Jövő, 1921. május (1. évfolyam, 58-82. szám)

1921-05-04 / 60. szám

6 BUDAPESTI LEVELEK Az idei május. Schlapssí, május 3. Új májust ünnepeltek vasárnap Magyar­ország munkásai és a szocializmus idei ünnepe tiszeleskült az országra ,jobb sorsot váró­tthonmaradottak ünnepévé. A Tattersallban már a gyülekezésnél föltűnik a sok nem szorosan a szociáldemokrata párthoz tartozó ember. Fél kilenctől szakadatlan ömlenek már a munkások a lóvásártér kapuin s apró fol­tokká oszlanak a napsütés és zöld­ gyep friss színeiben ; föltűnően kevés a nő és fiatalem­bert, többnyire régi, szakszervezetekben felnö­­vekedett munkások a résztvevők. Nagyon kapkodják a­­Népszaváét, más lapot nem árulnak. Az arcok komolyak, kevés tréfa esik, leg­följebb a csarnok tövén elhelyezett szem­fényvesztően kisszámú rendőrcsapatra. Csopor­tokban tárgyalják a napi szenzációkat, leg­többet a Tisza-per szereplőiről beszélnek. Fiók-előadók állnak egy-egy emberfolt közepére, a többiek komolyan hallgatnak, nem gáncsos­­kodók, örülnek, hogy, úgy-ahogy, megünnepel­hetik az idei május 1-ét. Már megtelt a terem,­ szorosan állnak a pódium körül és torlódnak az ajtóknál. Bent mindinkább politikára terelődik a beszéd, mérlegelik a gyűlés jelentőségét, találgatják, vájjon lesz-e szétverés? Druk­kolnak a szónokért. Az itthoniak a kamité­vőkről beszélnek, sokat emlegetik Károlyi Mihályt és az emigránsokat. Egy nagyon kövér ember az októberi forradalmat és a proletárdiktatúrát veti össze, nagyon sokan jönnek köréje, nem bánják, hogy beszéd köz­ben fecskendez és mellbegesztikulálja a szom­szédait. Lelkesek és jószívűek most az itt­­levők, három fiatalember nagyon örül, hogy túszokat fogtak Oroszországban az elítélt nép­biztosokért. Mindenki azokról beszél most, akik börtönben vagy internált táborban van­nak és megkezdődnek az első éljenzések. Bokányit nem tudják felejteni, érte sokáig lelkesednek. Már nagyon fülledt, a levegő, lent az emberek dongának, font, verebek elé­gedetlenkednek a dohányfüst miatt.. Amikor Vanczák föláll, sokáig éljenzik, aztán mindenki csöndes lesz. De amikor a fokozott önfegyelmezésről beszél, kitörnek a közbesz­ólások, alig lehet lecsillapítani a keserű és éles kiáltásokat. A Farkas beszéde előtt a kijárások körül zaj támad: a kiszorultak elégedetlenek, hogy odakint nem beszélnek nekik. A rendőrség, persze, nem engedi. A mezőn mintegy tíz­ezren állnak. A dalárdát is szeretnék hallani, hall ma az ének, hogy a feszültségük meg­oldódjék, hogy összetartozandóságukat tudják. .Farkas István már beszél, amikor a szorosra préselődött tömegen áttör a rendőrfelfigyelő a hatósági gyorsíróval. A pódiumon helyet szíveskednek neki; olyan túludvariasak egy­mással, amilyenek csak az ellenfelek lehetnek. A lentállók sem tudják a kiírzus rendőrség erényeit feledni s a tiszti pléhgallér ellensé­gesen tűz a szemükbe.­­ Amikor Farkas az elvakult nacionaliz­musra tesz félre nem érthető célzásokat, végig­árad az embereken a szociáldemokrácia porcokig tartó, éltetése, ami a legélesebb elkeseredéssé és agresszivitássá nő az internálások, köz­­szabadság, jogrend emlegetésekor. Az elnök­nek kell közbeszólnia, hogy Farkas tovább beszélhessen. Szimpatikus nekik,­­ holott ma nincs is hangolva: a depresszió, hogy alig mondhat valamit, nagyon megérzik a beszédén. Percekig tapsolják, amikor végez, a vi­lágért sem köszönné meg az