Kalligram, 2020 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2020-02-01 / 2. szám
Átülünk egy másik asztalhoz, szorosan egymás mellé, megszabadulunk a káráló orosz nőtől, és közelebb kerülünk a pulthoz, ahol mindjárt rendelni fogunk. A másik asztalnál egy pötytyös ruhás duci tinicsaj rezegteti a lábát az asztal alatt, egy huszonöt körüli szőke lánnyal beszélget, aki mintha éppen azt mondaná neki, de lehet, hogy rosszul hallom, mert nagyon furcsa, hogy valaki ilyeneket mond, hogy az isten szerelmére. Ugyanott gödrös az arcuk, talán testvérek, bár a testük nagyon más, botsáska és hajhenger. Szemben egy magányos pasi ül a székében elterülve, lecsúszva, lazán szétvetett lábakkal. Manspread, így hívják angolul ezt a hányaveti pózt, csak férfi ül így, és azt jelenti, hogy mindenkit leszar. Gyanúsan parókaszerű vagy durván hollófeketére festett haj, sárga keretes napszemüveg, széles karéjban átizzadt Rock Café Timbuktu feliratú póló, keki rövidnadrág, visszeres lábikrák. Fel se pillant, mikor átülünk, nem érdekli Adél se, a megtestesült Vénusz. Egy férfipartnerétől szakítófélben lévő palermói barista. Viszolygás helyett részvéttel vegyes szánalmat érzek, talán némi kíváncsiságot is, hogy ki ez a magányos faszi ebben a szerkóban, ezzel a kinézettel, aki most az asztalra hajol, és kanalazni kezdi a málnás shake-et. Minden figyelme a gépies, redukált mozgássorra összpontosul: kanalazás, szájba lapátolás, nyammogás, nyelés, kis pihenés, aztán elölről újra. Az érdeklődés felizzó szikrája gyorsan kialszik, nem nézek rá többé. Zsibbadt és erőtlen vagyok a váratlan délelőtti aktivitástól. Kialvatlanság, a test keserű elégedetlensége. Nem is reggeliztem, és meglepődve konstatálom, hogy rágyújtanék, pedig évek óta nem dohányzom. Idegesít ez a falakból előmorajló szakadatlan zúgás, egy érzékeny dúcot irritál a fejemben. A szokásosnál markánsabb smink mellett azt is regisztrálom, hogy Adél hangja rekedten kásás, és mintha nem tudna rendesen artikulálni. Megbeszéljük, hogy helyesen döntöttünk a Westend és a Costa Coffee mellett, odakint elviselhetetlen a hőség, nem lett volna okos valamelyik kávéházi teraszra kiülni, jobb bent a hűvösben. Fölállunk a pulthoz, Adél kibogozza a táskájára kötött mustárságú kendőt, és az asztalra dobja, nehogy elfoglalják. Margarita koktélt kér a robotszerű pultos csajtól, én egy cappuccinót. Tavaly óta piát is árulnak. A lány a fejünk fölé nézve elismétli a rendelést, mintha félne, hogy elfelejti, amíg a kávégéphez fordul. Rám néz, és megkérdi, hogy sima cappuccinót kérek vagy art lattét, vagyis hogy legyen-e a habon egy celebnek a képe, mondjuk a Gogolák Tibié. Nem, mondom, sima cappuccinót kérek, celeb nélkül. Bólint, rendben van, mondja, eltöpreng valamin, magában még egyszer elismétli a rendelésünket. Odafordul a kávégéphez, és bizonytalan kezekkel matatni kezd. Valami puha drogon lehet, szpidesz lighton például. Miközben várjuk, hogy a lány kiszolgáljon, Adél kinyitja a táskát, és kivesz belőle egy tubust, amit idefelé jövet vett a Rossmannban, egy világítós körömlakkot. Megkapjuk a koktélt és a kávét, Adél fizet, leülünk az asztalunkhoz. Mellettünk a két csaj, szemben a parókás pasi. Adél az asztal fölé hajolva egy kis ecsettel lila masszát ken a körmére. Rázogatja és fújja, hogy gyorsabban száradjon. Az eladó szerint egy ilyen tubusba száz szentjánosbogár világító anyagát teszik bele, tiszta bió. Befejezi a pamacsolást, rám néz, sóhajt, és belekezd a mondókájába. Reggel összeverekedett a pasijával, aki aztán könyörgött, hogy bocsásson meg, majd eléggé zaklatott állapotban elrohant, és felmászott a Szabadság hídra. Adél majdnem közömbös, száraz hangon beszél, mint aki nem számít együttérzésre, de az eseményeket a lehető legpontosabban szeretné elmondani. Először azt hitte, hogy a Pali csak fenyegetőzik az öngyilkossággal, de tényleg felmászott a pillérre, sőt fel is hívta a magasból, hogy megmutassa neki a várost madártávlatból, de az Adél kinyomta, mutogassa másnak a Vida a várost madártávlatból, őt nem érdekli a város, miután összever 10