Jövő, 1922. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1922-01-14 / 12. szám
A gazdasági egység kérdései. írta Garami Ernő. Az osztrák-magyar monarchiát az utolsó évtizedekben már csak dinasztiájának katonai hatalma tartotta együtt. E hatalmas katonai apparátus nélkül régen összeomlott volna, fönnállása az eddigi formákban régen lehetetlenné vált volna. A mindenütt önálló életre ébredő elnyomott nemzetek ereje többékevésbé gyors fejlődés során szétfeszítette és átalakította volna ezeket a formákat és megteremtette volna a népek együttélésének új, a modern kívánalmaknak megfelelő formákat. A dinasztia katonai hatalma azonban útját állta ennek s lehetetlenné tette, hogy a fokozatos fejlődés kigyomlálja a monarchia szerkezetéből mindazt, ami az addig „geschichtslos”, történelem nélküli nemzeteknek történelmivé fejlődése korszakának szellemével nem volt összeegyeztethető és ugyanakkor megtartsa belőle mindazt, amire ugyan e nemzetek együttes boldogulásának elkerülhetetlenül szüksége van. Mert a monarchia elavult szerkezetének voltak olyan pillérei és gerendái is, amelyek nem korhadtak el, sőt amelyekre a kor szelleme és a fejlődés iránya szerint ravndnagyobb terhek alátámasztásának szerepe várt. A szerkezetnek gazdasági pillérei és gerendái voltak ezek, amelyek a nemzetileg széjjeltagolt és politikailag csak katonai segítséggel egymás mellé láncolt területeket egyetlen gazdasági egységgé foglalták egybe. Ez a gazdasági egység a fejlődés egész irányának az útján feküdt, amely kétségtelenül a mind nagyobb egységes gazdasági területek felé visz. A katonailag alátámasztott dinasztikus hatalmi politika nélkül a fejlődés oda vezetett volna, hogy a monarchia szerkezetéből eltávolítódtak volna a keresztül-kasul korhadt politikai pillérek és gerendák , a megmaradt gazdasági pillérekre és gerendákra új politikai szerkezet épült volna. De a dinasztia és a mögötte álló kisszámú érdekeltek önkényuralma és katonai hatalma útját állotta ennek az egészséges fejlődésnek, amíg be nem következett a katasztrófa. A világháború széjjeltörte a dinasztia katonai erejét s a feltörekvő nemzetek feszítő ereje szinte néhány óra alatt fölrobbantotta a monarchia egész épületét. E robbanás ereje persze nemcsak a szerkezet korhadt politikai gerendázatát zúzta pozdorjává, hanem kilökte helyükről a gazdasági egység pilléreit is. Miután a politikai széjjelszakadás nem nyugodt fejlődés során következett be, hanem forradalmi úton, egyik napról a másikra, nemcsak azt pusztította el, ami politikailag pusztulásra érett volt, hanem azt is, amire a gazdasági életnek továbbra is és talán még fokozottabban szüksége volt. De amire a gazdasági életnek szüksége van, azt megteremti magának. A gazdasági élet szükségletei nem tűrhetik el, hogy ott, ahol azelőtt egyetlen gazdasági terület volt, hirtelen öt, egymástól szigorúan elzárt terület alakuljon. Ez lehetetlenné tenné az elrekesztett területek minden gazdasági fejlődését, ami viszont megakasztana minden kulturális és politikai haladást s szinte előre halálra ítélné az új államok jövendő fejlődését. Az új államokat életösztönük és életerejük arra kényszeríti tehát, hogy újból fölépítsék, amit a katasztrofális robbanás abból is elpusztított, amire maguknak és az egyetemes gazdasági fejlődésnek elkerülhetetlenül szüksége van. Az új államoknak tehát minden igyekezetükkel azon kell lenniök, hogy a megszakadt gazdasági kapcsolatokat újra helyreállítsák. Mi az érdeke e tekintetben Magyarországnak? Helyezkedhetik-e ezzel ellentétes álláspontra? Nem. A megkisebbedett Magyarországnak teljesen azonosak az érdekei gazdasági tekintetben az utódállamokéval. Mezőgazdasága számára piac, gyárai számára nyersanyag kell. Az ipari munka megindítása, a kereskedelem föllendítése, a valuta megjavítása, lehetetlen légmentesen elzárt magyar határok