Jelenkor, 1998. július-december (41. évfolyam, 7-12. szám)
1998-11-01 / 11. szám - Boros János: A filozófia "igazság" új nevei: metafora, rekontextualizálás és újraleírás
semmi sem áll akadályként a fölfedező, az újraalkotó élet elé; maga a történelem is alá van vetve ezen újrakonstruálásnak. „Ez a játékosság ama közös képességük terméke, hogy értékeljék az újraleírás hatalmát, a nyelv hatalmát új és más dolgok lehetővé és fontossá tételére - és ez csak akkor válik lehetségessé, ha az Egy igaz leírás helyett az alternatív leírások készletének létrehozása válik célunkká."31 Természetesen Rorty nem annyira naiv, hogy azt gondolná, a szenvedést, a halált ki lehetne küszöbölni; ellenkezőleg, az általa javasolt ironikus, metaforikus kultúrában ezek határfogalmak lennének, amelyek soha nem tehetők nyelvivé, soha nem vehetők be a leírásba. Az emberiség középponti problémái megoldatlanok maradnak bármiféle nyelvezet számára. E leírhatatlan tények, továbbá a hétköznapi kommunikáció szükségessége tartja fönn a nyelvet, amely nem metafora, hanem eszközrendszer, az embereket összekötő kapocs. A metaforák élősködnek a mindennapi nyelven, és ha minden metafora lenne, érthetetlenné válna nyelvünk, megszűnne a kommunikáció. A metafora a kommunikációs csatornák nagy falatja, hiszen a nyelv csak egy bizonyos számú metaforát bír el. A digitális kommunikációs csatornák működéselvére utalva talán mondhatjuk, hogy minden digitalizált kommunikációnak bizonyos lehatárolt digitalizációs kapacitása van az új, egyelőre nem digitalizált („analóg") metaforák feldolgozására. Itt válik szükségessé a metafora dedivinizálása és relativizálása, amelyet Rorty ismét Bloomra hivatkozva tesz meg: „A szomorú igazság az, hogy a költeményeknek nincs jelenlétük, egységük, formájuk vagy jelentésük ... Sajnos, a költeménynek nincs semmije, semmit nem hoz létre. Jelenléte ígéret, része a dolgok remélt szubsztanciájának, a nem látott dolgok evidenciájának. Egysége az olvasó jóakaratában van ... jelentése inkább az, hogy van, vagy inkább volt más költemény."32 Éppen ezért a poétikus szövegek egymásra utalnak, nem valami szövegen kívülire, és ez mintegy feljogosít bennünket arra, hogy a költeményeket félremagyarázzuk, hiszen nem jelölve nyelven kívülit a költemények sorára, textusok nagy halmazára utal. A filozófiai, irodalomelméleti, poétikai kutatások hasonlóan, mintegy a káosz szabadságával keresik a nyelvi megformálások, strukturálódások lehetőségeit, és ezért mondja Bloom: „Adjuk föl azt a kudarcba fulladt vállalkozást, hogy úgy próbáljunk »megérteni« egy költeményt, mint önmagában való entitást. Ehelyett próbáljuk inkább megtanulni, hogy minden költeményt úgy olvassunk, mint költőjének mint költőnek egy előző költeményről vagy általában a költészetről adott szándékos félremagyarázását."33 Rorty azonban mindezen felszabadítás dacára kitart amellett, hogy létezik egy közelebbről meghatározhatatlan múlt, amely lehetővé teszi a poétikus, metaforateremtő erős költői létet. A múlt Rorty számára a Ding an sich, helyesebben a Vergangenheit an sich, a past in itself, amely számunkra csak akkor érdekes és csak akkor van értelme, ha foglalkozunk vele, és ha nyelvünkkel, újraleírásunkkal saját múltunkká tesszük, egy olyan múlttá, amely már nemcsak az, ami volt, hanem az, ami van és az, ami lesz, mivel mi imigyen akarjuk. Az irodalom és elmélete: új történelem és új filozófia? Amennyiben a történelem, a történetiség számunkra műtárgyként jelenik meg, amellyel kapcsolatban újraleírási, átalakítási lehetőségeink vannak, akkor nem annyira a történet maga, legalábbis nem az ott lévő, a múltban történő kap jelentőséget és hangsúlyt, hanem amilyenné mi tesszük azt fogalmainkkal, nyelvhasználatunkkal, végső szótáraink meghatározásával, a fogalmisághoz való viszonyunkkal, tehát az időbeliséghez, sőt magához az idő kialakulásához való kapcsolódásunkkal. A történelemmel és a történelmet konstituáló nyelvvel kétségtelenül el lehet végezni ugyanazokat a dedivinizáló munkákat, amelyet a szubjektummal, az ésszel vagy a nyelvvel már megtettek. Nyilvánvaló, hogy nincs olyan, mint abszolút történelem, történelem „ott kint" magában, nincs olyan, mint hagyomány, sőt talán olyan, mint múlt sincs, ami a nyelvhasználatunkon, történetírásunkon és történetalakításunkon kívül lenne. Hayden White szerint a történet megírásának számos módozata van, a romantikus, a tragikus, a komikus és a szatirikus, sőt mindezek mellett egyenként elvileg lehet formalista, mechani st Rorty, Esetlegesség... 57. 32 Bloom, Kabbalah and Criticism, 122., idézi Rorty, Esetlegesség... 59. 33 Bloom, The Anxiety of Influence, 43., idézi Rorty, Esetlegesség... 59.