Kalligram, 2015 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2015-12-01 / 12. szám
adásul olyanként, aki tud arról, hogy örökbe fogadták. Grönewald is ezen lepődik meg igazán, kizártnak tartja, s végül ki is derül: igaza van. Ervin még Budapesten, Bíró doktornőnél sem érti, milyen információkat tartalmazhatnak az iratok. Freudnak az Imagóban közölt híres szövege, melyre azóta számos elmélet visszautalt, a heimlich és az unheimlich fogalmát vegyíti. Egészen pontosan tehát leír egy olyan kategóriát, melyben minden, ami ismerős és otthonos, valamint a kísérteties, az ismeretlen, a félelmet keltő összefonódik, találkozik. Schein regénye szinte mindvégig ilyen, amit remekül megtámasztanak a regényben (és nem a borítón) közölt fekete-fehér fotók. Az egyik legszebb példája ennek a borítón paratextusként ugyan színesben közölt kép, mely azonban az egyik belső lapon megismétlődik. A távolról a gyerekkori otthont, az ablakban száradó friss zsömléket megidéző képet csak egy pillanatra közelebbről megnézve rögtön látszik: valójában minden rohad. A zsömlék szikkadtak és fonnyadtak, az ablakpárkányról hullik és pattog a fehér festék, az üveg pedig koszos. Ismét az elhagyatottság, az idő állandósulásának képe ez, ami Szőcs Petra fotóin végig következetesen érvényesül. A regény címe burok: a svéd nyelv, mentalitás és Svédország maga Ervin soha nem választott, csak kapott életének közege. Olyan burok, amely egyrészt véd, másrészt elzár. Ervin apja nyomozása után maga is kutatni kezd, nem önszántából — halott apja kényszeríti rá, aki porrá zúzatja mindazt, amit felhalmozott életében. Egyetlen íróasztal marad meg, Ervin gyerekkorának egyik kelléke, amely alatt térképeket nézegetett. Az íróasztal mögött a holokauszt egy története bontakozik ki, egyben a Grönewald család érintettsége is. Nem véletlen ez, hiszen a regény egész szövege számos helyen idézi meg a nácizmus borzalmait. Nem véletlen Grönewald gyűjtőszenvedélye sem, ahogyan az sem, hogy a saját szövegem elején Christian Boltanskit idéztem. Ő ugyanis munkáiban a történész és az archivárius eszközrendszerét kiforgatva kelt olyan hatást, mely a holokausztot idézi. A gyűjtés, szelektálás és megsemmisítés a náci gépezet működésmódjának leképeződése, a gettósítás, a táborokban a hasznosnak és haszontalannak ítéltekre osztás, majd előbb vagy utóbb, de a „végső megoldás”, azaz a teljes megsemmisítés különböző médiumokon keresztüli megidéződése. Különös értelmet nyer ez akkor, ha végiggondoljuk, hogy Hitler az elkobozott és összegyűjtött tárgyakból múzeumot akart nyitni, duplán megsemmisítve, a hiányt, az ottnem-létet még inkább erősítve. Szőcs Petra fotói ezért is remek választások: ahogyan maga a szöveg, úgy a képek is a hiányt, az ember torzószerű vagy semmiféle megjelenését villantják fel. Az egész tehát nem más, mint egy retorikai alakzat: metafora és szinekdoché, olyan történet, mely éppen a történetnélküliség indexe. A fent idézett, Ervin által említett, írni képtelen, így történeteket kitaláló író igazi halálának egyetlen oka a fiú szerint az lehet, ha még a képzelőereje, a történetek kitalálásának képessége is cserben hagyja. Ez a Darvasi László új kötete biztos kisprózai rutinnal megírt novelláskötet, amely azonban nem a formával, az elbeszélői hanggal vagy a poétikai struktúrákkal számol le posztmodern gesztusokkal, hanem azzal az egyre zavarosabb és reménytelenebb helylyel, amelyet az egyszerűség kedvéért otthonnak nevezünk. Az Isten. Haza. Csal. — címéből is sejthetően nem messze tájak és régmúlt korok, hanem nagyon is közeli idő és hely történeteit meséli el, rövid és szikár mondatokban. A cím első látásra erőltetettnek tűnhet, a kötetet végigolvasva azonban kiderül, hogy nem szójátékról, sokkal inkább egy elfúló elbeszélői hangról van szó, illetve arról, hogy az első kettő lassan már a harmadikat is felszámolja, vagyis meg/el/csalja. A három szó egyúttal a nagyobb egységek elnevezéseként is szolgál, az eltörténik Grönewalddal is: nem ismeri meg, nem tudja kitalálni fia történetét, így tehát halála szinte szabályszerű. Schein Gábor országok, egyéni és kollektív traumák között átjáró, azok határait elmosó regénye meglehetősen rezignált, magányos képet fest aktuális világunkról. Nála a remény és az öröm is kezdetleges, olyan halvány fényekkel, olyan visszafogottan világítja meg azokat, mint Szőcs Petra a fotóit, amelyek a szövegbe ékelődnek. Ebben a halványszürke, csenddel körülölelt, mások emlékeivel teli közegben nehéz fogódzókat találnunk, mégis érdemes elfogadnunk a szerző játékba hívását. ■ ■■ ■ Antal Nikolett (1985): az ELTE doktorandusza, a Fiatal írók Szövetségének elnökségi tagja, a FISZ Kritikustusák szerkesztője és szervezője. Kutatási területe: a trauma és a poszttrauma megjelenése a kortárs művészetben. Rendszeresen ír könyv- és színházkritikákat. 2015-től a B32 Galéria és Kultúrtér művészeti vezetője. Darvasi László: Isten. Haza. Csal. Novellák. Budapest, Magvető, 2015 fő kettő kilenc, a harmadik pedig tizennégy novellát (és egy függelékként vagy metaszövegként is olvasható tizenötödiket) tartalmaz. „Kivisszük apukát a piacra, és eladjuk” Bár a tematikusan elrendezett történetekben érzékelhető némi hangsúlyeltolódás a ciklus címeinek (Isten, Haza, Csal) irányába, valójában a legtöbb akár másik címke alá is kerülhetett volna. Ezek a novellák arról szólnak ugyanis, hogy immáron nemcsak az egyén, hanem a társadalom is veszélybe került. Az egyén és társadalom kö HERMANN VERONIKA OLYAN TÁVOLI ESETEK