mögött. Vasat és szenet megfelelő áron csak a szomszéd államoktól kaphat a magyar ipar. A balkán felé közvetítő szerepet csak nyitott határok mellett játszhat a magyar kereskedelem. Borának, búzájának, gyümölcsének csak a szomszéd államokban talál biztos piacot a magyar mezőgazdaság. De e gazdasági szempontok mellett a magyarság fontos kulturális érdekei is a gazdasági korlátok lerombolását követelik. Mert a gazdasági gátépítésnek mai állapota magas gátakat emel a megmaradt ország magyarsága és az elszakadt magyarság közé is. A gazdasági élet vérkeringésének elfojtása elfojtja a magyar szellemi élet vérkeringését is. Noha a gazdasági elzárkózás gátjainak lerombolása érintetlenül hagyná a magyarság politikai széjjeltagoltságát, mégis: a nyitott határokon át helyreállítaná a magyarság kulturális egységét. És minden lépés ebben az irányban bizonyára sokszorosan nagyobb eredmény volna, mint aminőt a kardcsörtető, nagyszájú, úgynevezett irredentizmus valaha is elérhet. Mert ez csak a legnagyobbfokú bizalmatlanságot, a környező államok még szigorúbb elzárkózását és más ellenrendszabályokat eredményezhet. Mégpedig teljes joggal az ő részükről, mert hiszen életérdekeikről van szó és a siker minden reménye nélkül Magyarország részéről, mert hiszen szinte a világháború okozta átalakulás katasztrofális méreteinek kellene megismétlődniük, hogy amit amaz fegyverrel teremtett meg, azt emez fegyverrel leronthassa. Viszont az olyan magyarság, amely a nagy gazdasági egységbe saját érdekében is beleilleszkedik, de kulturális és szellemi egységét megóvja és kiépíti, nem provokálhat szükségszerűen se bizalmatlanságot, se ellenségeskedést szomszédainál. A kisántánt magatartását figyelve, láthatjuk is, hogy különféle formákban valóban már meg is nyilvánult nála az a szándék, hogy a politikailag szétdarabolt osztrák-magyar monarchia területét, sőt annál nagyobb területet is, a gazdasági egység felé vezesse. A kisántánt egymás közti megállapodásai, Portorose, a legutóbbi lanai egyezmény, a készülő jugoszláv-osztrák megegyezés, mindennek a jelei. Hogyan van tehát az, hogy a határok csak mégsem nyílnak meg és hogy főleg Magyarország felé szinte teljes az elszigetelődés? A válasz erre nagyon rövid és egyszerű. A széjjelhullott osztrák-magyar monarchia államai nem találhatnak egymásra gazdaságilag, mert elválasztó ék furakodott közéjük : a mai Magyarország. Ez az ék úgy hat reájuk, mint valami idegen test az élő szervezet sebében: nem engedi behegedni a sebet, nem engedi egybenőni a szétszakadt sejteket. Ilyen idegen testté pedig az teszi Magyarországot, hogy olyan kormányzati rendszere van, amely nem akar sehogysem tudomást venni arról, ami a többi államok életalapja: a monarchia katasztrofális összeomlásáról. Az október előtt volt időkre borzalommal gondolnak az utódállamok s a mai magyar rendszer leplezetlen célja mégis, az azokhoz való visszatérés! Az utódállamoknak kell a gazdasági élet szabadsága és egysége, de még ennél is jobban kell nekik mindaz az eredmény, amely az osztrákmagyar monarchia politikai összeomlásából háramlott reájuk. Az utóbbit nem tehetik kockára az előbbiért. Amíg tehát Magyarországon olyan politikai rendszer uralkodik, amely velük szemben a gyűlölt múltat képviseli, addig nem nyithatják föl határaikat és addig minden kísérlet a gazdasági élet vérkeringésének megindítására, meddő marad. Mert részletekben és darabonként ez a probléma nem oldható meg. Hiába jön létre, hogy példát mondjunk, most valamiféle gazdasági megállapodás Ausztria és Magyarország között, mindaddig, amíg a többi állam határai zárva maradnak Magyarország felé, mindaddig az osztrák és magyar gazdasági viszony sem állhat a nyitott ajtó alapjára. Mert hiszen Magyarországnak egyfelől, az utódállamoknak másfelől kölcsönösen vigyázniok kell, hogy Ausztrián keresztül ki ne játsszák őket