A Jövő Mérnöke, 1979 (26. évfolyam, 1-38. szám)
1979-11-10 / 33. szám
Értetlen — Furcsának találom, hogy a fiatal magyar értelmiség itt, most, egy este alatt akarja megérteni és meg is oldani a cigányság összes problémáját — mondta a Közép- Kelet-európai Klub legutóbbi, a „Cigánykérdés Magyarországon” címet viselő ankétjának vége felé egy közismert cigány értelmiségi, erősen visszafogott rezignáltsággal. Talán ezzel summázhatnánk is az estet, amelyen a kör más témájú összejöveteleinél is többen, közel százötvenen vettek részt, de kívánkozik még ide néhány gondolat. Hogy ilyen szép számban eljöttek, az annak a bizonyítéka, nem közömbös számukra ez a rendkívüli fontosságú társadalmi probléma. De amit ott mondtak, és amit kérdeztek, az arról tanúskodik, hogy a szociális éretlenség és értetlenség a fiatal értelmiségiek körében sem ritka. Az ankét elején vetített Schiffer-film, a „Mit csinálnak a cigánygyerekek?”, igaz elvett másfél órát, de hogy vita helyett végül is csak a forró kása kerülgetéséről beszélhetünk, nem fogható pusztán a filmre. A meghívottak — Schiffer Pál filmrendező, Csalog Zsolt éretlenség szociológus, író, Horgosi József író, Bari Károly költő és Kalla Éva cigánygondozók által felsorolt adatok a cigányság megdöbbentő helyzetéről sokkal rosszabb, kilátástlanabb képet festettek, mint amit a közönség tagjai valaha is elképzeltek. Mi lesz a sorsa annak a 325 ezer embernek, akik közül ma is 250 ezren élnek a létminimum alatti körülmények között — a KSH adatai szerint. Akinek a fele még ma is putritelepeken él, emberhez méltatlan környezetben. A telepek 16 százalékában nincs víz, csak fertőzött, 20 százalékában nincs semmiféle árnyékszék, és a fekhelyek száma átlagosan 80 százalékkal kevesebb, mint ahányan a putriban élnek. Az ország lakosságának 3,4 százalékát jelentő cigánylakosság fél százaléka jut el az érettségiig és főiskolára, egyetemre kerülni csak minden ezrediknek adatik meg. (Az USA-ban elismerten diszkriminált négerek a lakosság 11 százalékát teszik ki, a főiskolákon, egyetemeken a hallgatók 8(!) százaléka fekete.) Az egyenlőtlen esélyek már óvodás korban jelentkeznek. A cigányság zöme falun él, ahol, ha van egyáltalán óvoda, a cigánygyerekek „nem férnek be”. A telep ingerszegény világában alig tanulnak meg beszélni, sem magyarul, sem cigány nyelven nem tudják kifejezni magukat. Ezt többnyire szellemi elmaradottságként fogják föl, és a cigány gyerekeket szinte automatikusan kisegítő iskolákba, vagy korrekciós osztályokba dugják, ahol a korosztályuktól való lemaradás csak fokozódik. 1971-ben a cigányok 10,6 százalékának volt csak meg a nyolc osztálya. Ilyen iskolai végzettséggel pedig nem nagyon válogathatnak a munkalehetőségekben; alkalmi- és segédmunka, falun a napszám — és minden, ami piszkos, fárasztó, egészségtelen. Magyarán, amit a nem-cigányok már nem szívesen vállalnak. Köztudott, hogy társadalmi rendszerünkben a dolgozók munkájuk ellenértékének csak egy részét kapják meg fizetésként — a többit társadalmi juttatásnak nevezzük. De miféle juttatásokban részesülnek a putrilakók, a falu szélén? Ez, nemhogy a Budapest belvárosában élőkével nem hasonlítható, de még csak a falu központjában lakókéval sem. Objektív életfeltételeik tehát alig mérhetők össze nemcigány honfitársaikéval. A szubjektív falakat — az előítéletek méteres falait — áttörniük talán még ennél is nehezebb. Egy falu központjában elterjedt a hír, hogy a nemrég épült Cs-lakásokban felszedték és elégették a cigányok a parkettát. De soha, senki nem vette a fáradságot, hogy kimenjen oda, és erről esetleg meg is győződjék. Akkor ugyanis kiderült volna, hogy a Cs-lakásokban eredetileg hideg(!) padló volt, és most, pár év után néhányuknak már sikerült ezt — ha nem is parkettára, de padlóra kicserélni. És ez csak egy, kiragadott példa a millió, terjengő „rémálhír” közül. _ Évszázados lemaradást kell behozniuk pár évtized alatt, évszázados életmód, életminőség ordít változásért, s a