Jelenkor, 2005. január-június (48. évfolyam, 1-6. szám)

2005-01-01 / 1. szám - Wernitzer Julianna: A hattyútól a mámorig: Esterházy Péter A szabadság nehéz mámora című kötete ürügyén

maradt" individuum folyamatos kimondására vagy felmutatására tett kísérlet. És az esszé lenne - Hamvas Béla fogalmazása szerint - maga az „emberi Én". Az esszészerű lét egy önmagában vett emberi élet szabadságát is jelentheti - erre a szabadságra viszont nem nagyon találhatunk garanciát. Jóllehet a teremtés aktusának megismétlése, vagyis az alkotás totális szabadságot feltételez - de pont ez a totális sza­badság legitimálja az „átesztétizált társadalomban" zajló tevékenységeket. Balassa Péter szerint az esszé „egy tudásvággyal telítődő irodalmi műfaj", amely ismeret/episztémé és doxa/vélelem, illetve etikai és esztétikai közötti állandó mozgást jelent, ami egyúttal par excellence a kritikai és a (modern) kultúra közötti feladhatatlan vita és kapcsolat formája. Az etikai és esztétikai közti állandó mozgásra reflektáló esszédiskurzus viszont maga sem más, mint a lehető legnyilvánvalóbb törekvés a közös beszélgetésre és vitára. Kísér­let, befejezetlenség, etika és esztétika viszonya, a rend keresése, megértés, esszészerű lét és szabadság, szabadság és garancia, diskurzus, vita. A fenti bekezdésből kiszemelt sza­vak Esterházy Péter köteteire is érvényesek. A könyvek közös jegye a beszéd, a beszédak­tus (és ezen keresztül a nyelv, az írás, a kommunikáció stb.) középpontba állítása, közös kérdése pedig a világról való (helyes) beszéd módja. „Fondorlatok" a hattyúid­ a mámorig A megszólalás, mint a beszédaktus kezdete Egy-egy könyv retorikai indításának hagyománya van. Bizonyos konvenciók szerint ké­szül, ugyanakkor egyfajta önkényesség is jellemzi, hiszen a kérdés adott: hogyan kezdhe­tünk bele a beszédbe. Hol az a pillanat, amikor egy szöveg elkezdődik? Van-e olyan hely, ahol egy szöveg elkezdődhet, ha még nem kezdődött el? A megszólalásnak, egy szöveg elindításának „kipróbált" módszerei vannak az irodalomban. Roland Barthes írja, hogy az előszó, bevezető nyilvánvaló szerepe az enyhítés, minthogy belekezdeni a beszédbe, összetalálkozni a nyelvvel annyi, mint kockáztatni, hogy felébresztjük az ismeretlent, a botrányosat, a szörnyeteget. A beszédet a csönd előzi meg, ezt a csöndet töri meg (fel) a megszólalás, a szöveg. Ugyanakkor a cím, alcím, előszók utószók, bevezetők, lapszéli jegyzetek, mottók stb. egy szövegnek (változó) környezetet teremtenek, nevezhetjük ezt a mű pragmatikai dimenziójának, vagyis az olvasóra gyakorolt hatásmechanizmus terepé­nek. Genette a Palimpseste-ben ezt a szövegközi kapcsolatot a szöveg paratextusaként ha­tározza meg. Az előszó olvassa a művet, közben pedig különféle fondorlatokkal próbálja elfogadtatni ezt az olvasatot. Vizsgáljuk meg, miféle „fondorlatokat" alkalmaz Esterházy a hattyútól a mámorig. Az író előszavai, mint hagyományosan, az olvasót szólítják meg, parodisztikusak (íme, amit írtam, és amit aztán elolvastam, és amiről most az írom, hogy olvasni fogod), önreflektívek, ugyanakkor tényszerűek, aktualizálják, a könyv saját jelenébe hozzák a kö­tetekbe került szövegeket, megtörik tehát a csend. Esterházy előszavai hivatkozások, uta­lások a megszólalás külsődleges körülményeire, előzményeire, a fölkérésre, ugyanakkor a „jószántamból", az „örömmel" belső, pozitív attitűdje szervesen hozzátartozik e meg­szólalásokhoz. Az írás „nyakába sózott, amúgy kedves tárgyáról" beszél a hattyúban, majd a halacskában így fogalmaz: „az utóbbi két-három évben szívesen voltam afféle alka­lom szülte tolvaj (olykor önmagamé; ezeket úgy hagytam, nem restauráltam)". Bevezeté­seiben - mielőtt szövegeit új játéktérbe engedi -, utal az írói intencióra is, a mámorban kö­vetkezőképp: „történik valami szerintem jó, és arról beszámolok".

Next