ovációt, de az arcán látszik, hogy jól esik neki az elvtársai szeretete. Akik nem hallották a beszédeket, elégedetlenül mozgolódnak kifelé, sokkal erő­sebbet vártak. Ezek a politikailag f­egyelmte­­tetlenek­, akiknek fölosv­ás és kardlapozás kellett volna. Kevesen vannak , a gesztikuláló kövér mellékszónokz fölénnyel inti le őket. elég vége sincs, de­e már megy kifelé, ve­szedelmesen vörös, ki van lőve , kifelé menet óvatosan leszereli gomblyukából a vörös Népszava-embert, úgy látszik, nem tartja ta­nácsosnak végig menni vele az utcán. Cso­­portonként ömlenek kifelé az emberek, örülnek, meghatottak is egy keveset. ha körülkalodáz­­ták is, mégis ez volt az első ünnepük, amin remélhettek. A Keleti pályaudvartól az Erzsé­­bet körútig az útvonal párhuzamos mellékutcái telve voltak rendőri készültséggel. Az utcák és a Rákóczi-út sarkain egy-egy magasabb rangú rendőrtiszt állott. Hogy a legénységet ne helyezzék el feltünően. . De csak a villangoslépcsők vasárnapi ló­gósaival akadt munkájuk. Mintegy negyvenezer ember ereje, kemény­sége és meggyőződése tett hitet vasárnap a Tattersallban a munkaerejéről és arról, hogy vannak dolgok, amik el nem élhetők. A május zöldje nekik virított, a tömeg lefojtott melle most vasárnap lélegzett föl először. A visszaözönlőket egy fia és egy leány nézték, egymás kezét fogva ál­lottak és a fiatalságuk, a szemük béklyóz­­hatatlan fénye a jövőjét követelő emberséget sugározta. * Most csináljunk egy kis lapszem­lét a budapesti lapokból, kapcsolatosan a május elsejei tüntetéssel, illetőleg nép­­gyűléssel. ..Magyar Hírlap“: „Az impozáns nagygyűlés méltósát­os nyugalommal folyt le... Ez a zajtalan, jelvénytelen, de nagyarányú, impozáns gyűlés azt igazolta, hogy a szer­vezett munkásság olyan tényező, amelyet a közéletből tartósan kizárni nem lehet ... A tömeg csöndben, teljes nyugalomban oszlott szét.“ „A Nap“: Amikor a gyűlés megkez­dő­­dött, már körülbelül 80 —100.000 főnyi tömeg szorongott a Tattersall kör­nyékén, de ebből az óriási sokaságból csak­­mintegy tíz-tizenkétezer ember tudott bejutni a gyűlés helyiségébe, a Tattersall födött nagytermébe. Az „Új Nemzedék“ — mit írtunk róla? —­­ aljas. A vezércikkében így uszít, miután megállapítja, hogy a gyűlésen éljenez­ték Bokányi Dezsőt: „Éljen Bokányi, aki harminc éven keresztül következetesen, egyre fokozott tempóban vitte a munkásságot a forradalmasítás útján lefelé, aki 1916-ban Stockholmban az egész világ munkássága előtt elnyomó fajnak bélyegezte a magyart, aki cim­boráit a radikálisokkal és szabadkőművesekké), aki népbiztos-társa volt Szamuellynek és Kun Bélának, aki nem gátolta­ meg a terrorista gyilkosok gazságait, akit a magyar független bíróság, mint annyi gyilkosságban részes föl­hajtót és hazaárulót halálraítélt és akinek nincs most hatalmasabb védője a világ leg­­szörnyűbb rablógyilkos társaságánál, az orosz szovjet­ kormánynál.“ A tudósításban:­­A Tatfersal, környéke 10 órára megtelt a város minden irányából hullámzó tömegekkel.“ ..Ilyen fölkiáltások hangzottak: Éljen a „Népszava“! Éljen Bokányi! Mi lesz a szocialista vezérek­kel? Éljen Garami!