Jövő, 1922. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1922-02-08 / 33. szám

* Beszélgetés Bokányival. — A­­ 3 v ő budapesti tocóniójától. — Budapest, február 7. Vasárnap m­ár a kora reggeli órákban megjelentek a gyűjtőfogház előtt a kiesere- Isere induló foglyok hozzátartozói, hogy utolsó árzénhozzádot mondjanak a távozóknak. A dermesztő hidegben asszonyok, gyermekek to­pogtak a járdán, várva az indulás időpont­jára. Végre kilenc óra után kinyílt a gyűjtő­­fogház kapuja és föltűnt a kiszállítandó el­őéltek csoportja. Férfiak, asszonyok ket­tesével összebi­lincselve, csó­nakokkal, ruhák fel­ megrakodva lépkedtek a szoronyos csendőrök sorfala között. Közvet­lenül az indulás előtt kivonult a gyújtófogház­ból egy csapat fegyveres ő­r és az el­ítéltek hozzátartozóit leszorították a járdáról. Aki nem engedelmeskedett, a sokat lökdösték, taszigálták, nem éppen vá­logatott kifejezések mellett. És az elítéltek csapata messziről integetve menetelt a szuro­nyok között a rákosi felső pályaudvar felé. A zörgő bilincsek, szuronyok és podgyászok súlya alatt is látható volt azonban, hogy mindenek ellenére megkönnyebbülten lépked­­nek. Hiszen bármennyire is fájdalmas a hozzátartozóktól elszakadni, mégis, távozásuk a szabadságot jelenti. Megszabadultak a fegy­­h­ázi cella kínjaitól, az internálótábor szenve­déseitől, kétesztendei raboskodásnak minden borzalmaitól, bilincstől, csendőrszuronyoktól. Az elítélteket a rákosi felső pályaudvaron a már előre készített vasráccsal ellá­tott vasúti kocsikba szállásolták be, külön a férfiakat, a nőket. Ezzel a szállítmánnyal indultak el Oroszországba a már eddig ki­szállított elítéltek hozzátartozói közül is né­­hányan. Az elítéltek hozzátartozóinak csoportja a sínek mellett várakozik, hogy hátha mégis­ikerül búcsút venniök az elindulóktól. Ami­kor azonban az elítélteket hozzák, a csend­­őrök p­ar­a­ncs­n­ok­a „Hátra ares-ot vezényel, a várakozóknak és meg­fenyegetik őket, hogy ne merjenek a vasúti kocsik felé nézni. Végre a kocsikat a mozdonyhoz csatolták, sz­ururonyos csendőrök egy része szintén be­szállt és 2 óra felé a vonat lassan kigördült a pályaudvarról. A síró asszonyok, gyermekek most már nem törődtek a szuronyos csend­őrökkel, fölrohantak a pályatestre és úgy integetnek a távozó vonat után. Bokányi búcsúja. Bokányinak, amikor bizonyossá vált, hogy őt is elszállítják, első gondolata volt, hogy m­iképen vegyen búcsút, a magyar munkás­ságtól. Mivel a fogházfelügyelőség nem en­gedte meg, hogy ezt írásban közölje, hozzá­tartozói útján üzente a következőket: „Mondják meg a magyar munkásság­nak, hogy fájdalommal szabadok el tőlük, azoktól, akikkel együtt annyit küzdöttem a tömegek fölszabadulása érdekében. Közöttük éltem, velük dolgoztam ebben az országban, ahol olyan nehéz dolgozó embernek lenni. Tudom, hogy a magyar munkásság — úgy a vezetők, mint a közkatonák —, a mai nehéz hely­zetben múltjukhoz méltó kitartással álltak Artúr és Olga ▼AGY a Szerelem Iskolája. Irta Bíró Lajos­ is — Nem merem nagyon felsőbbsége­­sen visszautasítani azt, amit mondtál,— szólt Olgának búcsúzáskor