Kanadai Magyar Munkás, 1966-1967 (38. évfolyam, 1-47. szám)

1967-06-01 / 41. szám

1967 Junius 1 KANADAI MAGYAR MUNKA3 3. oldal AMERIKAI GAZTETTEK ÁLDOZATAINAK LEVELEI A XX. század barbárainak szégyene ÉN, alulírott Csiung Thi Den 40­­éves vagyok, a.jarar kerület longchentaui járás Ngokden nevű falujában élek, egy halászcsalád tagjaként. El­engedhetetlennek tartottam, hogy megírjam ö­­nöknek ezt a levelet, és lelepleztem az amerikai imperialisták példátlanul barbár gaztetteit, akik bombákat és mérgező vegyi anyagokat dobtak a falunkra, hogy teljesen megsemmisítsék, el­pusztítsák lakóit, köztük családomat. 1966 január 19-én délelőtt 10 óra körül ame­rikai repülőgépek, közöttük mérgező anyagokat szóró speciális gépek, végigrepültek a Hofong- Ca Mau stratégiai út fölött. Gyorsan szétbonta­koztak, s zuhanórepülésbe menve át, bombákat szórtak falunkra. Apám, Csiung Van Thong (67 éves) már nem tudott fedezékbe menekülni, és egy csípőjébe fúródó bombaszilánk megölte. Su­gárhajtású repülőgépek bombáztak, más repü­lőgépek pedig égett rákpáncél szagára emlékez­tető fekete és sárga vegyszereket szórtak. A fe­dezékben rejtőzködők mind úgy érezték, hogy megfulladnak. Két gyermekemmel kissé eltol­tuk az óvóhelyet fedő lemezt, hogy szabadabban lélegezhessünk. Az amerikai repülőgépek ha­marosan visszatértek és újra bombázták (na­palm- és gázbombákkal is) azokat, akik ki a­­kartak jönni a fedezékből, vagy a sebesültek se­gítségére akartak sietni. Az egyik napalmbom­­ba fedezékünk mellett robbant. Én és gyerme­keim égési sebeket szenvedtünk. Ebben a pillanatban csak egyre gondoltam: mindenáron megmenteni a gyerekeket. A lán­gok között k­ivittem őket a fedezékből és rájuk parancsoltam, hogy minél gyorsabban fussanak el innen. A 15 éves Csan Van Thangnak sikerült elfojtania magán a lángokat. Könnyebb égési sebeket szenvedett a kezén és az arcán. A 10 esztendős öccse, Csen Van Tho azonban nem ér­tette, hogy mi történik, s a tűztől és a füsttől el­vakulva, a fölöttünk röpködő gépek zajától és a fájdalomtól szinte tébolyultan csak kétségbe­esetten kiáltozott. Testét, arcának és fejének felét megégette a napalm. Mindkét karja cson­tig égett. Bal kezén csak két ujj maradt. Jobb keze görcsösen ökölbe szorult. Én a sok égési sebtől teljesen erőtlenül a helyszínen maradtam. Borzasztóan szenvedtem és csak a halált vár­tam. Férjem és a szomszédok éppen akkor jöttek segítségemre, amikor kezdtem elveszteni eszmé­letemet. Férjemnek, aki a szomszéd fedezékben tartózkodott, egy bombaszilánk kiütötte a sze­mét, amikor fiunk kiáltásait meghallván előbújt. Szinte csoda, hogy életben maradtam. Egész balarcom összeégett. Ujjaim megcsonkultak. Sok égési seb borítja karomat és csípőmet. Családom valamennyi tagja súlyosan megse­besült, kivéve 12 éves fiamat, Csan Van Phu­­kot, aki ezen a napon nem volt otthon. Én, mint­hogy valamennyi ujjamat elvesztettem, munka­­képtelen lettem. Még egy csészét sem tudok a kezemben tartani, ha enni vagy inni akarok. A légitámadások idején csak hihetetlen erő­feszítései tudok lemenni a fedezékbe, bár önfel­áldozó segítséget kapok. Alig behegedt sebeim felszakadtak és ismét vérezni kezdtek. Szemeim látványa és szenvedéseim valameny­­nyiünkben olthatatlan gyűlöletet keltenek az a­­merikai imperialisták és cinkosaik ellen. Ők ar­ra akarják kényszeríteni családomat, hogy köl­tözzenek “stratégiai falvakba”, vagyis koncent­rációs táborokba. Rágalmazzák forradalmun­kat, magasztalják a “kommunizmus áldozatai­nak” nyújtott hírhedt “segítségüket”. Sohasem fogunk hinni álnok hazugságaiknak. Hiszen ők voltak azok, akik bombákkal és mérgező vegyi anyagokkal