Jóbarát, 1972 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1972-12-28 / 52. szám

solygóssá, jóságossá vált minden kö­rülötte. Tulajdonképpen azt szerette Robi a legjobban. Mikor nem szerelte össze a házi feladatnak feladott szer­kentyűt, hiába várta, hogy anyu szem­rehányó sugarakat bocsásson rá. Nyu­godtan tölthette az időt, játszhatott, még a szidás is olyan kedvesen hang­zott, anyu robotarca úgy mosolygott rá, hogy pillanatig sem érzett miatta lelkifurdalást. Addig-addig piszmo­gott, míg reggel elkésett az iskolából. A robot­tanító néni jóságos arccal for­­dta, kedvesen, szívélyesen kiállí­tott a büntető áramkörbe kapcsolt szégyensarokba. Robi egyszerre sze­­rencséltennek érezte magát Pedig osz­tálytársai barátságosan mosolyogtak rá, kedvesen csúfolkodtak vele, egyet­len szavuk sem volt bántó. Robi most már érezte, hogy ennek a nagy jósá­­­­gosságnak fele sem tréfa. Lekapta a pápaszemet az orráról, és látta, hogy társai valójában megvetik, a robot- t tanító néni kemény büntető pillantást vet rá kedves mosoly helyett. És mikor hazaért, keserves robotkönnyekre fa­­kadt(az olajozás megforrósodott csepp­­jei végigcsorogtak acélábrázatán), mert látta, milyen szomorúságot oko­zott robotszüleinek. Sírva vitte vissza az utolsó szemüveget a boltoshoz. — Egyik sem kell — mondta. — Olyannak akarom látni a világot, ami­lyen. A bolt bejárati nyílásánál ott állt apu, anyu és a robot­ tanító néni, ösz­­szenéztek és bólintottak. — Most már nem akar mindenkinél okosabb lenni — mondta apu. —■ Ezentúl, ha tesz valamit, számolni fog a következményekkel — mondta anyu — ! És nem lesz gonosz — tette hozzá a tanító néni —, mert most már tudja, milyen fárasztó az ellenségeskedés. Tulajdonképpen így alakult ki Robi jelleme. Maga a szemüvegpróba volt a programálás. És Robi nyugodtan jár­hatott szemüveg nélkül iskolába, mert csak azok a robotgyerekek viseltek szemüveget, akiknél a programálás félresikerült. Ők is csak addig, míg a hibát sikerült kijavítani. X MÉHES GYÖRGY EMLÉKEZEM... VÉRTANÚSÁG Múltkoriban Erzsók néninél uzsonnáztam. Rámutatott a hímzett asztalterítőre: — Hát erre az abroszra emlék­szem­? Hogyne emlékeztem volna, hiszen ezért szenvedtem én vértanúságot akkoriban, amikor Erzsók nénit Bözsi­kének nevezték, és éppen férjhez­­menetelre készülődött. Roppant izgatottak voltunk mind a ketten: Kati húgom, meg én. Most hívtak bennünket először lakoda­lomba. A húgom azonnal kijelentette, hogy ő nem megy. Miért? Csak. E roppant értelmes magyarázatból tud­tam: úgy érzi, fölöslegesen lábat­­lankodnánk a sok felnőtt közt, akik időnként lehajolnának hozzánk és megkérdeznék, hogy állunk a tanu­lással. Mert a felnőttek már akkori­ban is ilyeneket kérdeztek a gyere­kektől. Szóval a húgom nemet mondott, de láttam az orra hegyén, majd meghal a kívánságtól, hogy ott lehessen a lakodalmon. Édesanyánk nem vitatkozott: — Ha nem akartok jönni, akkor idehaza maradtok. Hogyhogy nem akarunk? — mél­tatlankodtam magam­ban. Én egy szót sem szóltam. Úgy látszik az én arcomról is le lehetett olvasni, mit gondolok, mert édesanyánk rögtön hozzátette: — Persze, Bözsikének rosszul fog esni. Azt remélte, hogy ti lesztek a fátyol-hordozói. Ó, hát így már egészen más... Hiszen akkor tulajdonképpen fon­tos feladatunk lesz az esküvőn. Ka­tika mélyen elgondolkozott. Nyilván látta magát, amint hófehér tüllruhá­­ban, fején szende virágkoszorúval hordozza a menyasszonyi fátyolt. Egyszerre csak megszólalt: — Hááát... akkor kellene valami­féle nászajándékot adjunk. Ezzel megtört a jég. Anyu, Kati meg én összeugrottunk. — Varrunk neki egy gyönyörű uzsonnázóabroszt hat asztalkendő­vel. Anyu veszi a vásznat meg a fonalat, te kirajzolod, én megvarrom. Én általában mindig ellenkeztem a húgommal. Nem szabad a lányokat elkényeztetni, mert még elhiszik ma­gukat. Most az egyszer mégis el kellett ismernem, hogy lángész. Három napig piszmogtam a hím­­zésmintával, amíg rárajzoltam a gyöngyvászonra, aztán három hétig varrta Katika. Napról napra szépült az abrosz, mint egy tavasszal kiviruló kert. Baj csak akkor kerekedett, mi­kor az utolsó héten, egy délután váratlanul berobbant hozzánk Bözsi­ke, a menyasszony. Kati éppen az abroszt hímezte. Elrakni nem volt idő. Én férfias lélekjelenléttel kira­gadtam a kezéből, összegyűrtem és ráültem. Reá, egyenesen a tűre... Persze, jól tudom, a férfi az férfi. Mucius Scaevola a római legendák szerint tűzben égette a karját, bátorsá­­­gát bizonyítandó