Kanadai Magyar Munkás, 1958-1959 (30. évfolyam, 1-49. szám)

1959-06-11 / 45. szám

6. OLDAL (10) Kállay Miklós, a magn ásta kelepcében vergődő, s legfőbb gyámolítójától elha­gyott nagyim a telefonhoz lép. Sefket Fand­­ Kececit, a török követet hívja. A török köv­i­zet védelmét kéri. Félóra múlva beszáll a követ kocsijába és a török követségre haj­tanak. Vajon mire gondol most ez az ember, akit mérhetetlen bűnök terhelnek, minde­nekelőtt a döntő felelősség azért, hogy az­­ ország Hitler oldalán elvérzett, hogy 200.­ 000 magyar katona elpusztult ebben a há­­­­borúban, hogy a legjobbaknak börtön és 1 bitó jutott, és mindazért is, ami még csak ezután következett be . . . Emlékirataiban így beszél: “Kálváriám véget ért, mindennek vége, az országnak, a nép jövőjének. Tudtam, hogy ami történt, helyrehozhatatlan. He­lyesen mondtam egyik beszédemben, hogy a világégés a kisnépek számára a lenni vagy nem lenni kérdést veti fel. Magyaror­szág a kezeim között halt meg, és nem vi­gasz az sem, hogy menthetetlen volt. Min­dent megpróbáltam és még máig sem tu­dom, hol hibáztam el.’’ Most tekintsünk el a frázisoktól, és fő­leg attól a hazugságtól, hogy “Magyaror­szág meghalt”, “mindennek vége, az or­szágnak, a nép jövőjének”. Ezekben a kér­désekben nem Kállay az illetékes, a nép maga eldöntötte sorsát és kikovácsolta jö­vőjét. Válaszoljunk inkább arra a kérdés­re, amelyre máig — azaz 1954-ig, amikor memoárjait kiadta — sem tudott választ adni. Hát honnan is tudhatta volna Kállay, hogy hol hibázta el, amikor egész élete, politikai pályája csupa-csupa árulás volt, amely csak a történelem “liftaknájában” végződhetett ? Az újságokból, mindabból, ami Kless­­heimben, vagy a Várban történt, semmi sem tudódik ki. A lapok megjelennek, de egy szóval sem említik, hogy az országot a németek megszállták, írnak mindenfajta semmiségről, csak éppen a leglényegesebb­ről nem. A német megszállást a lapokban csak a rendőrkapitánynak az a rendelete jelzi, amely gyülekezési és szórakozási ti­lalmat rendel el. Végre március 23-án az újságolvasó megtudja, hogy a kormányzó Sztójay Dömét nevezte ki miniszterelnök­nek. Kállay Miklós neve sehol sem szere­pel .. . A Magyar Távirati Iroda a következő hi­vatalos közleményt teszi közzé: “Abból a célból, hogy Magyarország a háromhatal­mi egyezményben szövetkezett európai nemzeteknek a közös ellenség ellen közö­sen viselt háborújában, különösen pedig a bolsevizmus hatásos leküzdésében minden erő mozgósításával és átfogó biztosítékok megteremtésével támogatást kapjon, köl­csönös megegyezés alapján német csapa­tok érkeztek Magyarországra.” Szóval mégis “kölcsönös megegyezés a­­lapján”, úgy,ahogy azt Ribbentrop a kiess­­heimi kommünikében Horthy elé terjesz­tette. A kormányzó akkor tiltakozott és még emlékirataiban is felháborodottan szól erről a “hazugságról”. De a hivatalos magyar kommünikét négy nap múlva ugyanígy fogalmazzák meg és Horthy már ekkor nem tiltakozik . . . Igaz, ez utóbbi tényről elfeledkezik szólani emlékiratai­ban . . . Az új kormány tagjai közismert náci­barátok, a németek feltétlen kiszolgálása­iba mindenkor kész hazaárulók. A diszes névsorban találjuk Imrédy cimboráját, Rácz Jenő vezérezredest. Ő a miniszterel­nök helyettese. Belügyminiszter Jaross Andor véres szájú és véres kezű fasiszta hóhér. Kunder Antal a németek ügynöke és Reményi-Schneller, a németeket életre­­halálra szolgáló