Az utódállamok gazdasági viszonylatainak kérdése csakis egyszerre egységesen oldható meg, s amíg ez nem lehetséges, addig e darab föld népei gazdaságilag talpra nem állíthatók, meg nem gyógyíthatók ! Az egyszerre való és egységes megoldásnak ma már csak egyetlen akadálya van : a mai magyar kormányzat egyetlen előföltétele: olyan magyar kormányzat, amely nem a múltba törekszik vissza, hanem amely a modern fejlődés útján igyekszik előre vezetni a magyarságot. Minél tovább tart a mai rendezetlen állapot, annál tarthatatlanabb lesz valamennyi utódállam gazdasági helyzete és annál tarthatatlanabbá válik ezen államok magyarságának kulturális elszigeteltsége. Annál erősebben fog élni bennük a vágy, hogy az az ék, amelyet kurzus Magyarország jelent közöttük, kiküszöböltessék. A magyar demokrácia megvalósítása így válik mindinkább életérdekévé egyfelől az idegenbe sodort magyarságnak, másfelől az új államokat alapított idegen nemzeteknek. Ahol pedig ennyi reális külső érdek ölelkezik az egész otthoni magyar nép minden igaz érdekével s ahol ezzel szemben csak egy maroknyi klikk ellentétes érdekei állanak, ott nem kell aggódni: a fejlődés iránya nem kétséges. si.. I Egf©& szám ái*as I Ausztriába» ...... 40 osztrá K | | Csehszlovákiában ..... 1.40 ch | | Jugoszláviában ....... 1 dinár | | Romániában ..........2 lei | Megjelenik naponta, hétfő kivételével Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wien.V. ker. Rechte Wienzeile 79. szám :: Telefon 30-57 Távirati cím: Jövő Wien Postatakarékpénztári számaink : Ausztriában 149.679, Csehszlovákiában 59.640, Jugoszláviában 40.103. — Námmetországi folyószámlánk: Deutsche Bank. Berlin Hirdetéseket fölvesz a kiadóhivatal és minden bel- és külföldi hirdető iroda II. év Bécs 1922 január 14. szombat 12. 0283. szám. Francia intermezzo. Franciaország izolálásának veszedelme. — A Jövő munkatársától. — ' ' » BOCS, január 13. Briand távozása érthető megdöbbenést váltott ki az európai közvéleményben, ámde a tragikus következmények megállapítása mégis korai volna. A reménységek, amelyek a cannesi konferencia nyomán eddig kizsendültek, már erősebbek, semminthogy ilyen hirtelen elpusztulhatnának. A történelem ható erőinek lekicsinylését jelentené, ha fölülkerekedhetnék az az érzés, hogy most már mindennek vége. Inkább az az igazság, hogy az európai dolgok fejlődésének és javulásának kezdetén vagyunk és csak ez lehet a magyarázata az olyan zökkenőknek, mint amilyen most állt be az események menetének lázas szakaszán. Ami Washingtonban, majd pedig Cannesben eddig történt, az Briandnak sem volt kedvére való, de nálánál hatalmasabb erők kényszerítették odáig, hogy nevét olyan dokumentum alá írja, mint amilyen a Legfelsőbb Tanács január 6-iki cannesi rezoluciója volt. Lloyd Georgenak sem volt éppen szívevágya, hogy Leninnel találkozhassék, vagy hogy Franciaországnak garanciális szerződést ajánljon. Mégis mindezt meg kellett tenniük, mert a fegyverszünet óta eltelt három esztendő minden napja és minden véghetetlen nyomorúsága mindezt diktálták. Értjük, hogy a francia kamara és szenátus nacionalista érzésű többségei a helyzet parancsoló kényszere ellen lázadoznak. Ám, ha az új ember, Poincaré, vagy akárki más, odajut majd, hogy a káoszból kivezető jobb utat mutasson, akkor majd elválik, hogy nem minden utcasarkon kínálkoznak ma a jobbnál jobb megoldások. Megértjük, ha Briand kabinetjében éppen a hadügyminiszter, a pénzügyminiszter, valamint a katonai nyugdíjak ügyeinek minisztere fordultak Briand ellen. Azonban mire az ő programjuk megvalósítására kerülne a sor, kiderül majd, hogy a mainál erősebb németellenes szankciók sem jelentenek erősebb német törlesztést. Addigra kiderül majd, hogy több francia katona sem jelenti a máris 3 milliárd aranymárkát kitevő megszállási költségeknek a csökkentését. Megértjük, hogy Francia-