Jóbarát, 1972 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1972-12-28 / 52. szám
solygóssá, jóságossá vált minden körülötte. Tulajdonképpen azt szerette Robi a legjobban. Mikor nem szerelte össze a házi feladatnak feladott szerkentyűt, hiába várta, hogy anyu szemrehányó sugarakat bocsásson rá. Nyugodtan tölthette az időt, játszhatott, még a szidás is olyan kedvesen hangzott, anyu robotarca úgy mosolygott rá, hogy pillanatig sem érzett miatta lelkifurdalást. Addig-addig piszmogott, míg reggel elkésett az iskolából. A robottanító néni jóságos arccal fordta, kedvesen, szívélyesen kiállított a büntető áramkörbe kapcsolt szégyensarokba. Robi egyszerre szerencséltennek érezte magát Pedig osztálytársai barátságosan mosolyogtak rá, kedvesen csúfolkodtak vele, egyetlen szavuk sem volt bántó. Robi most már érezte, hogy ennek a nagy jóságosságnak fele sem tréfa. Lekapta a pápaszemet az orráról, és látta, hogy társai valójában megvetik, a robot- t tanító néni kemény büntető pillantást vet rá kedves mosoly helyett. És mikor hazaért, keserves robotkönnyekre fakadt(az olajozás megforrósodott cseppjei végigcsorogtak acélábrázatán), mert látta, milyen szomorúságot okozott robotszüleinek. Sírva vitte vissza az utolsó szemüveget a boltoshoz. — Egyik sem kell — mondta. — Olyannak akarom látni a világot, amilyen. A bolt bejárati nyílásánál ott állt apu, anyu és a robot tanító néni, öszszenéztek és bólintottak. — Most már nem akar mindenkinél okosabb lenni — mondta apu. —■ Ezentúl, ha tesz valamit, számolni fog a következményekkel — mondta anyu — ! És nem lesz gonosz — tette hozzá a tanító néni —, mert most már tudja, milyen fárasztó az ellenségeskedés. Tulajdonképpen így alakult ki Robi jelleme. Maga a szemüvegpróba volt a programálás. És Robi nyugodtan járhatott szemüveg nélkül iskolába, mert csak azok a robotgyerekek viseltek szemüveget, akiknél a programálás félresikerült. Ők is csak addig, míg a hibát sikerült kijavítani. X MÉHES GYÖRGY EMLÉKEZEM... VÉRTANÚSÁG Múltkoriban Erzsók néninél uzsonnáztam. Rámutatott a hímzett asztalterítőre: — Hát erre az abroszra emlékszem? Hogyne emlékeztem volna, hiszen ezért szenvedtem én vértanúságot akkoriban, amikor Erzsók nénit Bözsikének nevezték, és éppen férjhezmenetelre készülődött. Roppant izgatottak voltunk mind a ketten: Kati húgom, meg én. Most hívtak bennünket először lakodalomba. A húgom azonnal kijelentette, hogy ő nem megy. Miért? Csak. E roppant értelmes magyarázatból tudtam: úgy érzi, fölöslegesen lábatlankodnánk a sok felnőtt közt, akik időnként lehajolnának hozzánk és megkérdeznék, hogy állunk a tanulással. Mert a felnőttek már akkoriban is ilyeneket kérdeztek a gyerekektől. Szóval a húgom nemet mondott, de láttam az orra hegyén, majd meghal a kívánságtól, hogy ott lehessen a lakodalmon. Édesanyánk nem vitatkozott: — Ha nem akartok jönni, akkor idehaza maradtok. Hogyhogy nem akarunk? — méltatlankodtam magamban. Én egy szót sem szóltam. Úgy látszik az én arcomról is le lehetett olvasni, mit gondolok, mert édesanyánk rögtön hozzátette: — Persze, Bözsikének rosszul fog esni. Azt remélte, hogy ti lesztek a fátyol-hordozói. Ó, hát így már egészen más... Hiszen akkor tulajdonképpen fontos feladatunk lesz az esküvőn. Katika mélyen elgondolkozott. Nyilván látta magát, amint hófehér tüllruhában, fején szende virágkoszorúval hordozza a menyasszonyi fátyolt. Egyszerre csak megszólalt: — Hááát... akkor kellene valamiféle nászajándékot adjunk. Ezzel megtört a jég. Anyu, Kati meg én összeugrottunk. — Varrunk neki egy gyönyörű uzsonnázóabroszt hat asztalkendővel. Anyu veszi a vásznat meg a fonalat, te kirajzolod, én megvarrom. Én általában mindig ellenkeztem a húgommal. Nem szabad a lányokat elkényeztetni, mert még elhiszik magukat. Most az egyszer mégis el kellett ismernem, hogy lángész. Három napig piszmogtam a hímzésmintával, amíg rárajzoltam a gyöngyvászonra, aztán három hétig varrta Katika. Napról napra szépült az abrosz, mint egy tavasszal kiviruló kert. Baj csak akkor kerekedett, mikor az utolsó héten, egy délután váratlanul berobbant hozzánk Bözsike, a menyasszony. Kati éppen az abroszt hímezte. Elrakni nem volt idő. Én férfias lélekjelenléttel kiragadtam a kezéből, összegyűrtem és ráültem. Reá, egyenesen a tűre... Persze, jól tudom, a férfi az férfi. Mucius Scaevola a római legendák szerint tűzben égette a karját, bátorságát bizonyítandó és még