Jogi Hirlap, 1943. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1943-01-02 / 1. szám

1943. január 7. 3 JOGI HÍRLAPI kötelező ítéleti rendelkezését a búza forgalmát korlá­tozó szabályokra hivatkozással sikertelenül támadja. A búza ára nem a követelés érvényesítésénél mu­tatkozó késedelem ideje alatt, hanem a keresetlevél kéz­besítése után, a per folyamán emelkedett. Ilyen körül­mények között pedig a mellékbeavatkozó alaptalanul vitatja azt is, hogy az alperes legrosszabb esetben is csak a mindenkori esedékesség idejében volt alacsonyabb, nem pedig a teljesítéskor fennálló magasabb búzaár alapul vételével számítandó teljesítésre lett volna köte­lezhető. — C. VI. 2568—1942. — Antalfy, 1942. X. 14. 6. Megajándékozott felelőssége az ajándékozó hitelezői­vel szemben. —■ Felperesnőnek az alperes gyárvállalat ellen indított keresetével szemben az alperes beszámítási kifogás­ként érvényesíti a felperesnő elhalt férjével szemben fenn­állott követelését és e beszámítási követelését arra alapít­ja, hogy a felperesnő elhalt férje magyarországi vagyonát még életében a felperesnőnek ajándékozta, aki mint meg­ajándékozott a megajándékozó vagyon erejéig felel elhalt férjének ezekért a tartozásaiért. A felperesnő azzal védeke­zik, hogy elhalt férjének Ausztriában igen nagy értékű va­gyona volt, amely halála után hagyatékként is megmaradt és csak Ausztriának a felperesi jogelőd halála után két év­vel Németbirodalomba történt bekebelezése után vált hozzá­férhetetlenné. A Kúria a következő indokolással veti el az alperes beszámítási kifogását: Az anyagi jogszabályaink értelmében a megaján­dékozott az ajándékozó hitelezőinek az ingyenes juttatás idején fennállott követelésért az ajándékkal vagy an­nak értékével csak akkor és annyiban felel, ha és am­eny­­nyiben azt az ajándékozó vagyonából behajtani nem lehet. A megajándékozott felelősségének ez a tartalma a kártalanító kezes felelősségének tartalmával egyezik meg, mert a kártalanító kezes is kifejezetten a hitelező követelésének a főadóstól be nem hajtható részére vál­lal felelősséget. Éppen ezért jogszabály az, hogy élők közötti ingye­nes juttatás esetén a megajándékozott (és ingyenes jog­utóda) a kapott adománnyal vagy értékével az alaptalan gazdagodás visszatérítésének szabályai szerint kártala­nító kezesként felel az adományozó hitelezőinek az ado­mányozás idején fennállott és tőle be nem hajtható tar­tozásaiért. Az alperes által emelt beszámítási kifogással szem­ben tehát a felperesnek mint megajándékozottnak jog­állása a kártalanító kezes jogállásával esik egy tekintet alá. Jogszabály, hogy a kezes, — tehát a kártalanító kezes is —, felszabadul, ha a követelés a hitelező hibájá­ból a főadóssal szemben behajthatatlanná válik. A fellebbezési bíróság az e részben irányadóan megállapított tényállás alapján helyesen jutott arra a jogi meggyőződésre, hogyha az alperes beszámítani kí­vánt ellenkövetelése fennáll és néhai L. Á. hagyatéká­ból ezidőszerint be nem hajtható, az az alperes hibájá­ból vált behajthatatlanná. Helyes a fellebbezési bíróságnak ez az álláspontja az alábbiakkal nem ellenkező indokolásánál fogva és a következő okokéból. A kártalanító kezes­­kifejezetten a hitelező követe­lésének a főadóstól be nem hajtható részére vállal fe­lelősséget. Ebből következik, hogy a hitelezőnek, mielőtt a kezes ellen fordulhatna, a főadós egész vagyonából kell kielégítést keresnie. Minthogy a felperes jogállása a kártalanító kezes jogállásával azonos, nem helytálló alperesnek az az ér­velése, hogy ő L. Á.