A Jövő Mérnöke, 1992 (39. évfolyam, 1-34. szám)

1992-11-12 / 29. szám

10 Mit is jelent az egyetemi autonómia? Vajon minden szempontból POZITÍV törek­vésről van szó? A cikkből ki­derül­­ne mindig. A szoros ér­telemben vett egyetemi auto­nómia ugyanis KIZÁRJA az egyetemi oktatásban érdekelt EGYÉB csoportokat, például más tudományos köröket, a gazdaságot, a külső felvevő pi­acot és magukat a felvételre pályázó diákokat. Érdekes végignézni, mit je­lentett az egyetemi autonómia fogalma Magyarország eseté­ben. A 17. században az egye­temek vezetői semmiféle hata­lommal nem rendelkeztek SA­JÁT VEZETŐIK megválasz­tásában, viszont akár halálra is ítélhették diákjaikat és beosz­tott oktatóikat (hogy ezt meg­tették, abban én azért kételke­dem - a szerk). A felvilágosult abszolutizmus idejében a ki­rály nevezte ki az egyetemeket igazgató kuratóriumokat, a dékánok és a rektor szinte csak a diákok fegyelmezésére voltak felhatalmazva. A tanítás TARTALMÁT természetesen királyi rendelet szabályozta. Az 1848-as forra­dalmi események során elő­ször aktivizálódott a felsőok­tatásban érdekelt DIÁKSÁG, és részvételt követelt magának az egyetemi tanács­ban. A forradalmi kormány viszont csak abban volt érdekelt, hogy az osztrák kormány helyett a magyar kormány hatáskörébe tartozzon a felsőoktatás, szó sem volt autonómiáról. Az 1850 után kialakult Európá­ban azonban szinte az egész Habsburg-birodalmat hatal­mába kerítette egyfajta mo­dernizációs hullám, amely ér­dekes kettősséget eredménye­zett. A tanári testület egyfajta autonómiával rendelkezett (ők választották a rektort és a dé­kánokat), a tanszabadság te­kintetében azonban az állami vezetés tartotta kezében a gyeplőt. Érdekes azonban, hogy nagyobb összeütközések mindig akkor jöttek létre az egyetemek és a kormányzat között, amikor a kormányzat liberális, modern gondolkodá­sú professzorokat akart a kon­zervatív, monopóliumait védő egyetemi vezetőségre kény­szeríteni. (1918-ban például a radikális kormányzat kényte­len volt az egyetem autonómi­áját felfüggeszteni, hogy a leg­nevesebb magyar szociológu­sokat kinevezhesse!!) 1920 és 1940 között a nu­merus clausus (zárt felvételi keretek) bevezetésével erőtel­jesen korlátozták az egyetemi autonómiát, így akarták korlá­tozni a zsidók és a politikailag megbízhatatlanok felvételét. (Más kérdés, hogy egynémely egyetem még “rá is tett” a fe­lülről diktált korlátozó intéz­kedésekre.) A második világháború után méginkább korlátozták az egyetemi autonómiát. Az eddigi minisztériumi döntése­ket még “feljebb”, a pártköz­pontba vitték, az egyetemek tudományos autonómiáját megszüntették, a tudományos élet a Magyar Tudományos Akadémia apparátusának ke­zébe került. A kádári puha diktatúra idejében ezen a té­ren is “finomodott” a helyzet. A politikailag fontos kérdések­ben a pártközpont és a minisz­térium döntött, szakmai kér­désekben viszont tolerálták az egyetemi autonómiát. A gaz­dasági reformok idejében az oktatási kérdésekben mégin­kább megnőtt az egyetemek önállósága. Megkezdődött a tudományos munka áthelyező­dése az egyetemekre, a hallga­tók is nagyobb beleszólást kaptak az egyetemi élet irányí­tásába. Az 1983-as év valódi FOR­RADALOM volt az oktatási élet területén. Az ifjúsági par­lamentek s az 1983-as gödöllői Ifjúsági Fórum olyan követelé­seket terjesztettek a felső irá­nyítók elé, amelyek messze túlmutattak a minisztérium tervezte “óvatos reformokon”. A követelések tartalmazták a teljes körű egyetemi autonó­miát, az egyetemeken belüli VÁLASZTOTT testületek döntési jogát, a hallgatók be­vonását a döntésekbe. Az 1985-ös felsőoktatási törvény­ben (papíron) megvalósult a hallgatói reformerők követelé­seinek többsége: az oktatói munka hallgatói véleményezé­se, a hallgatói részvétel, az át­hallgatás joga, a diákönkor­mányzati szervek működésé­nek joga. Az oktatók számára szabaddá vált a tananyag és a módszerek megválasztásának joga. Nem valósult meg a KÜLSŐ ERŐK tudományos és gazdasági kontrollja, ami kedvezett ugyan az egyetemi autonómiának, de konzerválta a belső hierarchikus viszonyo­kat. (A választott testületek egyharmada HIVATALBÓL tagja lett az egyetemi tanács­nak.) 1988 őszétől kezdve fel­gyorsultak az események. Megszűnt a pártirányítás, és 1990 tavaszától a minisztériu­mi irányítás is. A reformok VALÓDI HAJTÓEREJÉT képező csoportok azonban szintén kiléptek a küzdőtérről. A szakkollégiumi mozgalom prominens képviselői az orszá­gos politikai porondra léptek, így elszakadtak az egyetem po­litikájától, a hallgatói önkor­mányzatok pedig passzívak let­tek, és egyre inkább csak szo­ciális kérdésekben hallatják hangjukat. Az egyetemek au­tonómiáját, a belső hierarchi­kus felépítést tehát ma már sem külső, sem belső veszély nem fenyegeti. A tanszékveze­tők megőrizték pozíciójukat, a fiatalabb és ambíciózusabb ok­tatók pedig a tapasztalatok szerint vagy a kutatóintézetek­be vagy külföldre távoznak. Van-e megoldás? “Angolszász mintára egy normatív úton meghatározha­tó teljesítménymérés, a nem­zetközi tudományos erők és a fogyasztó piac kontrolljának bevonása az egyetemek irányí­tásába” — véli a cikk írója. És hozzáteszi: “Még sokat kell aludnunk ahhoz, hogy ez az alternatíva reális legyen.” (Konifert) HÁTTÉR AZ EGYETEMI AUTONÓMIA REGÉNYE elevenedik meg Nagy Péter Tibor „Áltörténészi gondolatok a felsőoktatásról” című cikkében (Hiány, 1992. október). Nem is annyira regény, hanem inkább krimi: az egyetemi autonómiáért folytatott küzdelem ugyanis a középkortól egészen napjainkig harc volt a javából. afasa».« 1992. NOVEMBER 12.

Next