csak fel se szisszent. Itt most annak kellene következnie, hogy hősiesen tűrtem és tövig ültem a tűben, egészen addig, amíg el nem távozott a menyasszony. Ebben az esetben a történet tanulságos példázata lenne a hősiességnek, vagy nem is tudom minek. Csakhogy nem volna igaz, mert én bizony — férfi ide, férfi oda —, akkorát ordítottam, mint egy oroszlán. Nem, mint két oroszlán. Ez volt a szerencsénk, mert mialatt édesanyánk és Bözsike velem foglalkozott, Kati ügyesen elsuttyantotta a kézimunkát, így aztán a meglepetés nem maradt el. A menyasszony összevissza csókolt örömében mindkettőnket, mikor átnyújtottuk neki nászajándékunkat, s én meg, hogy mégis legyen tanulsága a történetemnek, azt mondanám: megér egy tűszúrást, hogy az ember örömet szerezzen valakinek, korán eltávozott. Sok minden látnivalója volt még. Kísérői, Urházy György, az Erdélyi Híradó munkatársa, és Brassai Sámuel, a Vasárnapi Újság című néplap szerkesztője még felkísérték a Casinóba, a reformnemesség gyülekező helyére, megmutatták neki az Óvárban Mátyás király és bizonyára Bocskai István szülőházát is. A Farkas utcai kőszínház előtt is elmentek, ahol ma az Egyetemiek Háza áll, s ahol március 15-e első évfordulóján több megzenésített Petőfi-verset adtak elő, összevissza tarkabarkán Állnak új és régi házak. Mintha képviselve volna Itten minden eltűnt század — írta a költő, mielőtt eltávozott volna Kolozsvárról. S történetkönyv ez a város A történetek nagy könyve. Minden utca és minden kő Nagy dolgokról beszél benne. De nemcsak a múlttal, hanem a jelennel és a jövővel is találkozott a költő. A három kollégium szakállas, pipás, tógát viselő, foltosokkal felszerelt diákjai amint értesültek, hogy a költő városukban van, fáklyászenével tisztelték meg a Biasini előtt. Aztán, amint az Erdélyi Híradó írja, «baráti ízletes estebédet rendeztek, melyben néhány országgyűlési tekintélyes tag is részt vett.» Berzenczey követ emelte poharát Petőfire és ifjú feleségére, a költő pedig Dalaim című versének elszavalásával válaszolt: «Az egész estebéd alatt az ünnepelt költő népdalaira írt műszerzemények és más válogatott magyar zenedarabok élénkíték és mulatók a társaságot.» Nem mindenki örült azonban Petőfi kolozsvári látogatásának. A Múlt és Jelen című kormánypárti lap fanyalogva írta, hogy ez a látogatás «alkalmat adott egy újabb progresszista ünnepélyre». A pesti Honderű szerkesztője pedig, amikor Petőfi úti levelét olvasta («két napot töltöttem Kolozsvárt, de fölér fél esztendővel») Így szellemeskedett: «Mi érdekes leírása Kolozsvárnak! Ganz (egészen) Alexander Dumas.» Brassai Sámuel válaszolt neki a Vasárnapi Újságban: «A Honderű szerkesztője búsultában egy erkölcsi leckére fakadt...» A fiatal Szilágyi Sándor, a későbbi történetíró pedig ezeket írta a Hazánk hasábjain: «Igen, itt volt, nálunk volt — két napig! Ő, a két évvel ér fel... Petőfi itt volt! D e három szó hangzik most itt lelkemben, s tán fél Kolozsvár lelkiben.» Egyébként Petőfi is, Szilágyi is tévedett, mert a költő 21-én este érkezett és 24-én távozott, tehát három éjszakát és nem egészen három nappalt töltött itt. S 1849-ben még hat ízben fordult meg Kolozsvárt, mint Bem futára és szárnysegédje. Itt írta Burián Pál könyvkereskedő emlékkönyvébe jelmondatát: «Lantom, kardom, tied, oh szabadság!» Gyakran meglátogatta Bothos Istvánt, a belvárosi református egyházközség kántorát, akinél a város írói és színészei találkoztak, s állítólag ez a rigmus is tőle származik: «Bothos Pista nem pápista/ Kálvinista/ orgonista,/ nagy basszista.» Komoly és vidám napok fűződnek Petőfi kolozsvári látogatásaihoz. S még valami egyéb is, amiről ő maga sem tudhatott. A Házsongárdi temetőben van egy sír. A Biasini szállótól nem messze. Itt nyugszik K.J. Kisasszony, akinek az emlékkönyvébe Petőfi Sándor Debrecenben ezt a verset írta: Szived bölcsőben fekvő csecsemő. Ott fekszik és még mélyen alszik ő. De majd felébred és keservesen sír Akkor, szép gyermekem, Legyen szelíden ringató dajkája A nyájas szerelem! K.J. azaz Király Janka kisasszony Sámi László történelemtanárnak, Kossuth egykori titkárának lett a felesége. A férfi Amicus, az asszony Amica néven írogatott. A sírkőre csak Sámi neve és arcképe van kiformálva. K.J. kisasszony, akire Petőfi egyszer rámosolygott, éppen úgy eltűnt a névtelenségben, mint Amica, az irodalom barátja, a Házsongárd többi névtelen lakója között. MIKÓ IMRE 13