és még csak fel se szisszent. Itt most annak kellene következnie, hogy hősiesen tűrtem és tövig ültem a tűben, egészen addig, amíg el nem távozott a menyasszony. Ebben az esetben a történet tanulságos példázata lenne a hősiességnek, vagy nem is tudom minek. Csakhogy nem volna igaz, mert én bizony — férfi ide, férfi oda —, akkorát ordítottam, mint egy orosz­lán. Nem, mint két oroszlán. Ez volt a szerencsénk, mert mialatt édesanyánk és Bözsike velem fog­lalkozott, Kati ügyesen elsuttyan­­totta a kézimunkát, így aztán a meglepetés nem maradt el. A meny­asszony összevissza csókolt örö­mében mindkettőnket, mikor átnyúj­tottuk neki nászajándékunkat, s én meg, hogy mégis legyen tanulsága a történetemnek, azt mondanám: megér egy tűszúrást, hogy az ember örömet szerezzen valakinek, korán eltávozott­. Sok minden látnivalója volt még. Kísérői, Urházy György, az Erdélyi Híradó munkatársa, és Brassai Sámuel, a Vasárnapi Újság című néplap szer­kesztője még felkísérték a Casinóba, a reformnemesség gyülekező helyére, megmutatták neki az Óvárban Mátyás király és bizonyára Bocskai István szülőházát is. A Farkas utcai kőszín­ház előtt is elmentek, ahol ma az Egyetemiek Háza áll, s ahol március 15-e első évfordulóján több megze­­­nésített Petőfi-verset adtak elő, összevissza tarkabarkán Állnak új és régi házak. Mintha képviselve volna Itten minden eltűnt század — írta a költő, mielőtt eltávozott volna Kolozsvárról. S történetkönyv ez a város A történetek nagy könyve. Minden utca és minden kő Nagy dolgokról beszél benne. De nemcsak a múlttal, hanem a jelennel és a jövővel is találkozott a költő. A három kollégium szakállas, pipás, tógát viselő, foltosokkal felsze­relt diákjai amint értesültek, hogy a költő városukban van, fáklyászenével tisztelték meg a Biasini előtt. Aztán, amint az Erdélyi Híradó írja, «baráti ízletes estebédet rendeztek, melyben néhány országgyűlési tekintélyes tag is részt vett.» Berzenczey követ emelte poharát Petőfire és ifjú feleségére, a költő pedig Dalaim című versének elsza­­valásával válaszolt: «Az egész este­béd alatt az ünnepelt költő népdalaira írt műszerzemények és más válogatott magyar zenedarabok élénkíték és mu­latók a társaságot.» Nem mindenki örült azonban Petőfi kolozsvári látogatásának. A Múlt és Jelen című kormánypárti lap fanyalog­va írta, hogy ez a látogatás «alkalmat adott egy újabb progresszista ünne­pélyre». A pesti Honderű szerkesz­tője pedig, amikor Petőfi úti levelét ol­vasta («két napot töltöttem Kolozs­várt, de fölér fél esztendővel») Így szellemeskedett: «Mi érdekes leírása Kolozsvárnak! Ganz (egészen) Alexan­der Dumas.» Brassai Sámuel válaszolt neki a Vasárnapi Újságban: «A Hon­derű szerkesztője búsultában egy er­kölcsi leckére fakadt...» A fiatal Szi­lágyi Sándor, a későbbi történetíró pedig ezeket írta a Hazánk hasábjain: «Igen,­­ itt volt, nálunk volt — két napig! Ő, a két évvel ér fel... Petőfi itt volt! D e három szó hangzik most itt lelkemben, s tán fél Kolozsvár lelki­ben.» Egyébként Petőfi is, Szilágyi is téve­dett, mert a költő 21-én este érkezett és 24-én távozott, tehát három éjsza­kát és nem egészen három nappalt töltött itt. S 1849-ben még hat ízben fordult meg Kolozsvárt, mint Bem futára és szárnysegédje. Itt írta Burián Pál könyvkereskedő emlékkönyvébe jelmondatát: «Lantom, kardom, tied, oh szabadság!» Gyakran meglátogatta Bothos Istvánt, a belvárosi református egyházközség kántorát, akinél a város írói és színészei találkoztak, s állítólag ez a rigmus is tőle származik: «Bothos Pista nem pápista/ Kálvinista/ orgo­nista,/ nagy basszista.» Komoly és vidám napok fűződnek Petőfi kolozsvári látogatásaihoz. S még valami egyéb is, amiről ő maga sem tudhatott. A Házsongárdi temetőben van egy sír. A Biasini szállótól nem messze. Itt nyugszik K.J. Kisasszony, akinek az emlékkönyvébe Petőfi Sán­dor Debrecenben ezt a verset írta: Szived bölcsőben fekvő csecsemő. Ott fekszik és még mélyen alszik ő. De majd felébred és keservesen sír Akkor, szép gyermekem, Legyen szelíden ringató dajkája A nyájas szerelem! K.J. azaz Király Janka kisasszony Sámi László történelemtanárnak, Kos­suth egykori titkárának lett a felesége. A férfi Amicus, az asszony Amica néven írogatott. A sírkőre csak Sámi neve és arcképe van kiformálva. K.J. kisasszony, akire Petőfi egyszer rámo­­solygott, éppen úgy eltűnt a névtelen­ségben, mint Amica, az irodalom ba­rátja, a Házsongárd többi névtelen lakója között. MIKÓ IMRE 13

Next