Érseki Főgimnázium, Kalocsa, 1876
1876
Mert a harmadik eshetőséget t. i. hogy épen Aranynak epikája nem volna korszerű, az az : nem ütné meg a kor felett uralkodásra hivatott műtökélyt, ezt meg nem engedhetem. Nem, — akár legfőbb fórumunk az akadémiában vallott hitnek hódolva, mely Aranyt egyszerre halhatlanjai közé emelé; nem, — dacára oly névtelen bírálatoknak is, amilyen p. o. 1864. b. Nosoda Gyulánál megjelent „Buda halála“ ellen; végre nem, Nagyida némely részlete felett már több joggal érvényesíthető kifogások után sem. Hisz Schopenhauer helyes megjegyzése szerént : „Zum Maszstab eines Genies soll man nicht „die Fehler in seinen Produktionen, oder die schwächeren seiner Werke nehmen, um es dann darnach tiefer zu steilen, sondern nur sein Vortrefflichstes. Was das Genie auszeichnet, und daher sein Maszstab sein sollte, ist die Höhe, zu der es sich, als Zeit und Stimmung günstig waren, hat aufschwingen können, und welche den gewöhnlichen Talenten unerreichbar bleibt.“ Ez az érvényes szabály Arany epikájára is, mely a Toldi és Nagyida közt netán tátongó szakadékot áthidalja s őt való fényében mutatja. De hogy főkérdésünkre térjek, azt állítom , hogy az éposz mindenkor, tehát napjainkban is korszerű s teljesen jogosult műalak; akár szépészeti alapultságát, akár erkölcsi s társadalmi hivatottságát tekintsük. Nézzük előbb mint költői műfajt. Mint ilyen, lényeges s ezért örökre elidegeníthetlen helyet foglal el az aesthetikai lényláncolatban. Valamint a történelem, e magistra vitae mindig jogosult arra, hogy az emberiségnek, főleg pedig az egyes nemzetnek értelme elé tanulságos tükröt tartson, melyből ez saját halhatatlan életének fejlődési menetét, minden tényezővel s hibáival együtt, való képpé megjelenítse, a jelen és jövő czélszerű elintézése végett, ép ily szükséges és igy jogos is, hogy a költészet e történeti ábrákat megeszményitse s betöltse velők : a képzelmet és kedélyt, így a múltnak üdvös öntudata kiegészül, s meghódítja a nemzetnek egész szellemét, annak hármas tehetsége : ész, képzelem és kedély szerént. Már pedig ezt műveli az eposz ! Azonkívül a történelem többnyire csak a felszínen hullámzó tüneményt s ennek legközelebbről ható okait leplezi le; továbbá a mondát, eme hű dajkát, ki a nemzetek legdöntőbb , mert pályaválasztó koráról oly megindító bensőséggel szól, — ezt a történeti kritika nem igen kérdezi meg. És mégis az események külső habtükrét, a mélyben járó népszellem korszakos eszme vagy uralkodó világnézet emeli s mozgatja; valamint azon óriási hal, mely a keleti regékben a világot hátán hordozza a mindenség óceánjában, íme az eposz ott ül a régiség ködös partjain, figyelve ama nagy hal rendítő felcsapására, amint az választott hőseinek érdekeiben, szenvedélyeiben, harcaiban ki-kicsillámuik és ezektől örvényezni kezdvén tovább és tovább karikáztatja, a legtávolabb partokig verődő habgyűrűket, t. i. a világtörténelmi eseményeket. Majd a mondát is fölkeresi, hogy az elaggott nemzedék ennek emlőin szivja magába, a nemzet őskorából felbuzgó ifjú lelkesedésnek újjászülő tejét. Tehát az eposz, mint a történelem szellemének költészete s e szellemnek felelevenitője, mint a múltnak s jelennek összeforrasztója azon nagy eszmék tüzében, melyek a nemzeti életerőt egykor fokozva a jelenbe is átható állapotok s intézmények teremtő elvei levének , valóban minden korban bűvös és eszméltető befolyást gyakorol; ha ugyan e kor nem koros, nem önfeledt, sőt létalapjaitól már elmállott ivadékot nem hordoz kebelén. A többi műfajok közt azon előnynyel is bír az eposz, hogy mig a lantos