változáshoz egyedül, önmagukban ők, kevesek. A cigánykérdés nem elsősorban a cigánylakosság erőpróbája. Mi, mindannyian megmérettetünk, minden percben, képesek vagyunk-e előítéletmentesen tenni és gondolkodni, képesek vagyunk-e arra, hogy egy-egy embert önmagában ítéljünk meg, nem pedig általánosítgatva, képesek vagyunk-e felmérni hátrányos helyzetüket s képesek vagyunk-e ennek megfelelően segíteni? Bertalanfy Judit A vegyészmérnöki karon az 1977/78-as tanévben módosították a nyelvoktatás rendszerét a kétlépcsős képzés igényeinek megfelelően. Ugyanis ekkor lettek harmadévesek azok, akik már új rendszerben tanultak. A nyelvoktatás szempontjából érdekes helyzet állt elő: az orosz nyelvet a hallgatók az első és második évfolyamon továbbra is a szokásos heti egyszer két órában tanulják, a harmadévesek kötelező formában nem tanulnak nyelvet, míg a választott nyelvet intenzívebb formában, heti kétszer két órában oktatják, de csak egy — a negyedik — évfolyamon. Nyelvtanulás, „szabad akaratból” A tapasztalatok egyetlen évfolyammal (a tavalyi negyedévesekkel) kapcsolatosak, mivel a múlt tanévben lett negyedéves az első „kétlépcsős” korosztály. Magunk se hittük volna, mennyit jelent egyetlen év a diákok nyelvoktatási kedve szempontjából. Az alsóbb évfolyamok hallgatóinak jelentős része a nyelvet sajnos melléktárgynak tekinti, amit tulajdonképpen nem ártana tudni, de ha kevés az idő (és nekem még egyetlen hallgatóm se panaszkodott arra, hogy nem tud mit kezdeni az idejével), ez az a tantárgy, amit a diákok elsőnek tesznek félre (pontosabban elő sem vesznek). A harmadévesek is általában lelkesen kezdték tanulni a választott nyelvet, de egykét nehezebb időszak után a fentiek miatt, sokan lemaradtak, s az ilyen lemaradást ritkán lehet behozni. Mióta a választott nyelv oktatása csak a negyedik tanévben kezdődik, változott a helyzet. Kellemes meglepetés volt, hogy a hallgatók túlnyomó többsége igen komolyan kezdte el a tanulást és ami még fontosabb, ez a lelkes buzgalom a tanév későbbi részében sem csökkent. A nyelvtanulásban fontos az órán való részvétel, s ezen a téren is elégedettek lehetünk; nem volt olyan hallgatónk, aki — nyilván mindenki ismeri ezt a típust — éppen annyit hiányzott komoly ok nélkül, amennyit a „játékszabályok” (sajnos) hivatalosan is engedélyeznek. Ami számunkra nagyon sokat jelentett: a hallgatók döntő többségén látszott a céltudat, hogy a tanult nyelvből nem a folyamatos számonkérés kényszere miatt igyekeznek minél többet elsajátítani, hanem „szabad akaratból”, egyszerűen azért, mert fontosnak és szükségesnek tartják az idegen nyelv ismeretét. Azt talán említeni se kell, mennyivel könynyebb szakmai anyagokat olvastatni a negyedik évfolyamon, mint másodévben. Talán természetes dolog, de szeretném hangsúlyozni: a mi munkánk szempontjából sem mindegy, milyen a hallgatók munkakedve. Elsősorban azért, mert csak akkor lehet jó eredményt elérni, ha mindkét fél igyekszik a maximumot nyújtani a közös cél eléréséért. A nyelvtanár ugyanazt akarja, mint a tanítványok: eljutni velük az adott nyelv minél magasabb szintjéhez. A célhoz vezető utat igyekszünk tőlünk telhetően könnyebbé tenni (jobb tananyaggal, a módszerek váltogatásával stb.), de tanulni a hallgatóknak kell. Még rövid távon sem igaz, hogy az órán hallottak elegendőek, hogy azokból „meg lehet élni”. Vannak másodlagos, szubjektív körülmények is, ha nem is szoktunk beszélni róluk. Például a tanár is másképpen tanít egy olyan csoportban, amely tanul, igyekszik, tudni akar, mint egy olyanban, amely közömbös, nem lelkesíti és segíti a tanárt, nem alakul ki megfelelő kapcsolat oktatottak és oktatók között. Ezért nem meglepő, hogy az ugyanarról a tanárról készült hallgatói véleményezés eléggé hasonló egy csoporton belül (az egyes hallgatók osztályzatától függetlenül), de sokszor jelentősen eltér, ha két különböző csoport véleményezését vetjük össze. Kisebb szünet a találkozások között A nyelv jobb elsajátítását