Kanadai Magyar Munkás, 1958-1959 (30. évfolyam, 1-49. szám)

1959-02-26 / 30. szám

6. OLDAL X/CA ÜNNEPLI (jan. 24) a román nép­­ Moldova és Havasalföld egyesülésé­nek, a nemzeti román állam létrejöttének 100. évfordulóját. Havasalföld és Moldo­va évszázadokon át két különálló állam volt. Ez csak arra volt jó, hogy megossza az idegen megszállók ellen súlyos harcot vivő nép erejét, megkönnyítse a török ura­lomnak a fejedelemségek leigázását. A nemzeti és nyelvi egység tudata azonban a legrégibb időktől mélyen élt a román nép lelkületében. A román nép azt remél­te, hogy az egyesüléssel megszüntetheti a jobbágyrendszert, felszabadulhat a török iga alól. A XVIII. század második felében Romá­niában kezdetét vette a hűbéri rendszer felbomlásának folyamata, s előtérbe ke­rültek a tőkés termelési viszonyok. A ro­mán fejedelemségek mindegyikük a tö­rök porta hűbérese volt — egyesülésének eszméje mind erőteljesebben hatott. Az 1848-as szabadságharc idején az egyesülés gondolata számos beszédben és újságcikk­ben kifejezésre jutott. Nicolae Balcescu, a nagy demokrata forradalmár, az 1848-as szabadságharc leverése után emigrációjá­ban rámutatott, hogy a jövő forradalmá­nak a szervezésében elsősorban a nemzeti egység és szabadság gondolatának kell megnyilvánulnia. Bár a külföldi csapatok beavatkozása és a polgárság egy részének az árulása kö­vetkeztében a szabadságharc összeomlott, a román népnek az egyesülést célzó nem­zeti mozgalma még nagyobb arányokat öl­tött olyannyira, hogy magára vonta egész Európa figyelmét és azok közé a legfon­tosabb kérdések közé került, amelyek az 1856-os párizsi békekongresszuson megol­dásra vártak. Ezen a konferencián Orosz­ország azt javasolta, hogy népszavazással döntsék el a két fejedelemség lakosságá­nak akaratát. A kongresszus ennek meg­felelően elhatározta: szervezzék meg a kü­lönböző társadalmi rétegek képviselőinek megválasztását egy “ad-hoc országgyűlés­be”. Törökország és Ausztria elfogadta a népszavazást abban a reményben, hogy Moldovában a választások meghamisításá­val egy szeparatista ad-hoc országgyűlést tudnak kierőszakolni. X/MOLDOVÁBAN már 1855-ben a Vasile Alecsandri költő által irányított “Ro­mániai Literara” című folyóirat és a Mi­hail Kogalniceanu által vezetett “Steaua Dunarii” címü lap mozgalmat indított az egyesülés megvalósítására. A párizsi kong­resszus nyomán Grigore Ghica, Moldova fejedelme, aki haladó beállítottságú volt, megszüntette a sajtócenzúrát és bátorítot­ta az unionista mozgalmat. Iasiban 1856. május 25-én létrejött az egyesülési bizott­ság, amely minden megyeszékhelyen meg­szervezte az egyesülési bizottságokat. Sen­ki sem foglalt állást nyíltan az egyesülés ellen, olyan nagy volt a nagy nemzeti ügy iránti lelkesedés. ■pULLASZTÓ köd ült a városon. Az utcai lámpák beteges fénye alig ért le a föld­re. Vigasztalanul szűkre zsugorodott a vi­lág. A férfi megállt az utca sarkán. Föltolta homlokára a micisapkát s pödröshez iga­­zítva az ujjait, lenyúlt a bajuszához. Két­szer is belecsípett a rövidre nyitt szőrzetbe, míg ráeszmélt, hogy nincs mit pödörni. El­mosolyodott. Nem tudta megszokni, pedig már két hete, hogy levágatta. Odalépkedett a ház falához, ahol az ut­catábla lógott. Nem mintha kételyei lettek volna. Csak épp olvasni akarta, látni a be­tűket, s elgyönyörködni bennük. Fölágas­kodott és lassan betűzte. Váci út. Váci út. Május elsejei felvonulások, virágok, jel­szavak, mozgalmi dalok, lelkes beszédek a ligetben. De szépek is voltak! De jó is volt együtt lenni, egyszerre emelni a lábat, zárt sorokban egy akarattal menetelni a vörös zászlók alatt. S érezni, hogy bennünk érik a jövő. Szép volt. Jó volt. És a rendőrlovak és a kardlapok ? Az is jó volt, az is kellett. Mert itt minden, még a gyilkos golyó is minket segített, minket erősített. A férfi sóhajtott s a lámpák gyatra fé­nyénél végigtekintett az utcán. — Hát, Franci, itthon vagy! — szólalt meg. Idős asszony haladt