pénzügyminiszter a biz­tosítékai annak, hogy nemcsak a nép, de a nemzeti vagyon is szabad préda a megszál­lóknak. Nemzetvédelmi és propaganda mi­niszter Antal István, Gömbös Gyula hajda­ni puszipajtása. Jurcsek Béla közellátási miniszter, a parasztság kiszipolyozója ré­­gesrég beszervezett náci ügynök. Nem kü­lönb Sztójay kormányának többi tagja sem. És vezérletükkel megkezdődik Ma­gyarország végső kirablása — újabb roha­nó léptek a szakadék felé. HOTEL MAJESTIC Luxushotel a Svábhegyen: Hotel Majes­tic. 1944 nyarán, aki ezt a két szót hallja, ijedten összerezzen, ideges vitustáncot jár­nak. A Hotel Majestic Hain Péter főhadiszál­lása, s a városban azt suttogják, hogy aki a Hotel Majesticbe kerül, talán még rosz­­szabbul jár, mintha a németek kezére jut. Van benne némi igazság. A Hotel Majes­tic a magyar Gestapo. Vezetője, Hain Pé­ter, ördögi figura. Különben nemcsak Hain Péter segít Ges­­tapo-módszerekkel a német Gestapónak. Hol van még a megszállás, hol van még a “Margarete I.”-terv, amikor a Gestapo már Magyarországon teljes gőzzel dolgozik. Emberei mindenhová beépültek. A minisz­tertanácson csakúgy ott vannak, mint a szállodák liftjeiben: Gestapo-ember Remé­nyi-Schneller, az örökös pénzügyminiszter és ugyancsak a G Majestic liftesboya A Gestapónak,­­ nek egész Európát nőkéi. A Gestapo ga nevén. Igaz, ha linden, de tulajdo­nont, ott csak a n Gestapo különbözi s ezeket a fedősz­tatja. 1944-ben a Balkán Export Ré­pa fedőszerve. A ben a Friedrichstr­ban terpeszkedik. A Gestapo köz kartonjait nemese nem egy-egy színi na szin a Balkánor fiában működő, a spicliskedő ügynök gyarok szine — a S ki pénzeli o­r­szági Gestapo-ügy szerübb ennél. A­z összefonódása rév német—magyar él latoknak. Ezek k­vek. E -sárgákat A cur Bank, a MITR zási vállalat. S­eze­delmi ügyleteik . ITERA MINDENESLÁNY volt özvegy Zu­­dor Gyuláné szolgálatában. Zudorné 1946-ban költözött vidékről Budapestre s a lányt is magával hozta. Akkoriban még “totocskának” csúfol­ták, mert pisze orra volt, szőke haját két­­kurta varkocsba fonta, zéldit viselt és bo­korugró szoknyát. Mig most! Már tizen­nyolc esztendős, külsejét tekintve városi kisasszony, tudásszomjának pedig, asszo­nya legnagyobb bosszúságára, nem lehet féket vetni. Terveit a Bimbó úti házban lakó újonnan szerzett barátaival, Czotter Kálmán motorszerelővel és Annus nevű fe­leségével beszéli meg, az ő tanácsukra vé­gezte el a közeli iskola egyéves esti tanfo­lyamát s máris újabb ötlettel toppant asz­­szonya elé. — Az iskolában varrótanfolyamot indí­tanak. Hat hónapig tart, bizonyítványt is adnak. Megint csak délután hattól este tí­zig járunk. — Úgy — mondta az asszony. — Remé­lem már beiratkoztál. —­ Igenis — felelte a lány — már beirat­koztam. Hetenként háromszor van felsőru­havarrás, egyszer ágynemű és egyszer fe­hérnemű. Tanítanak még keztyükészítést, füzővarrást, de azt most hagyom. — Az asszony szólni akart, valami nagyon he­gyeset, látszott az arcán, de Tera későn felemelte a kezét és gyorsan folytatta. — A munkát elvégzem, mint eddig. De tessék belátással lenni, örökké nem cselédkedhe­­tem. Ha elvégzem a tanfolyamot, úgy mondhatom magamat, hogy szabónő. — Mester! — mondta hódolattal az asz­­szony. Tera kis, viháncoló nevetést hallatott, hiába, Zudor Gyulánénak nehéz ellenállni. — Ide hallgas! A végén mégiscsak ki­doblak. — Ahogy tetszik gondolni. Azután még sok megbeszélés, huzavona