A Jövő Mérnöke, 1992 (39. évfolyam, 1-34. szám)
1992-11-12 / 29. szám
10 Mit is jelent az egyetemi autonómia? Vajon minden szempontból POZITÍV törekvésről van szó? A cikkből kiderülne mindig. A szoros értelemben vett egyetemi autonómia ugyanis KIZÁRJA az egyetemi oktatásban érdekelt EGYÉB csoportokat, például más tudományos köröket, a gazdaságot, a külső felvevő piacot és magukat a felvételre pályázó diákokat. Érdekes végignézni, mit jelentett az egyetemi autonómia fogalma Magyarország esetében. A 17. században az egyetemek vezetői semmiféle hatalommal nem rendelkeztek SAJÁT VEZETŐIK megválasztásában, viszont akár halálra is ítélhették diákjaikat és beosztott oktatóikat (hogy ezt megtették, abban én azért kételkedem - a szerk). A felvilágosult abszolutizmus idejében a király nevezte ki az egyetemeket igazgató kuratóriumokat, a dékánok és a rektor szinte csak a diákok fegyelmezésére voltak felhatalmazva. A tanítás TARTALMÁT természetesen királyi rendelet szabályozta. Az 1848-as forradalmi események során először aktivizálódott a felsőoktatásban érdekelt DIÁKSÁG, és részvételt követelt magának az egyetemi tanácsban. A forradalmi kormány viszont csak abban volt érdekelt, hogy az osztrák kormány helyett a magyar kormány hatáskörébe tartozzon a felsőoktatás, szó sem volt autonómiáról. Az 1850 után kialakult Európában azonban szinte az egész Habsburg-birodalmat hatalmába kerítette egyfajta modernizációs hullám, amely érdekes kettősséget eredményezett. A tanári testület egyfajta autonómiával rendelkezett (ők választották a rektort és a dékánokat), a tanszabadság tekintetében azonban az állami vezetés tartotta kezében a gyeplőt. Érdekes azonban, hogy nagyobb összeütközések mindig akkor jöttek létre az egyetemek és a kormányzat között, amikor a kormányzat liberális, modern gondolkodású professzorokat akart a konzervatív, monopóliumait védő egyetemi vezetőségre kényszeríteni. (1918-ban például a radikális kormányzat kénytelen volt az egyetem autonómiáját felfüggeszteni, hogy a legnevesebb magyar szociológusokat kinevezhesse!!) 1920 és 1940 között a numerus clausus (zárt felvételi keretek) bevezetésével erőteljesen korlátozták az egyetemi autonómiát, így akarták korlátozni a zsidók és a politikailag megbízhatatlanok felvételét. (Más kérdés, hogy egynémely egyetem még “rá is tett” a felülről diktált korlátozó intézkedésekre.) A második világháború után méginkább korlátozták az egyetemi autonómiát. Az eddigi minisztériumi döntéseket még “feljebb”, a pártközpontba vitték, az egyetemek tudományos autonómiáját megszüntették, a tudományos élet a Magyar Tudományos Akadémia apparátusának kezébe került. A kádári puha diktatúra idejében ezen a téren is “finomodott” a helyzet. A politikailag fontos kérdésekben a pártközpont és a minisztérium döntött, szakmai kérdésekben viszont tolerálták az egyetemi autonómiát. A gazdasági reformok idejében az oktatási kérdésekben méginkább megnőtt az egyetemek önállósága. Megkezdődött a tudományos munka áthelyeződése az egyetemekre, a hallgatók is nagyobb beleszólást kaptak az egyetemi élet irányításába. Az 1983-as év valódi FORRADALOM volt az oktatási élet területén. Az ifjúsági parlamentek s az 1983-as gödöllői Ifjúsági Fórum olyan követeléseket terjesztettek a felső irányítók elé, amelyek messze túlmutattak a minisztérium tervezte “óvatos reformokon”. A követelések tartalmazták a teljes körű egyetemi autonómiát, az egyetemeken belüli VÁLASZTOTT testületek döntési jogát, a hallgatók bevonását a döntésekbe. Az 1985-ös felsőoktatási törvényben (papíron) megvalósult a hallgatói reformerők követeléseinek többsége: az oktatói munka hallgatói véleményezése, a hallgatói részvétel, az áthallgatás joga, a diákönkormányzati szervek működésének joga. Az oktatók számára szabaddá vált a tananyag és a módszerek megválasztásának joga. Nem valósult meg a KÜLSŐ ERŐK tudományos és gazdasági kontrollja, ami kedvezett ugyan az egyetemi autonómiának, de konzerválta a belső hierarchikus viszonyokat. (A választott testületek egyharmada HIVATALBÓL tagja lett az egyetemi tanácsnak.) 1988 őszétől kezdve felgyorsultak az események. Megszűnt a pártirányítás, és 1990 tavaszától a minisztériumi irányítás is. A reformok VALÓDI HAJTÓEREJÉT képező csoportok azonban szintén kiléptek a küzdőtérről. A szakkollégiumi mozgalom prominens képviselői az országos politikai porondra léptek, így elszakadtak az egyetem politikájától, a hallgatói önkormányzatok pedig passzívak lettek, és egyre inkább csak szociális kérdésekben hallatják hangjukat. Az egyetemek autonómiáját, a belső hierarchikus felépítést tehát ma már sem külső, sem belső veszély nem fenyegeti. A tanszékvezetők megőrizték pozíciójukat, a fiatalabb és ambíciózusabb oktatók pedig a tapasztalatok szerint vagy a kutatóintézetekbe vagy külföldre távoznak. Van-e megoldás? “Angolszász mintára egy normatív úton meghatározható teljesítménymérés, a nemzetközi tudományos erők és a fogyasztó piac kontrolljának bevonása az egyetemek irányításába” — véli a cikk írója. És hozzáteszi: “Még sokat kell aludnunk ahhoz, hogy ez az alternatíva reális legyen.” (Konifert) HÁTTÉR AZ EGYETEMI AUTONÓMIA REGÉNYE elevenedik meg Nagy Péter Tibor „Áltörténészi gondolatok a felsőoktatásról” című cikkében (Hiány, 1992. október). Nem is annyira regény, hanem inkább krimi: az egyetemi autonómiáért folytatott küzdelem ugyanis a középkortól egészen napjainkig harc volt a javából. afasa».« 1992. NOVEMBER 12.