fanyar mo­­solygással, — mert eddig mindig úgy volt, hogy egy-két hét múlva jutottam el a te véleményedhez. Ezentúl mindennap sokáig beszél­gettek. Néha hirtelen elfogyott a mon­danivalójuk és ekkor nézték a két kis­gyereket, akik fáradhatatlanul játszottak. Nyár közepén, a napok olyan esemé­ny­esek­ké lettek, hogy Olga esténként is átjött a Winterfeld-villába. Egyszer egyedül találta Artúrt a dohányzóban. Kint már sötét volt, bent nem égett lámpa. — Mit csináltál itt egyedül? —­ kér­dezte Olga. — Csak ültem és —. Egymás mellett álltak. Egyikük se tudott szólni. Olga végre megszólalt és halkan azt mondta, hogy lámpát keltene­­. Artur megmozdult, hogy a villamos lámpa felé nyúljon, kinyújtott keze az Olga vállát érte. Artur erre reszkető kézzel átkarolta Olgát és rémülten do­bogó szívvel hozzá hajolt. Olga halk fölsikoltással fogadta ez Artúr csókját, azután eltolta magától Artúrt és ki­ro­hant. A következő hetek nagy eseményei közben nem látták egymást. Olgának rendkívüli aggodalmai voltak a férje miatt, de Aladár csodálatos művészettel el tudta érni, hogy az új rendben ne­­csak ne legyen semmi bántódása, hanem az új rend urai részéről meglepő és messzemenő méltánylásban részesüljön. Artúr visszaköltözött a házába és némi aggodalommal gondolt rá, hogyan tudja Magda az életét ismét a kedve szerint berendezni. Rövid idő múlva azonban Magda körül ismét előkelő internacio­­nális társaság gyűlt össze, így minden­napos vendég volt az a Bonvilliers gróf is, aki már azelőtt is gyakran járt az Artúr házánál. Artúrnak csak az a szellem okozott bosszúságot, amely ezt az előkelő társaságot eltöltötte, és a feleségével való eszmecseréi ekkortájt csak egy - két, háztar­tásra vonatkozó igenre vagy nemre szorítkoztak, mert Artúr attól tartott, hogy Magdának az eseményekről való véleménye brutalitásokra ingerelhetné. Egyébként reggeltől késő estig az iro­dában volt és lázasan dolgozott, hogy ne kelljen semmi másra gondolnia. A világ azonban tele volt körülötte hetyke becstelenséggel, dühödt bosszúállással és alávaló kegyetlenséggel , és ő érezte, hogyan telik meg a lelke szomorúság­­­gal, lemondással és csüggedtséggel. Ol­gával találkozott néha, de Olga egy­két gyors szó után merev arccal mindig elsietett. Egy szerdai napon a szomorú­sága és a csüggedtsége olyan elvisel­hetetlen lett, hogy fél hétkor fúlrohant a Winterfeld-villába, azzal a halvány reménnyel, hátha ott találja Olgát. Be­lépett a dohányzóba és Olga csakugyan ott volt Föl és le­járkált és furcsán csillogó szemmel nézett rá, amikor be­lépett. Artúr leült, de nem tudta el­mondani azt, ami ide hozta. Más dol­gokról beszélt eltöredező és zavarosan keresgélő mondatokban. Olga nem felelt, hosszú lépésekkel sétált föl és le előtte. — Mért nem felelsz? — kérdezte Artur. — Mi bajod? Mi bajod? Olga megállott a sétájában, egy asz­talhoz támaszkodott és elkezdett zo­kogni. Artur egy heves ütést érzett a szívén, de azután elbűvölve hallgatta ennek a megható zokogásnak az ismerős, kedves dallamát. Lassan fölállott és Olga felé ment — Én barom! — mondotta halkan, — én barom , mire vártam eddig. Le akarta fejteni az Olga két kezét az arcáról, de Olga nem engedte. Át­karolta tehát és megsimogatta. — Holnap rendet csinálok, Olga, — súgta halkan a fülébe.