Jogi Hirlap, 1934. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1934-07-01 / 26. szám

Jogi hírlap 202­ 3. I. XX. Ц5., k­ /• II. 21,X­III. 3, IV. 101, Magánjogi Dönt­vénytár I. 200, III. 17, V. 186, VIII. 167, XI. 41, XII. 19, XIII. 83, stb.), amelynek háttere áss Optk. említett szabálya, ha ezt olykor kifejezetten nem is ismétli. Ezt tanítják általában újabb magánjogi íróink is élő jog gyanánt. A Polgári Jogi Határozatok Tárába 139. sorszám alatt fel­vett elvi határozat is állandóm követett bírói gyakorlat­nak nyilvánítja, hogy: „a haszonbérlet tárgyának új tu­lajdonosa nem követelheti a haszonbérlőnek azonnal való kimozdítása mellett a haszonbérlet tárgyának azonnal az ő birtokába való kibocsátását, hanem e tekintetben az új tulajdonosnak csak ahhoz van joga, hogy megfelelő elő­leges felmondás után követelje azt, hogy az illető gazda­sági év leteltekor a haszonbérlet tárgya az ő birtokába átbocsá­ttass­ék.“ Egészen kétségtelen ezekből, hogy szokásjogunk az Optk. 1120. §-ának szabályát is befogadja. Ennek nemcsak az az oka,, hogy ily módon maradt leginkább összhangban telekkönyvi rendszerünkkel, valamint az Optk. ama ren­delkezéseivel, amelyeket az Ideiglenes Törvénykezési Sza­bályok kifejezetten fenntartották, hanem oka az is, hogy az Optk. szabályai a gyakorlati szükséget meggyőződé­sünk szerint is teljesen kielégítették és megfelelő mérték­ben szolgálták a haszonbérlő védelmét is. Ezt a védelmet a gyakorlat egy irányban, de a fent­­említett szabályokkal teljes összhangban tovább is fej­lesztette, így a m. kár. Kúria az 1908. G. 163. számú­­Staud Lajos, Magyar Magánjog 592. l.J, valamint az ennél korábbi 1900. G. 300. számú határozatában kimon­dotta, hogy az uj tulajdonos a szerződés megszüntetésé­nek idejét nem teheti tetszésétől függővé és nem hagyhat­ja a haszonbérlőt hosszú ideig bizonytalanságban, hanem a felmondási joga megnyíltával, de mindenesetre (ha ez a törvényes felmondási időre való tekintettel lehetséges) a következő gazdasági év kezdetével köteles felmondási szándékáról a haszonbérlőt értesíteni, mert különben az egész hátralevő haszonbérleti időre a haszonbérbeadó jo­gaiba és kötelezettségeibe lép. Ezek a határozatok, vala­mint a m. kir. Kúriának 530—1913. P. számú ítélete a jogfejlődésnek ezidőszerinti utolsó fokát mutatják és ezek­ből, valamint az imént (III. alatt) említett egyéb határo­zatokból elénk tükröződő kép nemcsak legfelsőbb bírósá­gunk állandó gyakorlata, hanem újabb jogi íróink egy­hangú tanítása szerint is hű képe szokásjogunk mai ál­lásának. Ehelyütt kell rámutatni arra, hogy az előbbiekben (III. alatt) említett és részben ismertetett bírói határoza­tokban kifeje­zetten nincsen ugyan szó arról, hogy az ingatlan új tulajdonosa a tulajdonváltozás alapjául szol­gáló ügylet kötésekor tudott a (bérleti vagy haszonbér­leti) szerződésről, ennek a hallgatásnak azonban nyilván­valóban az az oka, hogy a tudomás tényét közömbösnek te­kintették, vagyis a tudomásnak a felmondási jogot kizáró hatályt nem tulajdonították. A dolog ilyen állásában a jogegységi tanács csak abban az esetben foglalhatna el olyan álláspontot, amely a hatályban lévőként felismert szokásjogi szabálytól el­tér, ha ennek a szabálynak alkalmazása elemi jogérzetünk sérelmével járna, úgy hogy a gyakorlat részére a régivel ellentétes új irány kijelölését a közfelfogás is parancsoló szükségnek tartaná. Minderről azonban szó sem lehet. A jogegységi ta­nács előtt is ismeretes ama gazdaságpolitikai és jogi in­dokok ugyanis, amelyek alapján a haszonbérlőnek (és a bérlőnek) egyre fokozottabb védelmét követelik, és amely indokok a magánjogi törvénykönyvünk megalkotása vé­gett készült tervezeteknek és javaslatoknak, így legutóbb a Mtk. törvényjavaslata 1522. §-ának szerzőit is vezették, a jogegységi tanács megítélése szerint sem olyan súlyúak, hogy a haszonbérlő (vagy a bérlő) védelmének fokozását kényszerítő szükségnek mutatnák. Ezekkel az indokokkal szemben ugyanis elegendő arra utalni, hogy a haszonbér­lőnek (vagy a bérlőnek) a telekkönyvi