Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)

2004-12-01 / 12. szám - Méhes Károly: A mosolygó angyal (elbeszélés)

Ahogy menekülésnek tetsző siettünkben visszapillantottam, azt láttam, hogy a mosolygó angyal nem mosolyog. A nap ugyanis előbukkant az égen, és a ka­puzat csipkéitől az angyalra vetülő árnyék fekete álarcot vont, épp az orra alatt rajzolva egy lefelé görbülő ívet, mosolyának ellentettjét. A kávéházban idős hölgyek és urak pezsgőztek kora délelőtt. Mi ezúttal, ha már kimondatott, ragaszkodtunk a kávéhoz. Thierry tájékoztat arról, hogy ez a hely délután, aztán főképp este és az éjszaka a reimsi művészvilág, festők, írók­­költők törzshelye. Mivel maga is irodalomtanár, megkockáztattam a kávéhoz adott cukor zacskójának lassú feltépéséhez olyannyira passzoló kérdést, misze­rint vannak-e olyan mai szerzők, akiknek a nevére esetleg érdemes odafigyelni, s ha vannak, kik azok. Beszélgessünk a hely szelleméhez illő komoly eleganciával. Thierry roppant szigorú képet vágott, s mindenféle édesítés nélkül, ahogy az egy eltökélt, megvesztegethetetlen, csakis a forrónak és keserűnek áldozó kávé­fogyasztóhoz illik, ivott néhány kortyot. - Hülyék ezek mind, a mai írók - mondta aztán. - Semmi másról nem képe­sek írni, csak az apjukról. Hogy mennyire utálták őket, bezzeg a nagyapjukat, azt meg szerették. Az apák viszont a saját apjukat utálták, és helyette valaki mást szerettek, egy nagyapát. Ilyen keresztszemes öltögetéssel halad végig a fiúi és apai szeretet egész Franciaországon, baszki, kész röhej. Alaposan összeégettem a szájpadlásomat az első korty feketével. Mondanom kellett volna legalább annyit, hogy Isten után mégiscsak a legnagyobb titok az ember apja, nincs író, aki ezt ne érezné, s ha nem ír róla, csak azért lehet, mert ve­­rítékezve gondol arra, mivé is lenne az ő kis magánbirodalma, az irodalmi szi­get, ha ide is betenné a lábát az a szó, hogy „Apám". De csak hideg levegőt szívtam be a számba, az égés enyhítésére. - Miközben állandóan abban reménykedem, hogy más, azaz, naná, jobb apa vagyok, illetve leszek, mint az én apám volt - mondta Thierry, de ezúttal nem a szemembe nézve, hanem az asztalon heverő gyufaskatulyával bíbelődve, mint aki voltaképp ehhez a picike dobozhoz intézi szavait, mert abban nincs semmiféle ri­zikó: a szavak bepotyognak a gyufák közé, ám még annyi hevület sincs bennük, hogy a kis foszforfejeket lángra lobbantanák. - Folyton ráismerek magamban a hangjára, a mozdulataira, a mondataira. Néha azt gondolom: szegény, szegény gyerekeim. Érted, épp elég ezen töprengeni néha, meg elhessegetni a gondolatot. Rosszul lennék, ha le kéne írnom, ami a fejemben lötykölődik ilyenkor. Most rám meredt.­­ Kéthavonta egyszer eljönnek hozzánk vasárnapi ebédre. Úgy időzítik az ér­kezést, hogy már az asztalon legyen az étel. Leülünk, eszünk. Közben alig-alig hangzik el egy szó. Az unokáira néha odasandít, ha mond valam­it, akkor is ne­vel. Hogyan fogod azt a kanalat, ilyenek. Az ebéd után megint autóba vágják magukat, és elmennek. Néha elkapom anyám pillantását. Mindig úgy érzem, megint nem mondott el valamit, amit pedig annyira szeretett volna. Lehet, hogy csak egy szó lett volna az egész. De nem kizárt, hogy mindez, úgy, ahogy van, baromság. Sőt, valószínű, hogy az. Lebiggyesztette az ajkát. Aztán elsietett tanítani.

Next