­­ Olga hirtelen lehajolt, megcsókolta­­ a kezét, azután kisietett a szobából. Artur a rendcsinálás munkáját azonban még aznap este megkezdte. Vacsora után félrehívta Aladárt —­ aki újabban megtisztelte a szerdai összejöveteleket — egy barátságos beszélgetésre ; a be­szélgetés eredménye az volt, hogy Ala­dár még Olga előtt hagyta el lenéző mosollyal az ajakon a Winterfeld villát és a holmijának egy részével együtt még az éjjel hotelbe költözött. A rendcsinálás munkája azután éjjel foly­tatódott Artur ugyanis hazatérvén úgynevezett otthonukba, hosszabb be­szélgetésre tartotta ébren Magdát A beszélgetés során gyöngéd kézzel kihá­mozta Magda lelkének azt a titkát, hogy Magda tulajdonképen csak a tár­sadalom ormain érezheti jól magát, a szépsége és az előkelősége nincs jó he­lyen egy olyan hétköznapi ember olda­lán, mint ő és hogy Ronvilliers gróf — aki a katonai pályát föl akarja cserélni az üzleti tevékenységgel — bi­zonyos körülmények között alighanem hajlandó lenne azzá a kalauzzá válni, aki a Magda útját a föntnevezett or­mok felé egyengeti. Artúr a legna­gyobb bőkezűséggel tett meg mindent arra, hogy ezek a körülmények beáll­­janak, és egy hét se telt bele, már ja­vában dolgozott négy ügyvéd a két válóper gyors lebonyolításán. JÖVŐ Szerda, 1922 február 8 a helyükön. Amikor el kell távoznom eb­ből az országból, abban a megnyugtató tu­datban kelek atra, hogy egész éle­temben minden tettemben a becsületesség vezetett. Mondják meg, hogy nem haragszom sen­kire, békével távozom . ..“ A pozsonyi pályaudvaron. — A Jövő pozsonyi tedóeltójától. — Bratiszlava, január 7. A harmadik magyar cserét rác soport, amellyel két halálraítélt népbiztos — Bokányi és Ágoston — is utazott, hét­főn reggel érkezett a pozsonyi főpálya­udvarra. A pályaudvaron a szociálde­mokrata párt részéről Wittich képviselő és Lehotzki szenátor fogadták őket, akik engedélyt kaptak arra, hogy a vonatra is fölszánjanak és a cserefog­lyokkal beszélgethessenek. A foglyok hangulata általában­ jó és egészségi állapotuk is kielégítő. Még Szabados Sándor is, az elterjedt hírek ellenére, elég jó színben van. Bokányi Dezső a vele való beszélgetés során azt mondta, hogy teljesen jól érzi magát és kiváncsi Oroszországra. Reméli, hogy egy-két év múlva viszontlátja ittmaradt elvtár­­sait, de Magyarországba nem kívánkozik többé vissza. Ágoston Péter nem volt ilyen közlé­keny, őt nagyon megviselte az átélt szörnyű fogság. A foglyok közt volt Varjas Sándor, Magyar Lajos és mind­azok, akiknek névsorát a Jövő már közölte. * / A manor fosunk t ütümiliiroH (MM BlseSítésére! Bécs, február 7. A hívó vasárnapi számában köz­readtuk azt a fölhívást, amellyel a ma­gyar börtönök és internálótáborok sza­badult rabjai fordultak mindazokhoz, akiknek érzékük van e sokat szenve­dett, szerencsétlen emberek, asszonyaik és gyermekeik százainak rettenetes nyo­morúsága iránt. A gyűjtést magunk ré­széről a