“ „Az Est“: Ezreket számláló cso­portok tartottak a Tattersall felé ... A évülés programja szerint a munkásdalárdák Marseillaise-éneke következnék, azonban And­reika rendőrfőtanácsos azzal az indokolással, hogy a forradalmi dalok talán különösebb izgalmat váltanak ki, az énekkar sze­replését nem engedélyezi. Majd rövid tárgyalás indul meg a rendőrfő­tanácsos és a gyűlés elnöksége között, hogy a Tattersall épületén kívül, künn a szabadban is föl­állíthassanak egy-két szónoki pódiumot. A ren­dőrtanácsos nem engedélyezte, hogy künn a szabad térségen is szónoklatokat tartsanak." „A Nép“, a keresztény­szociálisok uj estilapja az osz­tásban méltó társa a föntebb már idézett „Uj Nemzedékinek. A vezércikk ezekkel a szavakkal végződik: „Az elv­társak, proletárok megmozdultak. Tegnapon vörös testükre munkásköppenyt terítettek és a libe­rális keresztény kormányzat jóvoltából meg­kezdhetik azt a kést köszörülni, amelyet már egyszer tövig forgattak meg a keresztény magyarság testében. A kormányok nem ta­nulnak — csak felejtenek ?“■ (Viszont az „Uj Nemzedék“ vezércikkében ez a mondat van : „A szociáldemokraták sem tanultak és nem is felejtettek.“) A „Puster Lloyd“ ezt írja: „A gyűlésen körülbelül h­e­­­v­e­n­­nyolcvanezer szervezett munkás vett rész­t. Minthogy a Tattersall födött helyiségében ez a tömeg nem tudott elhelyez­kedni, több mint a fele kényszerült, hogy az udvaron és a régi versenytéren várja­ be a gyűlés lefolyását­... A gyűlés után a haza­­menők egy része­ a Baross-téren a lovasrend­őrök figyelmeztetése ellenére nem akart a járdán maradni, mire a lovasrendőrök bek­i­­lovagoltak a tömegbe . ..“ A „L­orai Újság“ vezércikkéből : „A Tattersallban elhangzott beszédek óvatos szelleme, valamint a munkásság józan visel­kedése biztató tanújelét adja politikai atmosz­féránk megtisztulásának. Esztendők óta most először nyilatkozott meg a magyarországi Szociáldemokrata párt. . . Minthogy a közös jövőbe tekintünk, lemondunk a szemrehányás és a vád kínálkozó alkalmáról“ — mondja azután a volt munkapárt félhivatalosa és az egész dadogó hasáb csupa szemrehányás, csupa vád, csupa denunciálás, csu­p csalo­gatás a nemzeti alapra. — A tudómtásból: „Május elsejei nagygyűlésüket mintegy nyolcvanezer főnyi tömeg jelenlétében tartották meg a szociáldemokraták.“ A r­e­g­g­e­l­i lapok közül a Milotay szerkesztésében megjelenő é­s tisztán a kurzus alapján álló „M­a­g­y­a­r­s­á­g” vezércikke ezeket mondja: „Nagy tömgek tüntettek amellett, hogy a szociáldemokrata eszme­­ másfél esztendő alatt szunnyadt csak, de a munkások egy részének lelkében a csönd és a látszólagos nyugalom fölülő alatt tovább lebegett, erőt gyűjtött és új harcra szervez­kedett. A gyűlés mindenesetre lendületes érv volt ama fölfogás mellett, hogy a szociál­demokrata gondolat és pártszervezet poli­tikai és hatalmi tényező, amelyet figyelemb­e nem méltatni, nem mél­tányolni, számba nem venni vagy válság, vagy elfogultság, vagy ostobaság volna . . A szociáldemokrata munkásgyűlés igen komoly és tisztességes formák között zajlott le.“ . Az „Az Újság“ első „Rovásáéban így ír: „Teljes rendben és csöndben folyt le a munkások májusi ünnepe. A rend örvendetes és méltóságos volt, a csöndben valami kísér­teties nyomott­ság. A kínos vigyázatot kellett rajta megérezni, a napysokára megadott sza­badságnak lábujjhegyen járását. Tömegek külső jelek s csoportok nélkül. — a tilal­maknak ez az engedése mutatja leginkább, mennyire híján vagyunk a közszabadságoknak.