segíti elő az is, hogy gyakrabban van óra. Mert legyünk őszinték, hány hallgató fogadja meg azt a tanácsunkat, hogy ha két órát áldoz hetente a nyelvre, azt ne az óra előtti este „tudja le”, hanem több alkalommal, mert három 40 perces tanulás jobb eredményt hoz, mint egy 120 perces? Most, amikor hetente két alkalommal van óra, némi optimizmussal azt gondolom, hogy mindegyik hallgató legalább hetente négyszer veszi kezébe az anyagot. Márpedig ennyi találkozás már komoly esélyt ad arra, hogy megfelelő szorgalom esetén, bárki, akár egy év alatt is komoly eredményt érjen el a nyelvtanulásban. És most térnék vissza a cikk címéhez: ha négy féléven keresztül tanul valaki nyelvet heti egyszer két órában, gyengébb eredményre számíthat, mint az, aki két félévig tanul, de heti kétszer két órában. Ennek oka a nagyobb intenzitás, a kevesebb szünet a nyelvvel való egyes találkozások között, az emlékek elevenebb volta stb. Tényleg járnak A múlt tanév végén a negyedévesek jelentős többsége jelezte, hogy szeretné a tanulást idén a fakultatív nyelvórákon folytatni, ha lehet, heti kétszer két órában. Nem voltunk derűlátóak, mivel tavaly mindössze négy ötödéves hallgató vett részt fakultatív nyelvórákon. Nem volt igazunk: a jelenlegi ötödévesek többsége valóban jelentkezett és — ami a fontos — jár az órákra. SAJNOS HETI NÉGYÓRÁS IGÉNYÜKET JELENLEG MÉG NEM SIKERÜLT TELJESÍTENI, de a lépéseket már megtettük külső óraadók felkérésére, mivel saját erőből ennyi órát nem tudunk ellátni. REMÉLJÜK, MÉG E CIKK MEGJELENÉSE ELŐTT SIKERÜL MEGOLDANUNK EZT A PROBLÉMÁT. A jelenlegi negyedévesektől azt kérjük, kövessék elődeik példáját, az alsóbb évfolyamokon tanulóktól pedig azt, igyekezzenek sz,,, az egyetemen elsajátítani" két nyelvet legalább olyan fokon, hogy később munkájukban használni tudják. Mert bármilyen hihetetlennek tűnik, higgyék el, most több idejük van erre, mint amikor majd kilépnek a nagybetűs ÉLET- be. Fekete György vezető nyelvtanár Az első év tapasztalatai Kétszer kettő több, mint négy Fotó: NAGY TIBOR Variációk házitanításra Csaknem minden egyetemista megpróbálkozik vele — ha teheti, s ha „kurrens” dolgot tanul vagy tud. Egykoron házitanítóskodásnak hívták, ma inkább korrepetálásnak. A nyelveknek ugyan nagyobb a keletjük, de a matematika-, fizikatudás is áruba bocsátható, mégha nem is jegyzik olyan jól a piacon. Pillanatnyi árfolyama 50— 60 forint óránként, tehát csábítóbb pénzkereseti forrás a kubikolásnál, vagonkirakásnál. A műszaki egyetem hallgatói általában matematikát és fizikát tanítanak középiskolásoknak, esetleg végzős általános iskolásoknak, ők maguk valószínűleg nem szorultak rá annak idején korrepetitori segítségre, tehát tapasztalataik a másik oldalról nincsenek. Tanári minőségükben pedig szakképzetlenek, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetnének akár sokkal jobbak a hivatásosoknál. Házitanítót fogadni mindenképpen kockázatos vállalkozás, jól tanítani pedig nem könnyű. Kik adják fejüket korrepetálásra? Találomra elővettem néhány újságot, és átböngésztem az oktatás hirdetményeit. Láttam műegyetemi adjunktus jeligés kínálkozását is, de a többség persze maga is egy oktatási intézmény hallgatója. Közülük három műegyetemistával találkoztam. — Tessék, kollégium. — Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. A hirdetésben csak a telefonszám, se név, se egyéb információ. A hirdető személyére később sem derült fény, a közlekedésmérnöki kar Mária utcai kollégiumában mégis találkoztam egy ötödéves lánnyal, aki házitanítóskodik: Soltész Erzsébetnek hívják. — Te is adtál föl hirdetést? — Igen, és mások is, sokan, de kevésre érkezett válasz. Például a Népszabadság-hirdetésre egyáltalán nem. Inkább a Népszava bizonyul alkalmasnak. Akinek aztán felfigyelnek a hirdetésére, az négy-öt ajánlatot is kap. Amit nem tud elvállalni, azt továbbadja. Így kaptam én is. — Mi a titka a jó hirdetésnek? — Fogalmam sincs. Mind egyforma. Annyi tapasztalatot azonban le