következett . Tera győzedelmesen, délce­gen, rövidre nyírt mézszőke hajával bevo­nult az iskolába. A tanfolyamot mintegy harmincan láto­gatták. Tera itt már elemében volt; a drá­ga időt nem fecsérelték elméleti tantár­gyakra s őt nem nevették, gúnyolták tu­datlansága miatt. Nagy kedvvel rajzolt szabásmintát, szerette az anyagon úgy el­helyezni a különböző részeket, hogy egyet­len centiméter se menjen veszendőbe s fi­gyelni, hogyan alakul a sok összefércelt részecske egyetlen egésszé. Más volt ez, egészen más, mint az esti iskola, senki nem nevette Terát, olykor még a tanácsát is kérték s az önérzete növekedett. BOZSIKNÉ felsőruhavarrást tanított. Kis, öregecske özvegyasszony volt, a háta gömbölyű, már-már púpos, a szeme szelíd és homályos, mintha fátyol takarná. Kis, fekete filckalapot viselt mélyen az arcába húzva és furcsa, régimódi ruhákat. Kopott és tömött vászontáskával járt, egy-egy gondosan újságpapírba csomagolt vaskos könyvet cipelt benne és karfiolt, káposz­tát, amit éppen vásárolt útközben. Vékony­ka, sipító hangja néha elkalandozott a tárgytól, régmúlt idők divatját magyaráz­ta, de kis, kortörténeti előadásai belevesz­tek a zajba. A lányok unták a beszédet és ha Bozsiknét “elkapta a gépszijj”, ahogy ők mondták, oda sem figyelve egyébbel foglalatoskodtak. Kis csoportok egy-egy asztal körül vajaskenyeret és húspogácsát cserélgetve tárgyaltak otthoni körülmé­nyeikről, a bevásárlási lehetőségekről és jövő terveikről — a legtöbben szövetke­zetben akartak elhelyezkedni. Mások szá­mokat mormoltak és centiméterrel a nya­kukban szabásmintát készítettek, volt, aki olvasott. Ha már igen nagy volt a lárma, a kis öregasszony, mintha álmából ébredne, a mondat közepén elhallgatott s megszé­­gyenülten visszatért a jelenbe. Néha a lel­kesedés odáig tagadta, hogy elindult az asztalok között egyik vagy másik díszes könyvével, mindenféle idegen nevű festők képein mutatta be a régi korok divatdá­máit s mondogatta sipitó hangján: — Lát­ THURY ZSUZSA: MADAME RÉ­ ják, kedveseim, i. barokk­ korszakban vezett rokokó . . . Egészen boldog fődést keltenie s adogatták, a képe a turmurt, a biede­decskéket, a mell végtelen hosszúság­nák a különös rű összeállítását, ála­nyagpazarlás, mily ízlés! Időbe telhete­met, bársonyt és a gukra rakták. Hát csak elmehetett a valami kevés meg kétértelmű megje­­sok és utalások saj­vát vette az öreg Gyorsan visszavon mányával. Furcsa szemérmes pirulás, állandó mulatsága­kat zavarba hozni meg szaporán pisi GTERA SEM FIG’) •*• saira,még kevés áttetsző bőrű, igen fiatalasszony volt, Csergő Jánosné M — Az elmélettel ni a világból — m — Nincs nekem ! meg tudok. — Látom — mo inget, ágyneműt, h nek magának a tar Bozsikné sipitó zajongás, mint vél a zsongás, nevetés, folyamába. Tera s hogy kilenc évig b belvárosi férfidiva kihoztak egy rendi reskedő nem válla­kát. A főnök ur a,­lyamra, hogy bizoi­mak alapján iparéi KANADAI MAGYAR MUNKÁS 1959 JÚNIUS 11, CSÜTÖRTÖK A NAGYKŐRÖSI Toldi Miklós élelmiszeripari tanulóiskolának több mint 200 növendéke van. Itt tanulnak a nagykőrösi, kecskeméti, szege­di, szigetvári, hatvani, paksi, nagyatádi és ceglédi konzervipari tanulók. Kép: A konzervgyárban a hallgatók zárógyűrűvel, tetővel látják el és géppel zárják le a befőttes üvegeket. A gyakorlatot Kovács Sándorné oktató vezeti. AZ UTOLSÓ Riportsorozat 1944 már írták: HORVÁTH JÓZSEF • NEMES JÁ

Next