pusztították falunk lakóit. Eltökélt szándékunk, hogy élni fogunk, és a végsőkig harcolunk ellenük. S bár megrokkan­tam én is, nyomorékok lettek gyermekeim is, minden szenvedés ellenére szülőföldünkön ma­radunk és a többi életben maradottal együtt vé­delmezni fogjuk falunkat. Sohasem hagyjuk, hogy az agresszorok és az árulók megfélemlit-NEM LEHET felindultság nélkül olvasni azok­nak az embereknek a leveleit, akik áldozatul es­tek az amerikaiak Dél-Vietnamban elkövetett gaztetteinek. Szívük vérével írták egyszerű so­raikat, melyeket mérhetetlen emberi szomorúság diktált. Meggyőzően bizonyítják az­oknak a hiva­talos dokumentumoknak az adatait, amelyeket a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontnak és a V­ietnami Demokratikus Köztársaságnak az amerikai imperialisták gaztetteinek kivizsgálásá­­ra alakult bizottságai tettek közzé. Az itt közölt leveleket a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front képviselői bocsátották a "Béke és Szocializmus” c. folyóirat rendelkezé­sére, s lapunk olvasói részére abból vettük át a leveleket. sőnek, leigázzanak bennünket. Szilárdan hisz­­szük, hogy megérjük azt a napot, amelyen fegy­veres erőink és népünk kiűzi Dél-Vietnamból az amerikai imperialistákat. Nagyon hálás vagyok a Front bizottságának azért, hogy gondunkat viseli, hogy segít csalá­domnak, amelynek szinte minden tagja rokkant. Nagyon kérem a bizottságot, leplezze le ország­világ előtt azokat a gaztetteket, amelyeket az amerikai imperialisták és lakásaik falunk ellen elkövettek. Hadd tudja meg az egész világ, mi­lyen bestiálisak, milyen gyávák! Csiung Thi Den Békés emberek gyilkosai ÉN, alulírott Doan Thi Szua, Thantuien kerület (Binziung), benkati járás Benszuk nevű falujá­nak 50 éves lakosa, egyike vagyok ama keve­seknek, akiknek sikerült megmenekülniök az amerikai agresszorok által a Saigon-folyón el­süllyesztett “Thunphong” gőzösről. Hogy újabb bizonyítékokat szolgáltassak a bizottságnak az amerikaiak gaztetteiről, leírom, milyen kegyetlenül bántak el az amerikaiak a gőzös utasaival. 1966 január 8-án reggel 8 órakor a “THUON­­PHONG” gőzös 250 utassal a fedélzetén a báb­rendőrség engedélyével elhagyta Thusaumot vá­rosát, s Zautieng felé tartott. Tíz órakor, ami­kor elértük az antaui járásbeli régi piac mel­letti kikötőt, a gőzös fala felől két amerikai ra­kétahordozó helikopter tűnt fel. Egészen ala­csonyan repültek el a fedélzet fölött, s két ra­kétát lőttek ki, egyet a hajó farára, egyet a fe­délzetére. Ezután géppuskatüzet nyitottak és sok utast megöltek vagy megsebesítettek. A rév­kalauz meghalt, a legénység egyik tagja a kar­ján megsebesült. Az utasok, különösen a gyere­kek, szivettépően kiáltoztak segítségért. Amikor a hajó süllyedni kezdett, az amerikai barbárok ismét tüzelni kezdtek. Újabb rakéta csapódott a fedélzetre. Azok az utasok, akik megmenekültek a golyóktól, a vízbe akartak ugrálni, de a halottak és a sebesültek gázolták őket a menekülésben. Egyesek ki akartak úszni a partra, de a vérszomjas amerikai gyilkosok géppuskatűzzel és rakétákkal árasztották el ő­­ket. Sokakat a folyó közepén ért utol a halál, amikor a hajóroncsokba kapaszkodva odasod­ródtak. Némelyek már a parton voltak, amikor gyilkos golyó érte őket. Az amerikai agresszorok e gaztettének több mint 200 emberélet esett áldozatul. Több család­nak csaknem minden tagja elpusztult. Hozzá­tartozóik elvesztése láttán sokan eszüket vesz­tették. Az áldozatok között voltak anyák, akik kicsi­nyeiket tartották karjukban, és gyermekek, aki­ket anyjuk karjából téptek ki a felrobbanó ra­kéták repeszei. Borzalmas látvány volt. Engem a légnyomás a vízbe vetett, majd