lehet szűrni, hogy se szeptemberben, se januárban, vagyis amikor az ember várná, nem kapósak a matematika korrepetitorok. Inkább márciusban, vagyis amikor a helyzet kezd veszélyessé válni. — Szeretsz tanítani? — Igen. Eredetileg matematika-fizika tanár akartam lenni, de akár orosztanár is szívesen lennék. Azután a felvételire való jelentkezés idején azt mondta az osztályfőnököm, ha tanárnak jelentkeznék, akkor a jellemzésembe beírja, hogy nem javasol. Azért nem, mert túl lelkiismeretes vagyok, és azon a pályán hamar összeroppannék. (!) Sok választásom nem maradt, ide is azért jöttem, mert akkoriban még volt mérnök-tanári szak. Másodéves voltam, amikor a párhuzamos tanári képzés megszűnt. Most munkahelyet keresve végigjártam egy csomó középiskolát, arra gondoltam, majd estin felveszem a tanári szakot. Visszautasítottak mindenütt, sőt egy-két helyen azt is világosan megmondták, hogy ne erőltessem magam, kapnak elég férfitanárt is. Igaz, hogy a társaim is mondják, hogy nem 150 centis nőnek való a tanítás, a tüske mégis bennem maradt. Jobb lett volna, ha hagyják, hogy magam tapasztaljam ki. — Készülsz az óráidra? — Persze. Átgondolom az esedékes anyagot, rajzolgatok, próbálom a legjobb magyarázatot megtalálni, példákat válogatok. — Mennyi időt vesz ez igénybe? — Nem is tudom. Nem egy ültő helyemben csinálom. Inkább délelőtt az egyetemen, szünetben, néha jegyzetelés közben. Ez elég is. Eddig csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy át kellett tennem egy példa megoldását a következő órára, mert ott helyben nem jöttem rá. De már lefele a lépcsőn, az óra után, eszembe jutott a helyes megoldás. — Hol tartjátok az órákat? — Itt a kollégiumban. A többiek is általában így csinálják. Rajtam kívül még vagy tizenöten tanítunk, ami nem sok, hisz legalább százhatvanan vagyunk. Általában egy-két tanítványunk van. Több már fárasztó lenne. — Miért tanítasz? — Édesanyám nem tud mindenben támogatni, szükségem van a pénzre. Merész hirdetés a Népszabadságban. — Ötfős csoportokban matematika és fizika tanítást vállalok. Telefonszám ..., Márton. Márton Zsolttal az E-galériában találkoztam. — Jelentkezett valaki a hirdetésre? — Csak egyetlen komolytalan érdeklődő, aki maga se tudta, mit akar... Két tanítványom van már, egyikük még tavalyról. A másikat pedig úgy sikerült „összeszednem”, hogy jártam a gimnáziumokat, bementem az osztályokba. Nem nagy eredménnyel. Volt, aki már korábban gondoskodott magántanárról, volt akit később, otthon beszéltek le róla. Ez a két tanítvány heti négyszer két óra elfoglaltságot ad. Heti nyolc óra, ötven forint, az heti négyszáz. — Szóval kell a pénz? — Kinek nem? Mást is csinálok, kertet ások, ablakot tisztítok, ami jön. Sajnos öt kilónál többet nem emelhetek. Tavaly felkaptam egy páncéltőkés zongorát, utána négy hétig feküdtem a kórházban. A négyből egy hetet lezárt szemmel. Levált a recehártyám. Ez nekem nem kell még egyszer, így is tíz dioptriával járkálok a világban, nem is szólva arról, hogy a negyedik félévemet újra járhatom. — Tehát most éppen nem jársz egyetemre. Mivel töltöd a napjaidat? — Nem is tudom. Eltelnek. Elmehettem volna négy hónapra dolgozni, de olyan helyet nem találtam, ahol komolyabb pénzt kereshettem volna, olyat sem, amiből szakmailag profitálhatnék, hisz még csak másodéves voltam a villamosmérnöki karon. — Készülsz az óráidra? — Nem. Előveszünk egy példát, közösen megoldjuk és közben tisztázunk minden kapcsolódó problémát. Persze, szerencsém van a tanítványaimmal. Akit tavaly is kellett tanítanom, azt négyesről ötösre húztam föl, az új pedig vegyész akar lenni, tehát érdekli a dolog. Ha valaki csak érettségizni akarna, de különben tök a matematikához, abba azt hiszem, beleőrülnék. A múltkor láttam egy utcai hirdetményt, körülbelül így nézett ki: mi 1999nl 3291. Matematikát és fizikát tarátok Birkatürelemmel, birkatürelemmel, Birkatürelemmel, birkatürelemmel. Én még leírni sem tudtam, volna. A lelkiismeretes Az öntudatos