el mellett a járdán. Ijedten pislogott a magában beszélő fér­fire. — Ez a háború, ez a háború — motyog­ta a fejét csóválva, s meggyorsította a lép­teit. A férfi állt, s azon töprengett, hogy 1912-ben itt borították-e föl a villamost, vagy a következő saroknál. Egy stráfkocsi is állt itt valahol, emlékezett, ami elől ki­fogták a lovakat. Az egyikre fölkapaszko­dott a Nándi gyerek, s úgy nyargalászott végig az utcán, mintha lóháton született volna . . . Igen, a Nándi. Száraz levél billegett alá az orra előtt. Talán az utolsó. Nedves hátán megvillan­totta még egyszer a lámpa fényét. A férfi beletúrt cipője orrával az avar­ba. " El kellene takarítani. "FIGYELTE a járókelőket, talál-e közöt­­tük ismerőst. Valamikor úgyszólván mindenkit ismert a környéken, ha névről nem is, látásból biztosan. Itt inaskodott, itt szabadult föl, s tizennégyben innen vitték ki a frontra. Végigdolgozta úgyszólván az összes Váci úti üzemeket. Ha valahol megjelent, az volt az első, hogy megválasztották bizalminak, aminek a vége persze mindig az lett, hogy mennie kellett. Legutoljára már egy kis kócerájba szorult, a Schlesingerhez, ahol negyedma­gával dolgozott. Ott meg ő nem bírta, pe­dig többet keresett, mint bárhol azelőtt. Hiányoztak a szakik, a munkások meleg baráti közössége, meg sütötte is belül az indulat, hogy ne hagyjon magával kibab­rálni. Nézte az embereket, várta, hogy szóba­­állhasson, kezet rázhasson valakivel. Hríz nem kis dolog: négy és fél év után újra itt­hon lenni. De az emberek rá se hederítet­­tek, siettek a dolgukra. Fejüket leszegezve kémlelték maguk előtt a járdát, kerülget­ték rajta a tócsákat. Gyengeség fogta el, melege lett. Ki­gombolta a kabátját, s mélyeket sóhajtott. Többször tapasztalt ilyenfajta rosszullétet, mióta itthon van. Néhány percig tart csu­pán, ki kell várni a végét. Úgy látszik a hosszú utazás fáradtsága, idegfeszültsége most jön ki rajta. A Krepsznél már várták a régi szaktár­sak, ölelték, szorongatták a kezét. Az ö­­reg Skriptáknak a könny is megcsillant a szemében. — Pedig már elsirattunk — motyogta. — Engem? — Nem is a kerösztanyádat. — Hát maga nem tudja, hogy a vasaso­kat a golyó kikerüli? ... — mondta ko­molyan. — Úgy vannak azok megcsinál­va ... A golyók. Nem hiszi?! Nevettek. — De bizony az öcsköst nem kerülték ki — mondta valaki csendesen. Odanéztek és elhallgattak. — Tudod mit mesélt a Horváth Coki ró­lad ? — kezdte megint az öreg. — Hogy a szeme láttára ütött agyon egy gránát. — Gránát? Nem is láttam gránátot e­­gész idő alatt. Azt sem tudom, hogy néz ki. — Azt mondta, hogy mentetek valami tisztáson át és közétek vágott. Hármat ki­­nyiffantott belőletek. Egyik voltál te. A hajadnál fogva fölemelte a fejedet, mert teljesen leszakította a gránát, azt mondta, és látta, hogy te vagy. A cigaretta is benne volt még a szádban. — És szívtam ? — Azt nem mondta. CSEHSZLOVÁKIA — A pozsonyi ÚJ SZÓ postájából — AZ ISKOLÁBÓL hazatérve szülőfalumba, Apátújfalura, örömmel láttam, hogy az ifjúság tevékenysége fellendülőben van, új közösség kezd kialakulni. Mint jövendőbe­li tanító, nagy érdeklődéssel figyeltem az új környezetbe, falunkba került fiatal ta­nító ezirányú munkáját. A falu életét ismerő emberek jól tud­ják, milyen nagy jelentősége van a tanítók befolyásának az ifjúság munkájára, kultu­rális életére. Eddig sajnos, nagyobbára o­­lyan tanítók működtek ebben az eldugott kis faluban, akik erre vajmi kevés gondot fordítottak. Ez idén azonban olyan tanító került hozzánk, aki felkarolta a fiatalok ügyét, szívesen foglalkozik velük, s ma már a fiatalság nem a kocsmában, hanem kultúrház híján az iskola helyiségeiben ta­lálja meg szórakozását. Eredményes mun­kájáért dicséret illeti Török Ferenc tanító elvtársat és Ocsovszki Kálmán bácsit, aki 65 éves kora ellenére fáradhatatlanul buz­­gólkodik azon, hogy a tanítóval karöltve hasznos munkára serkentse a falu ifjúsá­gát. Munkájuk első gyümölcse egy jól si­került