Jogi Hirlap, 1934. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1934-07-01 / 26. szám
Jogi hírlap 202 3. I. XX. Ц5., k /• II. 21,XIII. 3, IV. 101, Magánjogi Döntvénytár I. 200, III. 17, V. 186, VIII. 167, XI. 41, XII. 19, XIII. 83, stb.), amelynek háttere áss Optk. említett szabálya, ha ezt olykor kifejezetten nem is ismétli. Ezt tanítják általában újabb magánjogi íróink is élő jog gyanánt. A Polgári Jogi Határozatok Tárába 139. sorszám alatt felvett elvi határozat is állandóm követett bírói gyakorlatnak nyilvánítja, hogy: „a haszonbérlet tárgyának új tulajdonosa nem követelheti a haszonbérlőnek azonnal való kimozdítása mellett a haszonbérlet tárgyának azonnal az ő birtokába való kibocsátását, hanem e tekintetben az új tulajdonosnak csak ahhoz van joga, hogy megfelelő előleges felmondás után követelje azt, hogy az illető gazdasági év leteltekor a haszonbérlet tárgya az ő birtokába átbocsáttassék.“ Egészen kétségtelen ezekből, hogy szokásjogunk az Optk. 1120. §-ának szabályát is befogadja. Ennek nemcsak az az oka,, hogy ily módon maradt leginkább összhangban telekkönyvi rendszerünkkel, valamint az Optk. ama rendelkezéseivel, amelyeket az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok kifejezetten fenntartották, hanem oka az is, hogy az Optk. szabályai a gyakorlati szükséget meggyőződésünk szerint is teljesen kielégítették és megfelelő mértékben szolgálták a haszonbérlő védelmét is. Ezt a védelmet a gyakorlat egy irányban, de a fentemlített szabályokkal teljes összhangban tovább is fejlesztette, így a m. kár. Kúria az 1908. G. 163. számúStaud Lajos, Magyar Magánjog 592. l.J, valamint az ennél korábbi 1900. G. 300. számú határozatában kimondotta, hogy az uj tulajdonos a szerződés megszüntetésének idejét nem teheti tetszésétől függővé és nem hagyhatja a haszonbérlőt hosszú ideig bizonytalanságban, hanem a felmondási joga megnyíltával, de mindenesetre (ha ez a törvényes felmondási időre való tekintettel lehetséges) a következő gazdasági év kezdetével köteles felmondási szándékáról a haszonbérlőt értesíteni, mert különben az egész hátralevő haszonbérleti időre a haszonbérbeadó jogaiba és kötelezettségeibe lép. Ezek a határozatok, valamint a m. kir. Kúriának 530—1913. P. számú ítélete a jogfejlődésnek ezidőszerinti utolsó fokát mutatják és ezekből, valamint az imént (III. alatt) említett egyéb határozatokból elénk tükröződő kép nemcsak legfelsőbb bíróságunk állandó gyakorlata, hanem újabb jogi íróink egyhangú tanítása szerint is hű képe szokásjogunk mai állásának. Ehelyütt kell rámutatni arra, hogy az előbbiekben (III. alatt) említett és részben ismertetett bírói határozatokban kifejezetten nincsen ugyan szó arról, hogy az ingatlan új tulajdonosa a tulajdonváltozás alapjául szolgáló ügylet kötésekor tudott a (bérleti vagy haszonbérleti) szerződésről, ennek a hallgatásnak azonban nyilvánvalóban az az oka, hogy a tudomás tényét közömbösnek tekintették, vagyis a tudomásnak a felmondási jogot kizáró hatályt nem tulajdonították. A dolog ilyen állásában a jogegységi tanács csak abban az esetben foglalhatna el olyan álláspontot, amely a hatályban lévőként felismert szokásjogi szabálytól eltér, ha ennek a szabálynak alkalmazása elemi jogérzetünk sérelmével járna, úgy hogy a gyakorlat részére a régivel ellentétes új irány kijelölését a közfelfogás is parancsoló szükségnek tartaná. Minderről azonban szó sem lehet. A jogegységi tanács előtt is ismeretes ama gazdaságpolitikai és jogi indokok ugyanis, amelyek alapján a haszonbérlőnek (és a bérlőnek) egyre fokozottabb védelmét követelik, és amely indokok a magánjogi törvénykönyvünk megalkotása végett készült tervezeteknek és javaslatoknak, így legutóbb a Mtk. törvényjavaslata 1522. §-ának szerzőit is vezették, a jogegységi tanács megítélése szerint sem olyan súlyúak, hogy a haszonbérlő (vagy a bérlő) védelmének fokozását kényszerítő szükségnek mutatnák. Ezekkel az indokokkal szemben ugyanis elegendő arra utalni, hogy a haszonbérlőnek (vagy a bérlőnek) a telekkönyvi