A Jövő Mérnöke, 1967 (14. évfolyam, 1-22. szám)

1967-04-08 / 7. szám

MISKOLC-DEBRECEN VIIi. Országos Tudományos Diákköri Konferencia A VIII. Országos Tudomá­nyos Diákköri Konferencia műszaki­ és vegyészeti szek­ciójának üléssorozatát 1967. március 23—25 között a mis­kolci Nehézipari Műszaki Egyetem rendezte meg. A társadalom- és természet­­tudományi előadások megren­dezését pedig a debreceni Kos­suth Lajos Tudományegyetem vállalta magára. Mindkét egyetemi városiban, március 23-án délelőtt 11 óra­kor került sor az ünnepélyes megnyitókra. Mindkét helyein megjelentek a város állami- és pártvezetői, valamint az egyetemek tanárai is. A miskolci Nehézipari Mű­szaki Egyetemen március 22-én délután dr. Béda Gyula tudományos rektorhelyettes, dr. Kiss Ervin professzor, az operatív bizottság elnöke, dr. Forrai Sándor docens, a tudo­mányos diákköri tanács titká­ra, valamint Rakusz Lajos, a KISZ vb titkára sajtótájékoz­tatón ismertették a konferen­cia programját. A konferencia igen nagy ér­deklődést váltott ki. Több kül­földi egyetem küldöttsége is részt vett azon. Hazánkból nyolc egyetem küldte el kép­viselőit. A konferencián 202 előadás hangzott el, s közülük számos dolgozat foglalkozott a köz­vetlen gyakorlati feladatok megoldásával. Természetesen Miskolcra és Debrecenbe csak azokat a dolgozatokat küldték el, melyeket az egyetemek kellő elbírálás után alkalmas­nak találtak. A konferencia sikeres lebo­nyolításában nagy szerep ju­tott a Nehézipari Műszaki Egyetem KISZ szervezetének, ők vállalták ugyanis az összes szervezési és technikai kérdés lebonyolítását. A KISZ-bizottság irodája, ha kicsiben is, de hasonlatos volt egy nagy országos ese­ményt irányító diszpécser­­központhoz. Az érkezőket, mintegy 120 KISZ-fiatal fogadta és min­denkinek azonnal átadták a teljes programot, az étkezési jegyeket, valamint a szállás­beutalókat. Csak elismeréssel szólhatunk a KISZ-szervezet munkájáról A BME 34, az ELTE 15, az EKME 35, a KLTE 17, a JATE 24, a VVE 9 és az MNE 64 hall­gatót küldött a konferenciára. De ez a szám nem teljes, mert minden küldöttséget sokan kí­sértek meg. Külön meg kell említeni az ünnepélyes megnyitón el­hangzott Bohus Géza V. éves bányamérnök-hallgató elő­adását, amely a Társadalom és tudomány kérdéseivel fog­lalkozott. A BME küldöttségét dr. Sándor Imre docens vezette, aki elmondta, hogy a vendé­gek fogadása és elhelyezése tökéletes szervezettséggel volt megoldva. Balázs Péter és Bencze Ág­nes IV. éves ÉKME mérnök­hallgatók, akik közösen kidol­gozott dolgozattal vettek részt a konferencián, elmondták, hogy pályaművüket két hó­napig készítették, mert elő­ször a könyvtárakból kellett összegyűjteni a megfelelő anyagot, majd azt rendezni kellett, aztán feltárni az ösz­­szefüggéseket és levonni a tu­dományosan megalapozott konklúziót. A díjak külön érdekessége volt a konferenciának, hogy az ipar­gazdaságtan témakörből egye­dül az ÉKME hallgatói vettek részt dolgozataikkal. A Művelődésügyi Miniszté­rium 1000 forintos díjával ju­talmazták többek között Som­­lyódi László, Botka László, Jánoskuti Sándor V. éves BME gépészmérnök hallgatók, Ivánka Gabriella, Szegi And­rás V. éves BME vízépítő­mérnök hallgatók, Sallay Ka­talin V. éves ÉKME építész­­mérnök hallgató tudományos dolgozatát. Az Országos Bányászati