Kalligram, 2020 (29. évfolyam, 1-12. szám)

2020-07-01 / 7-8. szám

142 deg volt ezen a sötét novemberi délutánon. Meglepte, hogy milyen hirtelen beesteledett a nyüzsgő tömegtől hangos, szűk utcák között. A prüszkölő lovakat ütle­gelő kocsisok káromkodása, a járdán tülekedő embe­rek, az eladókkal és vevőkkel tömött üzletek sűrű sora valósággal elkábította. Úgy képzelte, hogy Párizs tisz­tább, nem gondolta, hogy az élet irama itt ilyen kér­lelhetetlen és mohó, úgy érezte, mintha a város elszánt fickók szabad prédája volna.”18 A Bábukra jellemző statikus látvány, szépség és rút­ság rögzíthető elkülönítése helyett Octave alapélmé­nye a mozgás. Párizsba érkezve nem körülnéz, hanem kocsiba ül, s a látvány onnan tárul fel. A szem nem is elég: leereszti az ablakot. A minden érzékre ható tapasz­talás fizikai körülményeit ugyanis meg kell teremteni. Bábuk árulkodó módon azt veti fel Itárielnek a meg­bízatás hallatán, hogy „nem ismerek ott senkit”. Az an­gyal ezzel nyugtatja meg: „Éles szemmel áldott meg az ég, s ezt megtetézem a bizalomgerjesztés adományá­val.” A bizalom szempontja­­ „mindenütt jól bánnak majd veled”, mondja Ituriel — az emberi közösség fo­galmában formálja meg a várost, míg Zola regénye fi­zikai kölcsönhatásként. Ebben az interakcióban Pá­rizs hatást gyakorol az észlelésre. Persepolis Bábuknak a véleményét változtatja meg gyakran, aki hol dicsé­ri, hol kárhoztatja annak különböző, de a megfigye­lőtől függetlenül definiálható aspektusait. A torlódás­ban kényszerűen megálló kocsiból vetett pillantás tér­ben és időben az esetlegességet, a város („szilárd”) „ké­pe” helyett az emberre rátaluló, őt „elkábító”, szinte letaglózó mozgást hangsúlyozza. A metropoliszt az in­gersűrűség, a feszültséggel teli, szédítő, sőt nyomasztó sodrás jellemzi. Octave számára nem lehetséges a kí­vülállóként való ítélkezés, hiszen város és ember kö­zött kölcsönhatás, dinamikus viszony működik: a vá­ros egyszerre mohó és préda, az ember egyszerre el­szánt és a tömeg irama űzi. Dosztojevszkijről szólva Szini Gyula érdekes módon szintén - mint írja, a „miliőfestéssel” szemben — a moz­gást, pontosabban a cselekvést (a „drámaiságot”) emeli ki. Az orosz író regényei „annyira drámák, hogy a cse­lekmény színhelye csak érintve van, mint a színpadi instrukciókban anélkül, hogy Dosztojevszki sok szint pazarolna miliőfestésre”.19 A Bűn és bűnhődés (1866)20 tere korántsem determinál, nem „fatalisztikus”, hanem a mozgásban lévő egyén által elfogadandó vagy elve­tendő cselekvési lehetőségeket kínál. Ezek feltárulása, interpretációja (az ember diszpozíciói nyomán) és gyöt­rő esetlegességük a dosztojevszkiji (városi) tér műkö­désének fontos mechanizmusa. Ez felidézheti a Kurt Lewin nevéhez fűződő hodologikus, azaz az utak ál­tal megnyitott tér fogalmát (az absztrakt matematikai térrel szemben), az utcák hálózatát médiumként gon­dolva el. E koncepció előtérbe állítja a téri célpontok különféle elérhetősége nyomán a megélt térben bekö­vetkező változásokat. Az egyenes vonal - mint két pont legrövidebb kapcsolódása - helyére így, Lewin kifejezé­sével élve, a „kitüntetett út” (ausgezeichneter Weg) lép, amely az egyén által támasztott sokféle igény, elvárás függvénye. Lewin szerint az ember egy mezőben, a mo­tivációs állapotokat (például éhség) és az érzékleteket, vagyis az egyénre irányuló hatásokat magában fogla­ló, ún. élettérben cselekszik.21 Raszkolnyikov szólamá­ban artikulálódik, hogy milyen jelentéssel bír a tér, il­letve valamely téri elem a gyilkosságra készülő, a me­nekülni igyekvő, majd a rablott tárgyaktól szabadulni törekvő ember számára. A gyilkosságot megelőző barangolások során szám­talan helyen olvashatjuk, hogy Raszkolnyikov - gon­dolataiba mélyedve — nem látja környezetét: „mint rendesen, nem látott, nem hallott” (49), és mindany­­nyiszor rácsodálkozik arra, hol van. „De hamarosan megint elmélyedt gondolataiban, szinte öntudatlan­ságba esett, és csak ment: környezetéből semmit se lá­tott, nem is akart meglátni.” (6) „Sokszor megtörtént vele már, hogy egyszer csak hazaért, és nem tudta, mi­lyen úton jött, megszokta, hogy az utcán csak megy, és nem lát.” (57) A szegény lovacska bestiális agyonveréséről szó­ló rémálmát követően Raszkolnyikov eláll szörnyű tervétől. Ezt az álmot azután látta, hogy „kiért a Kis Névához, átment a hídon, és lekanyarodott a Szige­tekre” [kiem. D. E.], azaz valamelyest elhagyta a vá­rost: a „zöld gyep és üdeség előbb jólesett fáradt sze­mének a városi por, az egymásra zsúfolt, nyomasztó, nagy bérházak után — itt nem volt se fojtó hőség, se bűz, se kocsma” (65). A borzasztó tett gondolatát el­utasítva „egyszerre könnyebben lélegzett", szabadsá­got érzett, „ledobta az iszonyú terhet, amely olyan régen nyomja, és könnyű lett, elcsendesedett a lelke” (73) [kiem. D. E.]. Az orosz szövegben a mirno (’bé­kés’) szó szerepel (66), amelynek jelentése a ’nyugodt, csendes’ mellett­­ írja (1863 és 1866 között megje­lent monumentális értelmező szótárában) Vlagyimir Ivanovics Dalj - ’baráti/barátságos, veszekedés nél­küli’.22 Mindezek ellentétben állnak a bűzös, fojtoga­tó, szűk, lármás és gyanakvó várossal, amelyet Rasz­kolnyikov maga mögött hagyott, és amely összefonó­dik a gyilkosság tervével. A bizalmatlanság és a féle­lem alapállás az idegenekhez való viszonyulásban, ezért figyelemre méltó a mirno szó összetett jelentésmező­je. A „zöld gyep és üdeség” asszociációi elütnek lak­helyétől, a fogság képzetét hordozó „szűk kis ketrec­től” (34), a halál szféráját jelentő „gyűlöletes koporsó­tól”, ahol „már szinte fuldokolt a szűk sárga szobában, amely inkább szekrény vagy láda lehetett volna” (49) [kiem. D. E.]. A környezetre ekkor, rémálma után esz­mél rá: „Felállt, és csodálkozva nézett körül, mintha az is meglepné, hogy ott van. Aztán elindult a T... híd felé. [...] A hídon menet nyugodtan, csendesen néz­

Next