bekebelezésre vonatkozó jogosultság kikötésében és a bekebelezésben ma is teljesen alkalmas eszköze van arra, hogy magát az új tulajdonos felmondása ellen megvédje. Ha pedig a haszonbérbe (vagy bérbe) adó ily kikötéshez és a bekebelezéshez nem járul hozzá ,az elegendő figyelmeztetés a haszonbérbe (vagy bérbe) venni szándékozónak arra, hogy szerződéses viszonya az ingatlan eladása esetében is véget érhet és ezt mintaz ügylet kockázatát már ajánlata megtételénél mérlegelheti, vagy pedig módjában áll a szerződést meg sem kötni. Védelemre a haszonbérlő csak ott tarthat számot, ahol az ingatlan eladása és a reá következő felmondás komoly gazdasági cél nélkül, pusztán abból az okból történik, hogy a haszonbérleti szerződést ilyen kerülő után meg lehessen szüntetni. Amennyiben a tényállásból ilyen összejátszás állapítható meg, annyiban már a joggal való visszaéléssel állunk szemben, amelynek a törvény nem nyújt oltalmat. A jóhiszeműségbe ütköző ilyen eljárás ellen a haszonbérlőt meg kell védeni, de erre a jelen döntés, vagyis a ma hatályban álló szabály mellett is van mód, amint ezt a m. kir. Kúriának 530—1913. P. számú ítélete multatja. A kifejtetteken felül még sok más ok is szól az ellen, hogy fennálló jogunktól az elvi kérdésben jelzett irányban döntvénnyel térjünk el. Az a szabály ugyanis, hogy a törvényes felmondási időn túl terjedő időre kötött haszonbéri szerződés a vevőt is köti, ha tudott róla: a gyakorlatban csak úgy válhatik be nagyobb rázkódások nélkül, ha vele összefüggő más szabályok is kísérik. Az utóbbiak megalkotása azonban nyilvánvalóan kívül esik a jogegységi tanácsnak a felmerült elvi ellentét által körvonalazott hatáskörén. Ilyen szabály lenne mindenekelőtt az, hogy haszonbérleti szerződést általában, vagy legalább bizonyos ingatlanterjedelmen túl csak írásban lehessen érvényesen kötni és módosítani. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a szerződések, különösen a nagyobb ingatlanok tárgyában kötötték, a kölcsönös jogoknak és kötelességeknek tüzetes, sőt sokszor aprólékos szabályozását kívánják meg, hogy a vitákat és súrlódásokat ki lehessen zárni. Kötelező írásbeli árak hiányában azonban a szerződés tartalmáról hiteles tudomást venni alig lehet, ahhoz pedig nem fér kétség, hogy a venni szándékozónak alkalmat kell adni arra, hogy hiteles tudomást vehessen a szerződésről, mégpedig nemcsak az időtartamáról, hanem minden egyéb rendelkezéséről, valamint a netalán utólag létesült módosító megállapodásokról is. Enélkül olyan kötelezettségbe sodródnék, amelyekről nem tudhatott és amelyeket nem is mérlegelhetett. De vannak más kapcsolatos kérdések is, amelyeknek tüzetes szabályozása nélkül igen tág kaput nyithatnánk a különböző vitáknak és egyenetlenségeknek és az ebből eredő pereknek is. Ezeknek megfontolása is arra indította a jogegységi tanácsot, hogy a ma fennálló szabály további fenntartása mellett foglaljon állást. Kelt és hitelesíttetett Budapesten a m. kir. Kúria közpolgári ügyekben alakított jogegységi tanácsának az 19Ц. évi junius hó 2. napján tartott ülésében. Juhász, a Kúria elnöke, mint a Jogegységi tanács elnöke, Koós előadó. 570. A Kúria jogyegységi tanácsának 65. sz. polgári döntvénye. Ha a balesetet szenvedő szolgálati viszonyban állott és az ebből a viszonyból származó jövedelme jogszabály vagy a szolgálati szerződés rendelkezései értelmében a baleset időpotját követő időben a szolgálat kifogástalan teljesítése esetén minden más feltételtől függetlenül (automatkusan) emelkedett volna, részére arra az esetre, ha a jövedelem emelkedésére megszabott időben még életben lesz, ettől az időtől fogva már az emelkedett jövedelem mennyiségének megfelelő járadék ítélhető meg. Az indokolásból: Az 1874:XVIII. törvénycikk megalkotásának a törvényjavaslat miniszteri indokolásában tudatosan és nyomatékosan kifejezett célja, hogy az általános kártérítési elvek sikeres alkalmazását a vasúti baleseteknél is a jognak és méltányosságnak megfelelően biztosítsa. A bírói 1634. július 1