és Kohászati Egyesület 800 fo­rintos különdíját Ludas Fe­renc és Szabó Imre V. éves NME bányamérnök hallgatók nyerték el. A konferencia idején a ren­dezők nem maradtak adósok a kulturális műsorral sem. Az egyetem földszinti kiállító he­lyiségében Szabó Péter III. éves és Tahin Gyula IV. éves hallgatók új törekvéseket mu­tató fotó-kiállítása volt, az el­ső emeleten pedig a képző­művészek alkotásait állították ki. Az öntevékeny színjátszók a szakszervezeti székház szín­padán mutatták be produk­cióikat. Több mint háromszáz előadás A debreceni konferencián több mint 300 előadás hang­zott el. A konferencián részt vevők közül 15 hallgató pálya­munkáját miniszteri kitünte­tésben, 10 hallgató pályamun­káját pedig miniszteri dicsé­retben részesítették. Nagyon gazdag és érdekes volt a debreceni szinpozion kulturális programja is. Fiatal képzőművészek alko­tásaiból rendeztek kiállítást, ifjú költők irodalmi munkás­ságát ismertették, ugyanakkor kamarazenekari hangversenyt és amatőr kisfilm bemutatót is tartottak. Nagy sikert ara­tott a lengyel Minstrele tánc­­zenekar műsora is. A konferencia utolsó nap­ján, március 25-én az egyetem KISZ-szervezete fogadást adott a kiemelkedően jó mun­kát végző hallgatók tisztele­tére. A szinpoziont március 25-én este jól sikerült bállal zárták be. Mindkét rendező egyetem mindent elkövetett — és­­nem is eredménytelenül — a VIII. Országos Tudományos Diák­köri Konferencia sikeres meg­rendezéséért. Az egyetemi KISZ-szerveze­­tek is bőséges részt vállaltak a munkából, de minden tevé­kenységüket a jól átgondolt tervszerűség jellemezte. Karácsonyi István Kabala (Urbán Tamás felvétele) CERUZÁVAL, TUSSAL A szoba csendjében hallatszik a neon zümmögés, a polc felett levelek hasítják a teret, világos , sötétzöld csíkok válta­koznak friss hajtásokon, feketén zöldek a régiek, halvány ár­nyékuk belemosódik a sárga falba, torz alakok csavarodnak a fénynek, egy-két sík felület, ablak, ajtó, polcon jegyzetek, könyvek, tekercsek, itt élek, sokat, túl sokat, taposnom kellene kint az ösvényeket, kacagnom az éjszakai fényeken, világíta­nak az ablakok, rajzolnak, a papírom üres, nem lehet, elma­radok, eggyel több fénykarika, körök a szobában, körök a le­vegőben, húzom a vonalakat ceruzával, tussal, egyeneseket, görbéket, összefutnak, találkoznak, vékonyak, vastagok, sok, beledörzsölöm szemembe az álmot, megbékítem szemüvegem, ködfátylon nézek át, könnyezek, zsibbadt derekam a görnye­­déstől, felegyenesedem, hátrahajlok, egy­szer-többször, majd vissza az asztal fölé, rajzok és rajzok, kinézek az ablakon, a többiek is rajzolnak, mellettem is rajzolnak,rejjel-nappal raj­zolnak, régebben zéhá, zéhá, meg zéhá, koppanás, a tekercs le­csúszott a szekrény tetejéről, még tiszta, aztán újabb vonalak, kiborulok, mennyit haladtam, alig valamit, fáradtan nem le­het, többet kaparok, mint húzok, akaraterő kell, nem megyek sehova, a szoba csendjében csak a neon zümmögés hallatszik, mindenütt tekercsek, pausz, dipa, milliméter, belököm a kihú­zott fiókot, pengeéllel formákat vések, ujjaim 21x29,7-et hajto­gatnak, hajnalban zuhanok az ágyba, délelőtt ébredek fel, ro­hanok az előadásra, szevasztok, volt-e katalógus, nem, öröm, igen, vigyáznom kell, eggyel több már, máskor felráznak, be kell mennem, tetszik a