Kalligram, 2006 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11-12. szám
154 való utalások maradnak, amelyek felforgató hatásukkal kompromittálják az esztétikai keretezés rájuk irányuló gesztusát. A szimulakrumok korában Zizek szerint „szeptember 11 egy nagyon fontos felismerést hozott: a WTC nem valóságshow. Korunk Valósra irányuló szenvedélye hamis szenvedély, igazából a Valós elkerülését célozza, minek következtében a Valós Virtuálisba való betörése elviselhetetlen.31 A valóság fiktív voltáról szóló posztmodern elméletnek nekifeszül a pszichoanalitikus etika, mely szerint a valóság és a fikció külön tartása elkerülhetetlen az alany identitása szempontjából, nem nézhetünk szembe legperverzebb álmaink valóságosságával. „A fantáziákat tartalmazó kemény mag ,amely szépnek tarthatja az utcai gyilkosságot, a gombafelhőt vagy a felrobbanó WTC-t, a szerb önmítoszba beírhatónak a nemi erőszakot32, amerikai vágynak az idill elpusztítását33] [...] a szimbolikus narratíva szövedék [ével] jóvátehetetlen ellentétben áll].”34 A Krétakör médiakritikája, retorikai vizsgálódása csupán a napi hírek hatásmechanizmusának egyik aspektusát érinti, a másik fontos oldallal, a borzalmak traumatikus hatásával nem foglalkozik. Kérdés azonban, hogy ezek az események elviselik-e a pusztán formára koncentráló analízist, a beavatódás nélküli reprezentációt? Arra, hogy az előadás számol a reprezentálhatóságnak ezzel a kérdésével, azok az önreflexív mozzanatok utalnak, amelyek a „modernist event” elbeszélhetőségével kapcsolatos Hayden White-i önreflexiós elvárásoknak látszanak megfelelni. Az előadás kétharmadánál megtörik a jelenetek sora, és a színészek magukról kezdenek el beszélni. Mindenki mond egy személyes történetet magáról a jelenből. (Hova kirándultam a barátommal, mit kaptam a születésnapomra stb.) A gesztus ugyan valóban önreflexív, csakhogy az elmondottak mind az explicit törvény rendjéhez kötődnek. A saját név, amely alatt a színészek játszanak ugyanúgy a Szimbolikus Rendhez köt, mint az elmesélt (elmesélhető, vállalható) személyes anekdoták, melyek őszinték ugyan, de teljességgel érdektelenek az obszcén fantáziák felkavarása, a „fantázián való átkelés” szempontjából. A színházi reprezentációra való reflexiót jelenthetné Tilo Werner Verfremdungeffektje, a kibillentő gesztus mégis túlzottan színházias, s így határon belüli marad. Az értelmezői jogok kisajátításáról szóló metabeszéd németül hangzik el, ami a fordítás közvetettségét lopja a közvetlenség gesztusába. Képernyőn olvashatjuk a fordítást, így a kibillentő esemény „itt és most”-ja rögtön írásként, vagyis ismétlésként jelenik meg, a pillanat visszaíródik az elbeszélések reprezentációjába. Krétakör Valóst megkísértő színpadi kísérletei ha úgy vesszük üdítő tanulsággal is bírhatnak: van valami a posztmodern formalizmuson túl, ami miatt bizonyos dolgokról nem lehet beavatódás nélkül, tisztán textuálisan szólni. A Valóst felkavaró „major event” hatására átrajzolódó metaforikus színtér (a Nyugat nézőterének bevonódása a történésekbe) a szó szerinti színház reprezentációhoz való viszonyára is hatással van. A „jelentős esemény” ábrázolhatóságának kérdésessége azt sugallja, hogy a színház „regényes” története még koránt sem ért véget. ■ ■ ■ A