az ár magával sodort. Sikerült megkapaszkodnom egy úszó fatörzsbe és tartanom magamat addig, amig a parasztok megmentettek. Hála a Dél­vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontnak és az antauli járásbelieknek, öt nap múlva hazatér­hettem. A kegyetlen vérfürdő, amelyet leírtam, vala­mennyiünkben izzó gyűlöletet keltett az ameri­kai imperialistákkal szemben. Kérem a bizott­ságot, tárja ezt a gaztettet az ország és a világ közvéleménye elé. Kész vagyok tanúságot ten­ni bármikor, amikor a bizottság azt szükséges­nek tartja. Doan Thi Szua Ezt nem lehet elfelejteni ÉN, Nguyen Thi Se, 35 éves vagyok, Can Tho tartomány, Ómon kerület csiangszuani járásá­nak Chiungphu nevű falujában lakom. Csalá­dom egyike annak a sok ezer családnak, amely áldozatul esett az amerikai imperialistáknak. Férjem, öt gyermekem és én boldogok voltunk, békésen dolgoztunk. 1966 március 6-án délután 3 órakor Can Tho felől érkező amerikai vadászrepülőgépek na­palmbombákat szórtak falunkra. Én és öt gyer­mekem súlyos égési sebeket szenvedtünk. Idő­sebb fiam, aki csak 14 éves volt, eleven fáklya­ként égett, öthónapos öccsével a karján apjához rohant, szivettépő kiáltással: — Papa, Papa! Siess ide! Nem bírom tovább! Megégek! Odarohanó férjem elvette tőle a gyereket. E­­közben a szerencsétlen fiúcskának a szó szoros értelmében lemállott az egész bőre. A golyók pedig szüntelenül záporoztak ránk. Férjem abban reménykedve, hogy még segít­het idősebb fiunkon, rákiáltott, hogy vesse ma­gát a folyóba. És nyomban hallotta a vízből a szívbemarkoló kiáltást: — Nagyon forró, Papa! Meghalok. A 9 éves kislányomnak sikerült átúsznia a fo­lyó túlsó partjára. Ezúttal csak férjem maradt sértetlen. Én és gyermekeim súlyos égési sebeket szenvedtünk. A legkisebb, az öthónapos, azonnal meghalt. A 9 éves Nguyen Thi Le Hoa, aki lobogó lánggal égve a vízbe vetette magát és átúszta a folyót, egy óra múlva halt meg. 4 óra múlva az idősebb fiúra, Nguyen Van Hieura került a sor, akit a taccadi (Thoilai) kórházba szállítottak. Mind­hárman csiungszuani járás Csiungfu falujában vannak eltemetve. 3 éves kislányom, Nguyen Thi Tham két nappal később, a Can Tho-i kórház­ba szállítása után halt meg, a harmadik kislány, a 12 éves Nguyen Tho Ra pedig ugyanebben a kórházban a harmadik nap végén. Mindkét kis­lányom Can Thoban van eltemetve. Én magam súlyos égési sebeket szenvedtem az arcomon, karomon és lábamon. Ezenkívül há­tam kétharmada is összeégett. Bejártam több kórházat, s végül — hála a Felszabadítási Front gondosságának — az Oman kerületi kórházban kaptam helyet. Összeszedtem magam, de rok­kant maradtam, teljesen munkaképtelen. Min­den vagyonomat — a csónakot és minden házi holmit — a tűz elhamvasztotta. De ez még nem minden. 39 nappal később falunkban egy “átfésülő” hadművelet során az amerikaiak megölték férjemet, Nguyen Van Sa­­ant. Barbarizmusukban arra vetemedtek, hogy felnyitották 3 gyermekem sírját abban a hitben, hogy találnak valamit, amit a parasztok odarej­tettek. Minthogy a holttesteken kívül mást nem találtak, meggyalázták a sírokat, így pusztították el az amerikai imperialisták és lakásaik férjemet és mind az öt gyermeke­met, az öthónapostól a 14 évesig. Már csak egy nyomorék vagyok, de az ame­rikai imperializmus halálos ellenség lett a sze­memben. Megígérem, hogy be fogom bizonyí­tani a Nemzeti Felszabadítási Front vezetősége iránti teljes bizalmamat, hogy erőmhöz mérten támogatni fogom politikáját és intézkedéseit, a­­melyek célja: kiűzni az amerikai imperialistá­kat Dél-Vietnamból, s felszabadítani hazánkat. Éljen az amerikai agresszorok elleni egységes harc ! Nguyen Thi Le

Next