tárgy, az előadó modora, nem, nem vagyok képes követni, tágra tárom szemem, hangok, szavak, fekete tábla, fehér kréta, betűk, számok, karom a padon fejem alatt, bóbiskolok, az erősebb hangok, zörejek kizökkentenek... p. s. kolléga kizökkentés, írásod helyett elkészült volna műszaki leírásod. bank lajos VÉR JÁNOS RAJZAI A JÖVŐ MÉRNÖKE­ ! n­­ április 4-e reggel volt. A levegő olyan­­, tiszta és áttetszőnek tűnt, mint közvetlen eső után, ha az ég kitisztul és kisüt a nap. A tavaszi napsütés szinte mindent bearanyozott. Jutkával sétáltam a Duna-parton. Az egye­temről ismertem. Évfolyamtársam volt. Is­meretségünk és barátságunk akkor kezdődött, amikor tudomására jutott, hogy teljesen is­meretlenül, az életrajza alapján kiálltam mellette, amikor egy üdülési akcióban mel­lőzni akarták. Jutka is sokat szenvedett a háborúban. Szüleit elhurcolták, s azóta nem is tud ró­luk semmit. Emléküket csak egy-két kissé ho­mályos, de nagyon mély, és egy pár megsár­gult — a háború perzselőtüzét túlélt — fény­kép őrizte. " Jutka négyéves volt, amikor elvesztette szü­leit. Azóta a nővérével él, ő is nevelte fel, de — Jutka elbeszélései szerint — elég felületes nevelésben részesítette. Én kezdettől fogva azt becsültem benne, hogy annak ellenére, hogy szülői gyámkodás nélkül nőtt fel, mégis kiegyensúlyozott és határozott egyé­niség volt. Józanok és igazságosak voltak íté­letei minden vonatkozásban. Rokonszenvesen különbözött a szülői fészek melegében dédel­getett fiataloktól. Ünnep lévén, örültünk a szünetnek, és ak­kor is — mint mindig, ha egy kis szabad időnk volt — sétáltunk a Duna-parton. Beszélgettünk a legutóbbi zárthelyiről, ar­ról, hogy milyen gyönyörű tavaszi nap van, és arról, hogy a nyári vakációt mivel fogjuk eltölteni. A nap olyan erősen sütött, hogy szinte égette a tavaszra kifakult, színtelen bőrüket. Séta közben elérkeztünk a Szabadság-híd­­hoz. Jutka azt javasolta, hogy a jó időre való tekintettel, üljönk le egy kicsit a Dunát sze­gélyező part menti lépcsők valamelyikére, és ott beszéltessünk tovább. Leültünk. A Szabadság-híd acélszerkezetének méltó­ságteljes dimenziói gyönyörködtettek ben­nünket. Mivel mérnökhallgatók voltunk, nemcsak körvonalaiban csodáltuk az épít­ményt, hanem örömmel ismertük­­fel acél­­szerkezeti ismereteinknek a hídon fellelhető tárgyi hordozóit. Ahogy ültünk, tekintetünket a Duna, a le­rombolt Erzsébet-híd felé vezette, melynek nemrég eltávolított roncsai nyomán már el­kezdődött az új híd építése. A Szabadság-hídat vörös és nemzetiszínű zászlók ékesítették, amelyeket lágyan lo­bogtatott a tavaszi szellő. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, csak némán ültünk és néztünk magunk elé. Hallgatásunk csendjét egyre erősödő óva­tos kopogás szakította meg. Hátranéz­tem. Egy idősebb vak férfi fehér botjával a felső rakpart szélét tapogatta. Magam elé néztem, a vízre. A zászlók, a híd körvonalai és minden, ami látványom tárgyát képezte, egyre homályosabbá vált, s lassan úgy tűnt, mintha a víz alól néztem volna a vi­lágot. Ez a homály aztán elvegyült anyám okos és gyanakvó tekintetében, amely em­lékeim létrájának valamelyikén kúszott alá. — Banos néni! — szólt anyám. — Mintha közeledő bombázó gépek hang­ját hallanám. Le kellene menni a pincébe! — Ugyan gyermekem! — szólt