“ Tudósításából a következőt adjuk : „Az ünnep alkalmából tegnap a Tattersallban nagy­gyűlést tartottak, amelyen a munkásság óriási tömege vett részt. Közel nyolvan­­százezer főnyi tömeg szorongott a Tattersall környékén, mert a nagyteremben, ahol a gyűlést tartani akarták, mindössze né­hány ezren fértek el“. A „Világ“ föltűnő­­ ,bátortalansággal kezeli az ügyet. Csak tudósítást közöl, azt is olyan eldugott helyen,­ hogy alig lehet meg­találni. Tudósításának bevezető sorai azonban sokatolandóak. Május 1-én délelőtt 10 órára hirdette a szociáldemokrata párt nagygyűlését, amelyre másfél esz­tende­je készülődő. Az impozáns tömegben megjelent munkásság fegyelifiezettsége szuggesz­­tív erővel hatott. Óriási tömeg szorongott a Tattersall környékén, a Kerepesi­­úton, a födött csarnok pedig zsúfolásig megtelte“ A „Nemzeti Újság“, Túri atya nyomtatványa a tőle megszokott perfidiával hazudik: „Kisebb méretekben, lecsökkent tömeggel, kisebb hangbőséggel, sőt kevesebb érdeklődés­sel jelent meg a magyar fővárosban május elseje. Csak hazajáró lelke volt a régieknek, amikor még tömeghatalom mozdult meg sza­vára. Itt-ott fölhangzott ugyan egy-egy izgal­mas morajlás, a frazeológia régi kincsesládái még kicsaltak valamit a pártfegyelemm­el ösz­­szeparancsolt sokaságból, de megőrződött, hogy a tömeg tudja, hogy ideológiájával szemben egy egész nemzet áll. Az egész gyűlést külön­­b , egy szürke rendőri terminussal lehet leg­ékesebben jellemezni: rendzavarás nem volt.“ A „S­z­ó­z­a­t“ című másik kurzuslapban valami ifj. Gonda Béla nevű publicista kü­lönítmény követett el vezércikket „Béke a munkássággal“ címmel. Többek közt ilyen bődületekkel traktál­ja a nyájas olvasót: „A magyar munkásságnak föltétlenül rá kell térnie a m­in­d­e­n politikai hatalmi céloktól mentes termelő munkára, a józan munkaerkölcsre, a bérharcok lehető megszün­tetésére, ha másért nem, hát, azért, mert a világ mai gazdasági helyzete immár kezdi őket is a tisztviselőosztály nyo­morult G­­­e­­ st­an­d­j­á­r­a szorítani.“ ... „Tegyenek le az őket értelmiségük ala­csonyabb fokánál fogva amúgy sem megillető vezető hatalmi törekvéseikről s térjenek vissza a becsületes munkához s a többi társadalmi osztály által nekik külömben is unos-untalan fölkínált megértő békéhez“. A „Népszava“ három és fél oldalon számol be a magyar munkásság május elsejei, hatalmas arányú megmozdulásáról. „Száz­ezernyi dolgos tömeg“ kezdetű vezércikkében így ír: „Meglepetés, jeges zuhany azokat ér­hette,, akik naivitásból vagy tudatlanságból azt hitték, hogy jelszavakkal önámítással, no meg kivételes rendszabályokkal szép si­mára lehet herotválni az osztályok közötti küzdelem harci területét s a jo­bb, szebb jövőért harcoló proletárságot vissza lehet terelni az öntudatlanság nem kívánatos korszakába“ .. „A munkásmozgalom ellenségei május elsején hozzávetőleg úgy érezhették, , piagukat, mint Bismarck 1890-ben, amidőn kénytelen volt a szocializmus ellen folytatták harcának meddő­ségét és céltalanságát beismerni s a kivételes rendszabályok haszontalan módszerét a „szo­ciális olajcsöpp“ módszerével fölváltani. A bismarcki módszerek magyar utánzóinak is látniuk kell a munkásmozgalom ellen indított j­a­v­a (Szerda, 1921 május­­1 irtó háborúink céltalan voltát, be kell látniok hogy módszerük elavult, alkalmatlan, föl kell fedőzniök, a szocializmusnak azt a tulajdonságát, hogy mi­nél jobban gyomron át, a ri­te­á­t s­z­í­v­ó­s­a­b­b, minél több­ször temethetik,­­annál ele­venebb, — de belátják-e végre?