-nak a magyar állam területén kí­vül fekvő vagyonából (hagyatékából) nem­ tartozott ki­elégítést keresni. Az alperes maga adta elő, hogy követelése lénye­gében akkor vált behajthatatlanná, amidőn Ausztriát a Németbirodalomhoz csatolták. Ebben az előadásban nyil­ván benne van annak beismerése, hogy az alperesnek követelésére néhai L. Á. halálakor (1936. IV. 30.) ennek Ausztria területén levő hagyatékában, vagyis az akkor még tehermentes „Modena” ingatlanokban kellő fede­zete volt. Néhai L. Á. halálától Ausztriának Németországhoz csatolásáig két év telt el. Az irányadó tényállás szerint alper­es a követelése behajtása iránt lépéseket egyáltalán, tehát az utóbb említett két év alatt sem tett, holott, — amint az a fel­lebbezési bíróság helyesen kifejtette —■, rendes gondos­ság mellett számolnia kellett azzal, hogy­­követelése be­hajtási késedelme esetén néhai L. A. hagyatékából nem lesz behajtható. Nincs ugyan teljes bizonyosság a tekintetben, hogy alperesnek a hagyaték ellen Wienben indítható per út­ján a szóban levő két év alatt sikerült volna-e magát az említett ingatlanokból kielégíteni. Az e részben fennforgó bizonytalanság azonban az alperes terhére esik, mert alperes a rendes gondosságot hanyagolta el és így hibát követett el akkor, amidőn L. A. halála után ennek hagyatéka ellen a behajtási pert Wienpen haladéktalanul meg nem indította, és mert ennélfogva alperes köteles kimutatni azt, hogy L. A. ausztriai hagyatékából a behajtási per haladéktalan megindítása esetében sem nyert volna a már többször említett két év alatt kielégítést. Ámde az alperes oly tényeket, amelyekből ily kö­vetkeztetést lehetne levonni, a perben ki nem mutatott. Minthogy az alperes követelése ekként a saját hibá­jából vált az eredeti adóssal szemben behajthatatlanná, a felperes mint megajándékozott a fennebb kiemelt jog­szabály alapján a másodlagos felelősség alól szabadult, vagyis a kereseti követeléssel az alperes beszámítani kért követeléséért nem felel, és így ennek a kereseti kö­vetelésbe való beszámítását tűrni nem köteles. — C. IV. 3183—1942. — Ternovszky, 1942. XII. 1. 7. Kórházi főorvos felmondási ideje. — Az alperes Köz­jótékonysági Egyesület szanatóriumában főorvosként alkal­mazott felperest az alperes hathavi felmondással bocsátotta el szolgálatából. A felperes egyévi felmondási illetmények iránt indít keresetet, amelyet azonban a Kúria a követ­kező indokolással utasít el: A kir. Kúria jogegységi tanácsának 42. sz. polgári döntvénye szerint a magasabb tudományos képzettséget igénylő állást betöltő alkalmazottat — más megállapo­dás hiányában —az egy évi felmondási idő akkor illeti meg, ha a vállalat a nagyüzemek közé tartozik és az al­kalmazott az egész vállalatra, vagy annak valamely ön­álló ágára kiterjedő vezető és irányító munkakörrel van felruházva. A jogegységi döntvényben megállapított fel­tételeknek együttesen kell meglenniök, hogy az alkal­mazott részére az egy évi felmondási idő megállapítható legyen. A döntvény indokolása szerint a szanatóriumban vagy kórházban alkalmazott orvosnak csak oly esetben tulajdonítható vezető és irányító munkakör, ha az orvos a szanatóriumot vagy kórházat, vagy annak egyik osz­tályát — sebészeti, belgyógyászati ,ideg­gyógyászati osz­tályát — önállóan vezeti . Az irányító tényállás szerint az alperes rákospalotai alkoholelvonó és gyógyító intézetének (szanatóriumá­nak) felelős veze­ője és irányítója az igazgató-főorvre volt, akinek a felperes alá volt rendelve. Az 1938. év óta, amióta a betegek létszáma mintegy 100 főnyibe emelkedett, alperes a felperesen kívül még egy, a fel­peressel egyenrangú főorvost alkalmazott és a betege­ket a két főorvos közöt­t megosztotta. A betegek keze­lésének irányítását a két főorvos, magát a kezelési te­áig az alorvosok végezték. A főorvosok felett az ellen­őrzést az igazgató főorvos gyakorolta aként, hogy id­ő­­közönként a fő- és alorvosokkal együttesen látogatta a betegeket, amely alkalommal a betegség lefolyásáról és gyógykezelés módjáról a főorvosok — köztük a felpe­res is — az igazgató-főorvosnak beszámoltak. Ilyen tényállás mellett nem lehet arról szó, hogy a felperes az alperes gyógyintézetét, vagy annak egyik

Next