színielőadás volt. Reméljük, az első sikert továbbiak fogják követni. Lőrincz János, főiskolai hallgató • * « AZ IPOLYBALOGI Helyi Nemzeti Bizott­­ság a múlt év elején tartott ülésén töb­bek között határozatot hozott, hogy az év folyamán a közösségben a kisebbségi Egy-100 taggal kibővítik és bevezetik a falu­­séges Földműves Szövetkezetét legalább ha a hangos híradót. Most egy év után nézzük meg, hogyan teljesítette a HNB akkori határozatát, ö­­römmel jelenthetjük ki, hogy a helyi nem­zeti bizottság becsülettel helytállt a fela­datok valóra váltásában. Tagjai példát mutatva elsőként kapcso­lódtak be a társadalmi munkába és 15-ször 15 órát dolgoztak le a község fejlesztése érdekében. 1958 júliusában hozzáláttak a határozat legfontosabb posztjának teljesí­téséhez is — az egyénileg gazdálkodók szövetkezeti taggá való megnyeréséhez. Nem mondhatjuk, hogy könnyű volt ez a munka, a lelkes kitartás azonban meghoz­ta eredményét és az ipolybalogi EFSz tag­létszáma 102 taggal bővült. Novemberben a kisbíró is szögre akasztotta a dobját, s a dobot a HNB határozatának megfelelő­en a hangszóró váltotta fel. Az ipolybalogi HNB azonban nem elége­dett meg az elért eredményekkel, még töb­bet akart tenni a köz érdekében. A múlt év nyarán ezért határozatot hozott, hogy az egyik utcát, amelyet rossz időben tér­dig érő sár borított, megjavítják. A HNB tagjai itt is jó példával jártak elől. A la­kosság segítségével 500 köbméter követ termeltek ki és a 300 méter hosszú utat rendbehozták. Az ipolybalogi HNB ez idén is minden erejével hozzá akar járulni a falu fejlesz­téséhez. Pártunk Központi Bizottsága le­velének megvitatása során kulturház épí­tését vették tervbe és a HNB minden tag­ja kötelezettséget vállalt, hogy az építke­­zésnél 100 órát dolgozik le. Bojtos Ferenc, Ipolybalog KANADAI MAGYAR MUNKÁS 1959 FEBRUÁR 26. CSÜTÖRTÖK A ROMAN FEJ egyesülésének Törökország és Ausztria sebtiben min­dent elkövetett, hogy meghamisítsa a mol­dovaiak akaratát. A szabad választásokat általános lelke­sedés közepette tartották meg Moldová­ban, s csak két szeparatista képviselőnek sikerült szavazattöbbséget kapnia: egy konzervvtív nagybirtokosnak és egy püs­pöknek. Havasalföldön egyetlen olyan kép­viselőt sem választottak meg, aki az egye­sülés ellen foglalt volna állást. A FEJEDELEMSÉGEK egyesülésében döntő szerepe volt a városi és falusi tö­megek harcának. A parasztság évszázado­kon át az egyesülésért harcolt, mert így a­­­kart megszabadulni a bojárok és a törökök kettős igája alól. Az egyesülés lelkes hívei voltak a városok kizsákmányolt dolgozói, iparosai, akikből később a munkásosztály alakult ki. Mihail Kogalniceanu mellett a kor olyan haladó írói, újságírói harcoltak az egyesü­lésért, mint Vasile Alecsandri, Costache IRTA V egyetemi Negri, Alexandru C. A. Rosetti, Di­zár Boliac és más­ Moldovában 18 alföldön pedig ugy ad hoc országgyül­szág egyesülését lamlta, az országi jogot követelték, párizsi egyezmés mindezt. Ugyanul­mányos kormány­­séges államnak. Az 1858-as pár­ban úgy határoz o­szággyülések álta­­lyett egy államszi Moldova és Hava­lemségek elnevezi JAN IRTA:­KEL • Mint az előzi Münnich Ferenc tig, Gergely Sár —, ezt is Ta­ márciusában tört fordulója álmaim El kellett, hogy­nek a történetét. — Az úgy volt sem melegedett bennünket a tűz­­falu volt ott, a nem annak a szélén ál­ló volt, amögött­­ kinn vagyunk , még sehol semmi, közelben. Kezdte aztán kérdezi a­­­zik felderítésre ? U­tan indultunk el, mert ő vezetett b kodtunk a fák kö vegyenek a must gyeltünk, hallgatt­­unk az erdőben, mát sem láttuk. E­zelben hangosan­­ merevedtünk és meresztgettük a s lé. Semmit sem h­tem, hogy itt vak véletlenül fölpisla mit gondoltok mit lógott az ágról. ( PETŐFI-C­IRTA 1­­1 Nevét idézik, de Az él és gyújt sí Mint­­ futó tűz Terjed titokban Mig égbe nem ! És pirkad tőle h Hűs csillagok sá, És bíbor pernye. És futva futnak Petőfi lángol a Elég babona, mi És napod virrac

Next