Banos néni az idősebbek rezignációjával. A repülőgépek zúgását aztán én is meg­hallottam, és anyám után rajtam is erőt vett az az idegesség és szorongás, amelyet az ösztönös veszélyérzés szül. A repülőgépek zúgását egyre erősebben lehetett hallani. Anyám ás Banos néni egymásnak bátor­ságot színlelve, tovább gyúrták a tésztát a konyhában. A nálam három évvel fiatalabb kétéves öcsém egy macskával játszott a sa­rokban. A repülőgépek zaja már félelmetesen kö­zelinek tűnt. Naiv gyermeki szemem, anyám öcsémet és engem pásztázó riadt tekintetével találko­zott ... Arra emlékszem csak, hogy jajkiáltás, nyö­gés és sírások között egy kedves férfihang így szólt hozzám: — Maradj csak fekve kisfiam. Sok vért ve­szítettél, sok-sok pihenésre van szükséged. Hiába fordítottam a kellemes hang irányába a fejem, nem láttam senkit és semmit, mert egész testemet kötés borította. Aztán ismét a kedves hangot hallottam: — Asszonyom, lehet, hogy a gyermek nem fogja visszanyerni a látását... Mielőtt befe­jezte volna orvosi okfejtését, félbeszakította azt egy igen kétségbeesett és szenvedélyes, egész közelinek tűnő női hang, amelyből rög­tön anyám hangjára ismertem. Pedig csak egyszer hallottam ezt a bánatos, síró han­got. Akkor, amikor apámat elvitték. Mégis megismertem. — Anyukám! Miért sírsz? — Egy bogár ment a szemembe kisfiam. — Anyukám! — Tessék kisfiam. — Éjjel, van? — Nem kisfiam. — Anyukám, akkor miért nem látlak? — Azért kisfiam, mert nem mindenki olyan jó, mint a te apukád. Vannak olyan bácsik is, akik azt akarták, hogy mi is meghaltunk. De mi nem haltunk meg életkém, csak na­gyon megsebesültünk. Neked a szemecskéd is megsebesült. Bekötözték a doktorbácsik és most a sok kötszertől nem látsz. — Apukám hol van? — Nem tudom kisfiam. Alighogy válaszolt, éreztem, hogy fölém hajol és aggódó anyai szemével próbálja át­röntgenezni azt a kötést, amely teljesen elta­karta az arcomat. Egyszer csak azt éreztem, hogy csupaszon maradt jobb karomon valami meleg folyadék vékony csíkban végigfutott. Az­tán anyám könnyes arcával gyengéden meg­érintett, annak a belső kényszernek engedve, amit akkor éreznek az anyák, amikor baj­bajutott gyermekükkel szeretnének azonosul­ni, hogy átvegyék szenvedésüket. Eszembe jutott a vak ember, aki az imént erre botorkált. Arra gondoltam, talán ő is ott sérült meg, ahol én. Aztán arra, hogy mi­lyen sokan vannak, akik nemcsak a szemük világát veszítették el, hanem az életüket, vagy azt az embert, aki nekik az életet je­lentette. A Szabadság-hídra néztem. Vidám gyerekek színes léggömböket ere­gettek, élvezték azt a látványt, amelyet a szárnyra kelő léggömbök huncut imbolygása nyújtott. Könny szökött a szemembe, mert örültem a tavasznak, annak, hogy Jutka velem volt, és ha csak egy szemmel is, de mégis gyönyör­ködhettem az élet szépségeiben. Ahogy fel­ocsúdtam merengésemből, ismét az épülő Er­zsébet-híd felé néztem azzal a vággyal, hogy minél előbb átmehessek az elkészült hídon, a hídavatók boldog seregében. Jutka is abba az irányba nézett. A szemét nem láttam, de vonzóan markáns arcán fel­fedeztem egy vékony kis vonalat, amely szik­rázva verte vissza a tavaszi nap sugarait. Szóltam hozzá, mire ő rámnézett. Elmosolyodtunk, és ■ lecsókoltuk egymás ar­cáról a könnyeket. Lehovai Péter (1963) KÖNNYEK

Next