bekebelezésre vo­­­natkozó jogosultság kikötésében és a bekebelezésben ma is teljesen alkalmas eszköze van arra, hogy magát az új tulajdonos felmondása ellen megvédje. Ha pedig a ha­szonbérbe (vagy bérbe­) adó ily kikötéshez és a bekebe­lezéshez nem járul hozzá ,az elegendő figyelmeztetés a ha­szonbérbe (vagy bérbe) venni szándékozónak arra, hogy szerződéses viszonya az ingatlan eladása esetében is vé­get érhet és ezt mint­­az ügylet kockázatát már ajánlata megtételénél mérlegelheti, vagy pedig módjában áll a szerződést meg sem kötni. Védelemre a haszonbérlő csak ott tarthat számot, ahol az ingatlan eladása és a reá következő felmondás komoly gazdasági cél nélkül, pusztán abból az okból tör­ténik, hogy a haszonbérleti szerződést ilyen kerülő után meg lehessen szüntetni. Amennyiben a tényállásból ilyen összejátszás állapítható meg, annyiba­n már a joggal való visszaéléssel állunk szemben, amelynek a törvény nem nyújt oltalmat. A jóhiszeműségbe ütköző ilyen eljárás el­len a haszonbérlőt meg kell védeni, de erre a jelen döntés, vagyis a ma hatályban álló szabály mellett is van mód, amint ezt a m. kir. Kúriának 530—1913. P. számú íté­lete multatja. A kifejtetteken felül még sok más ok is szól az ellen, hogy fennálló jogunktól az elvi kérdésben jelzett irány­ban döntvénnyel térjünk el. Az a szabály ugyanis, hogy a törvényes felmondási időn túl terjedő időre kötött haszonbéri szerződés a vevőt is köti, ha tudott róla: a gyakorlatban csak úgy válhatik be nagyobb rázkódások nélkül, ha vele összefüggő más szabályok is kísérik. Az utóbbiak megalkotása azonban nyilvánvalóan kívül esik a jogegységi tanácsnak a felme­rült elvi ellentét által körvonalazott hatáskörén. Ilyen szabály lenne mindenekelőtt az, hogy haszon­­bérleti szerződést általában, vagy legalább bizonyos in­gatlan­­­terjedelmen túl csak írásban lehessen érvé­nyesen kötni és módosítani. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a szerződések, különösen a nagyobb ingatlanok tárgyában kötötték, a kölcsönös jogoknak és kötelességek­nek tüzetes, sőt sokszor aprólékos szabályozását kívánják meg, hogy a vitákat és súrlódásokat ki lehessen zárni. Kötelező írásbeli árak hiányában azonban a szerződés tartalmáról hiteles tudomást venni alig lehet, ahhoz pe­dig nem fér kétség, hogy a venni szándékozónak alkal­mat kell adni arra, hogy hiteles tudomást vehessen a szerződésről, még­pedig nemcsak az időtartamáról, ha­nem mind­en egyéb rendelkezéséről, valamint a netalán utólag létesült módosító megállapodásokról is. Enélkül olyan kötelezettségbe sodródnék, amelyekről nem tudha­tott és amelyeket nem is mérlegelhetett. De vannak más kapcsolatos kérdések is, amelyeknek tüzetes szabályozása nélkül igen tág kaput nyithatnánk a különböző vitáknak és egyenetlenségeknek és az ebből eredő pereknek is. Ezeknek megfontolása is arra indította a jogegységi tanácsot, hogy a ma fennálló szabály további fenntartása mellett foglaljon állást. Kelt és hitelesíttetett Budapesten a m. kir. Kúria közpolgári ügyekben alakított jogegységi tanácsának az 19Ц. évi junius hó 2. napján tartott ülésében. Juhász, a Kúria elnöke, mint a Jogegységi tanács elnöke, Koós előadó. 570. A Kúria jogyegységi tanácsának 65. sz. polgári döntvénye. Ha a balesetet szenvedő szolgálati viszonyban állott és az ebből a viszonyból származó jövedelme jogszabály vagy a szolgálati szerződés rendelkezései értelmében a baleset idő­­potját követő időben a szolgálat kifogástalan teljesítése esetén minden más feltételtől függetlenül (automatkusan) emelkedett volna, részére arra az esetre, ha a jövedelem emelkedésére megszabott időben még életben lesz, ettől az időtől fogva már az emelkedett jövedelem mennyiségének megfelelő járadék ítélhe­tő meg. Az indokolásból: Az 1874:XVIII. törvénycikk megalkotásának a tör­vényjavaslat miniszteri indokolásában tudatosan és nyo­matékosan kifejezett célja, hogy az általános kártérítési elvek sikeres alkalmazását a vasúti baleseteknél is a jog­nak és méltányosságnak megfelelően biztosítsa. A bírói 1634. július 1

Next