Kalligram, 2020 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2020-07-01 / 7-8. szám
142 deg volt ezen a sötét novemberi délutánon. Meglepte, hogy milyen hirtelen beesteledett a nyüzsgő tömegtől hangos, szűk utcák között. A prüszkölő lovakat ütlegelő kocsisok káromkodása, a járdán tülekedő emberek, az eladókkal és vevőkkel tömött üzletek sűrű sora valósággal elkábította. Úgy képzelte, hogy Párizs tisztább, nem gondolta, hogy az élet irama itt ilyen kérlelhetetlen és mohó, úgy érezte, mintha a város elszánt fickók szabad prédája volna.”18 A Bábukra jellemző statikus látvány, szépség és rútság rögzíthető elkülönítése helyett Octave alapélménye a mozgás. Párizsba érkezve nem körülnéz, hanem kocsiba ül, s a látvány onnan tárul fel. A szem nem is elég: leereszti az ablakot. A minden érzékre ható tapasztalás fizikai körülményeit ugyanis meg kell teremteni. Bábuk árulkodó módon azt veti fel Itárielnek a megbízatás hallatán, hogy „nem ismerek ott senkit”. Az angyal ezzel nyugtatja meg: „Éles szemmel áldott meg az ég, s ezt megtetézem a bizalomgerjesztés adományával.” A bizalom szempontja „mindenütt jól bánnak majd veled”, mondja Ituriel — az emberi közösség fogalmában formálja meg a várost, míg Zola regénye fizikai kölcsönhatásként. Ebben az interakcióban Párizs hatást gyakorol az észlelésre. Persepolis Bábuknak a véleményét változtatja meg gyakran, aki hol dicséri, hol kárhoztatja annak különböző, de a megfigyelőtől függetlenül definiálható aspektusait. A torlódásban kényszerűen megálló kocsiból vetett pillantás térben és időben az esetlegességet, a város („szilárd”) „képe” helyett az emberre rátaluló, őt „elkábító”, szinte letaglózó mozgást hangsúlyozza. A metropoliszt az ingersűrűség, a feszültséggel teli, szédítő, sőt nyomasztó sodrás jellemzi. Octave számára nem lehetséges a kívülállóként való ítélkezés, hiszen város és ember között kölcsönhatás, dinamikus viszony működik: a város egyszerre mohó és préda, az ember egyszerre elszánt és a tömeg irama űzi. Dosztojevszkijről szólva Szini Gyula érdekes módon szintén - mint írja, a „miliőfestéssel” szemben — a mozgást, pontosabban a cselekvést (a „drámaiságot”) emeli ki. Az orosz író regényei „annyira drámák, hogy a cselekmény színhelye csak érintve van, mint a színpadi instrukciókban anélkül, hogy Dosztojevszki sok szint pazarolna miliőfestésre”.19 A Bűn és bűnhődés (1866)20 tere korántsem determinál, nem „fatalisztikus”, hanem a mozgásban lévő egyén által elfogadandó vagy elvetendő cselekvési lehetőségeket kínál. Ezek feltárulása, interpretációja (az ember diszpozíciói nyomán) és gyötrő esetlegességük a dosztojevszkiji (városi) tér működésének fontos mechanizmusa. Ez felidézheti a Kurt Lewin nevéhez fűződő hodologikus, azaz az utak által megnyitott tér fogalmát (az absztrakt matematikai térrel szemben), az utcák hálózatát médiumként gondolva el. E koncepció előtérbe állítja a téri célpontok különféle elérhetősége nyomán a megélt térben bekövetkező változásokat. Az egyenes vonal - mint két pont legrövidebb kapcsolódása - helyére így, Lewin kifejezésével élve, a „kitüntetett út” (ausgezeichneter Weg) lép, amely az egyén által támasztott sokféle igény, elvárás függvénye. Lewin szerint az ember egy mezőben, a motivációs állapotokat (például éhség) és az érzékleteket, vagyis az egyénre irányuló hatásokat magában foglaló, ún. élettérben cselekszik.21 Raszkolnyikov szólamában artikulálódik, hogy milyen jelentéssel bír a tér, illetve valamely téri elem a gyilkosságra készülő, a menekülni igyekvő, majd a rablott tárgyaktól szabadulni törekvő ember számára. A gyilkosságot megelőző barangolások során számtalan helyen olvashatjuk, hogy Raszkolnyikov - gondolataiba mélyedve — nem látja környezetét: „mint rendesen, nem látott, nem hallott” (49), és mindanynyiszor rácsodálkozik arra, hol van. „De hamarosan megint elmélyedt gondolataiban, szinte öntudatlanságba esett, és csak ment: környezetéből semmit se látott, nem is akart meglátni.” (6) „Sokszor megtörtént vele már, hogy egyszer csak hazaért, és nem tudta, milyen úton jött, megszokta, hogy az utcán csak megy, és nem lát.” (57) A szegény lovacska bestiális agyonveréséről szóló rémálmát követően Raszkolnyikov eláll szörnyű tervétől. Ezt az álmot azután látta, hogy „kiért a Kis Névához, átment a hídon, és lekanyarodott a Szigetekre” [kiem. D. E.], azaz valamelyest elhagyta a várost: a „zöld gyep és üdeség előbb jólesett fáradt szemének a városi por, az egymásra zsúfolt, nyomasztó, nagy bérházak után — itt nem volt se fojtó hőség, se bűz, se kocsma” (65). A borzasztó tett gondolatát elutasítva „egyszerre könnyebben lélegzett", szabadságot érzett, „ledobta az iszonyú terhet, amely olyan régen nyomja, és könnyű lett, elcsendesedett a lelke” (73) [kiem. D. E.]. Az orosz szövegben a mirno (’békés’) szó szerepel (66), amelynek jelentése a ’nyugodt, csendes’ mellett írja (1863 és 1866 között megjelent monumentális értelmező szótárában) Vlagyimir Ivanovics Dalj - ’baráti/barátságos, veszekedés nélküli’.22 Mindezek ellentétben állnak a bűzös, fojtogató, szűk, lármás és gyanakvó várossal, amelyet Raszkolnyikov maga mögött hagyott, és amely összefonódik a gyilkosság tervével. A bizalmatlanság és a félelem alapállás az idegenekhez való viszonyulásban, ezért figyelemre méltó a mirno szó összetett jelentésmezője. A „zöld gyep és üdeség” asszociációi elütnek lakhelyétől, a fogság képzetét hordozó „szűk kis ketrectől” (34), a halál szféráját jelentő „gyűlöletes koporsótól”, ahol „már szinte fuldokolt a szűk sárga szobában, amely inkább szekrény vagy láda lehetett volna” (49) [kiem. D. E.]. A környezetre ekkor, rémálma után eszmél rá: „Felállt, és csodálkozva nézett körül, mintha az is meglepné, hogy ott van. Aztán elindult a T... híd felé. [...] A hídon menet nyugodtan, csendesen néz