“ / Laehne Hupót internálták. Hal karsasi eredménytelen vizsgálati lospág ütéss továbbra ia sorza tarifák. — A J­S­v a budapesti munkatársától. — Sudapest, május 3. Az utóbbi néhány hét alatt még a tavalyinál is nagyobb erővel indultak m­e­g a­z in­ternálást­­ol. Csütörtökön újabb csapatot indítottak útnak Budapestről Zalaegerszegre az internáltak táborába és ebben a csapatban ott volt a régi függetlenségi párt egyik neves, ismert politikusa, Laehne Hugó volt államtitkár is. A toloncházban súlyos betegen várta az elindulást és bár nagyon szomorú állapotban­­volt, mégis megnyugodott, mert most már politikai barátainak segítségével végre meg­szabadult a budapesti ka­tonai fő­törvényszék fog­házának vérrel áztatott cellájából. Laehne Hugó a Károlyi-kormány államtitkára volt. A függetlenségi párt legmérsékelteb­b árnyalatához tartozott, aki igen rövid ideig viselte a Károlyi­kabinetben az államtitkárságot. Nem tett semmit, szinte részt sem vett a forradalomban, a katonai nyomozók mégis elfogták és mintegy félesztendeig tartották fogságban. Laehne Hugó nyu­godtan várta az ellene indult eljárás lefolytatását, mert tudta, hogy nincs bűne. Azonban éppen az volt a veszte, hogy nem sikerült semmit sem rábizonyí­tani. Azzal gyanúsították, hogy részese Tisza István meggyilkolásának, mert mint államtitkár, ő fizetett ki kü­lömböző összegeket a katonatanács tagjainak, amikor azt a Károlyi-kormány leszerelte. Laehne Hugó ellen úgy a polgári nyo­mozó hatóságok, mint mindenféle nem­zetvédelmi és fővezérleti egyéb spiclik, detektívek, tisztek és r­endőrök foly­tatták a nyomozást, de Laehne bűnös­ségét nem tud­ák bebizonyítani annál kevésbé, mert Laehne biztonságba he­lyezte azokat az okmányokat, amelyek alapján ő a kormány rendeletére egyes összegeket kifizetett. Ezek az okmányok és mellette tett tanúvallomások meg­mentették attól, hogy elítélhessék — hiszen már vádat sem emelhettek ellene —, de nem tudták megóvni attól, hogy továbbra is a katonai börtön lakója legyen. Hosszú hónapokig tartott ez így, míg sikerült Laeknenek értesíteni sor­sáról jóbarátait. Ezek a nemzetgyűlés ama tagjaihoz fordultak, akik Laeknet ismerték, a­­k valamikor maguk is tagjai voltak a­ függetlenségi pártnak. Meg is indult Laehne érdekében az akció, de a legnagyobb nehézségekbe ütközött minden lépés, úgyannyira, hogy már interpellációra készültek egyes ellenzéki képviselők a meggyötört állam­titkár kiszabadítása érdekében. Ettől az­tán megijedt Teleki Pál akkori minisz­terelnök is és végre maga vette a ke­zébe az ügyet. Arról hallani sem akart a katonaság, hogy Laebnét szabadlábra helyezze, de azt sikerült elérni, hogy átadták az államrendőrségnek avval, hogy szállítsák internálás­ táborba. Teleki, aki pedig a nála járt politiku­soknak megígérte, hogy szabadlábra helyezteti Laehnét, ebbe is belement, Laebnét átvette a rendőrség, amely most útnak indította Zalaegerszegre. A miniszterelnök és a belügyminisz­ter úgy találták, hogy Zalaegerszegre kell menniük, mert csak ott győződhet­nek meg arról, hogy valóban ember­telen-e és tarthatatlan-e az internálás. Várjon Laehne esetéből — miután hat hónap alatt semmi bűnt rásütni nem tudtak — nem győződhettek volna meg erről helyszíni látogatás nélkül is? ♦›’*»«0 £»·*■♦*» *4 **›·**« Külföldön minden magyarnak kötelessége, hogy a jövő számára híveket szerezzen.

Next