legmelegebben fölkaroljuk és fölszólítjuk lapunk minden barátját, hogy fölösleges filléreiket juttassák el ezen gyűjtés céljaira. A Jövő szer­kesztősége és kiadóhivatala készséggel vállalkozik a gyűjtött összegek átvéte­lére és gondoskodik arról, hogy azok az osztrák és a magyar munkáspártok delegáltjainak felügyelete mellett dol­gozó bizottsághoz juttassanak. A gyűjtést a következő tételekkel kezdjük meg: A J­ö­v­ő szerkesztősége és kiadóhivatala 50.000 korona Dr. S. J. 25.000 „ Singer Pál, Novisad 25 dinár Gertner Rezső, Trnava 20 c. k. IRODMjfM l­ttWAraTT (*) Zádor Dezső és Reinitz Béla hang­­versenykörútja. Amint a J­ö­v­ő már je­lentette, Zádor Dezső és Reinitz Béla hangversenykörúton vannak Szlovenszkó­­ban. Vasárnap Komáromban léptek föl szép közönség jelenlétében. Az előadott programmal, amelyen főleg Ady-dalok szerepeltek, igen nagy sikert értek el. Hangversenykörútjukat a program szerint folytatják tovább. (*) Paul Wegener Bratiszlavában. Paul Wegener hétfő este lépett föl Bra­tiszlavában a városi színházban. Strind­berg „Halál táncá“-t adták elő. A művész­nek óriási sikere volt. (*)­ Csehszlovákia kereskedelmi mi­nisztere — mint operettlibrettista. Prágá­ból táviratoztak. A Weinberge-i Volkstheater vasárnap este érdekes operettbevontató színhelye volt. Anatol Provaznik operettjét („Vénus utazik“) adták, amelynek librettóját a cseh köztársaság ügyestollú kereskedelm­i minisztere, Ladislav Novák írta. A miniszteri librettista a színlapon Nouvelle álnév mögé rejtőzött A lapok nagy elismeréssel emlékeznek meg a szellemes librettó burteszk részleteiről. (*) A Király Színház új zenekara. Megírtuk, hogy a Király Színház zenészei, minthogy az igazgatóság nem volt haj­landó bérköveteléseiket, teljesíteni, sztrájkba léptek. Az Unió vezetői, úgy látszik, elhatá­rozták, hogy ez alkalommal nem enged­nek, azonnal hozzáfogtak egy új zenekar szervezéséhez éspedig akkora lendülettel, hogy e hét közepén már új zenekaruk lesz, amelynek sztrájktörő tagjai kívül álla­nak a budapesti zenész-szövetségen. Addig Kálmán Imre operettje „A hollandi me­­nyecske“ zongorakísérettel kerül színre. (*) A Nemzeti Színház Kisfaludy-ün­­nepe. A vasárnapot a Nemzeti Színház Kisfa­ludy emlékének szentelte. Délelőtt a Kisfaludy­­társaság ünnepsége az elégikus megemlékezés jegyében folyt le, amíg este a Nemzeti Színház a jószű humor és a vígjáték Kisfaludyját ünne­pelte. A „Csalódások“ került színre. A főszere­peket Abonyi Géza és Bajor Gizi játszották. — Ez volt kilencven esztendő óta a „Csalódások“ ötvenkilencedik előadása. (*) A „Nyugat“ február 1-i száma a követ­kező tartalommal jelent meg: Ignotus: Napo­leon óta (tanulmány). Gellért Oszkár: Vers. Laczkó Géza: Moliérp. Szabó Lőrinc: Vers. Pikter J. Gyula: Josef Popper-Lynkeus. Hevesy Iván: A művészet reinkarnációja. Torday Emil: A színes gentleman. Füst Milán: Advent (regény­­. Hajnik Miklós: Az akadály (novella). Móricz Zsigmond: Csorba Géza magyar pantheonja (ta­nulmány). Táviratokat a Jö­vő számára föladhat így: Jövő Wien S­PORT A professzionista botrány újabb fejleményei. A MQSZ-e 1 Kormánybiztost akarnak az Ml­Sz*be­ ültetni, Bésy, február 7. A KAC játékosainak vallomása teljes fel­­fordulást idézett elő a magyar sportban. Az MLSz és az illetős faktorok ma még mélysé­gesen hallgatnak, amíg a MOVE­LSz köré se­­reglett sajtó és a vele szemben álló újságok­ közt szenvedélyes és durva harc­­ indult meg. A MOVE-ok sajtója leleplez, az­­ ellentábor újságjai meg szenzációhajhászásnak és hazug­ságnak minősítik az egész akciót. A kurzusa­lapok kormánybiztost akarnak állíttatni az MLSz élére és denunciálásokkal akarják a belügy­miniszter figyelmét a botrányra fölhívni. Ter­mészetesen ez sikerülni is fog nekik, hisz „félhivatalosak“, de annyi bizonyos, hogy az álamatőrizmust sem kormánybiztossal, sem az ellentábor tagadásaival elintézni nem lehet. Nem lehet letagadni mindenki által tudott dolgokat, viszont nem lehet egy profibotrány leple alatt sem a MOVE-nak, sem a M­AC-osé­­nak kormánybiztosokkal szövetségeket kisajá­títani. Az ügy érdemi részéhez ma még nem foglalunk állást, hanem egyelőre folytatjuk a vallomások közlését. Stall­mach Alajos ,a következő nyilatkozatát diktálta jegyzőkönyvbe: —­­1921 júniusában Kassán történt a követ­kező eset: A BTC játékosai tudomást szereztek, hogy a KAC csapata Kassára érkezett. Fölke­restek bennünket szállóbeli lakásunkon Hajdú, Tichovszky és Kanyaurek. Beszélgetésünk folya­­mán többek között szóba kerültek az anyagiak. Hajdú kérdő tőlem: „Mennyi zsebpénzt kaptok ti naponta?“ Erre én azt feleltem, hogy napi 10 cseh korona a zsebpénzünk. A fentnevezettek ennek h­­atára a szó szoros értelemben kinevet­tek azzal a megjegyzéssel: „Hogy lehet­tek ilyen palik!“ „A jövedelmet haza­viszitek ? Mi akármennyit keresünk, azt mind elköltjük, állandóan egy kis vendéglőben étke­zünk és annyit eszünk, mint amennyi belénk fér s mindennap sikerülünk.“ Hajdú ezek után, hogy állítását megérőntse, belső zsebébe nyúlt, kivetta pénztárcáját és körülbelül 2(X)~300 cs. koronát felmutatva, mondta: „Látod, alig három-négy napja, hogy itt vagyunk és már ennyi pénzünk van.“ Többek között még a munkabér megtérí­tésről is szó került. Én mondtam, hogy a túra folytán elvesztett hivatali munkabérem sem té­rítik meg. Hajdú erre a következőket válaszolta: „Szép dolog ! Nézd kérlek, nálunk pL Tichovszky munkanélkül van és mégis fényes m­unkabérmeg­­térítést kap, hát még aki dolgozik, sejted, hogy az mit kaphat?!“ Saguly János a következőknek jegyző­­könyvbe való fölvételét kéri. — 1921 august­usában Békéscsabán nyaral­tam s ott egy alkalommal találkoztam Jánossy­­val, a VH. ker. SC játékosával. Beszélgetés köz­ben elpanaszoltam neki, hogy Mayer, a KAC akkori intézője csúnyán bánt el velem. Megkér­dezte tőlem, hogy továbbra is a KAC-ban szán­dékozom-e játszani ? Én kijelentettem,, hogy nem játszom tovább a KAC-ban, valószínűleg Csabán fogok maradni. Erre megkérdezte tőlem, hogy nem volna-e kedvem a VII. ker. SC-ben játszani. Én erre azt válaszoltam, hogy nem is­merem a klubot sem a játékosokat , nem érez­ném jól közöttük magamat Jánossy erre azt mondta, hogy legyek egész nyugodt bízzak meg

Next