Kanadai Magyar Munkás, 1966-1967 (38. évfolyam, 1-47. szám)
1967-06-01 / 41. szám
1967 Junius 1 KANADAI MAGYAR MUNKA3 3. oldal AMERIKAI GAZTETTEK ÁLDOZATAINAK LEVELEI A XX. század barbárainak szégyene ÉN, alulírott Csiung Thi Den 40éves vagyok, a.jarar kerület longchentaui járás Ngokden nevű falujában élek, egy halászcsalád tagjaként. Elengedhetetlennek tartottam, hogy megírjam önöknek ezt a levelet, és lelepleztem az amerikai imperialisták példátlanul barbár gaztetteit, akik bombákat és mérgező vegyi anyagokat dobtak a falunkra, hogy teljesen megsemmisítsék, elpusztítsák lakóit, köztük családomat. 1966 január 19-én délelőtt 10 óra körül amerikai repülőgépek, közöttük mérgező anyagokat szóró speciális gépek, végigrepültek a Hofong- Ca Mau stratégiai út fölött. Gyorsan szétbontakoztak, s zuhanórepülésbe menve át, bombákat szórtak falunkra. Apám, Csiung Van Thong (67 éves) már nem tudott fedezékbe menekülni, és egy csípőjébe fúródó bombaszilánk megölte. Sugárhajtású repülőgépek bombáztak, más repülőgépek pedig égett rákpáncél szagára emlékeztető fekete és sárga vegyszereket szórtak. A fedezékben rejtőzködők mind úgy érezték, hogy megfulladnak. Két gyermekemmel kissé eltoltuk az óvóhelyet fedő lemezt, hogy szabadabban lélegezhessünk. Az amerikai repülőgépek hamarosan visszatértek és újra bombázták (napalm- és gázbombákkal is) azokat, akik ki akartak jönni a fedezékből, vagy a sebesültek segítségére akartak sietni. Az egyik napalmbomba fedezékünk mellett robbant. Én és gyermekeim égési sebeket szenvedtünk. Ebben a pillanatban csak egyre gondoltam: mindenáron megmenteni a gyerekeket. A lángok között kivittem őket a fedezékből és rájuk parancsoltam, hogy minél gyorsabban fussanak el innen. A 15 éves Csan Van Thangnak sikerült elfojtania magán a lángokat. Könnyebb égési sebeket szenvedett a kezén és az arcán. A 10 esztendős öccse, Csen Van Tho azonban nem értette, hogy mi történik, s a tűztől és a füsttől elvakulva, a fölöttünk röpködő gépek zajától és a fájdalomtól szinte tébolyultan csak kétségbeesetten kiáltozott. Testét, arcának és fejének felét megégette a napalm. Mindkét karja csontig égett. Bal kezén csak két ujj maradt. Jobb keze görcsösen ökölbe szorult. Én a sok égési sebtől teljesen erőtlenül a helyszínen maradtam. Borzasztóan szenvedtem és csak a halált vártam. Férjem és a szomszédok éppen akkor jöttek segítségemre, amikor kezdtem elveszteni eszméletemet. Férjemnek, aki a szomszéd fedezékben tartózkodott, egy bombaszilánk kiütötte a szemét, amikor fiunk kiáltásait meghallván előbújt. Szinte csoda, hogy életben maradtam. Egész balarcom összeégett. Ujjaim megcsonkultak. Sok égési seb borítja karomat és csípőmet. Családom valamennyi tagja súlyosan megsebesült, kivéve 12 éves fiamat, Csan Van Phukot, aki ezen a napon nem volt otthon. Én, minthogy valamennyi ujjamat elvesztettem, munkaképtelen lettem. Még egy csészét sem tudok a kezemben tartani, ha enni vagy inni akarok. A légitámadások idején csak hihetetlen erőfeszítései tudok lemenni a fedezékbe, bár önfeláldozó segítséget kapok. Alig behegedt sebeim felszakadtak és ismét vérezni kezdtek. Szemeim látványa és szenvedéseim valamenynyiünkben olthatatlan gyűlöletet keltenek az amerikai imperialisták és cinkosaik ellen. Ők arra akarják kényszeríteni családomat, hogy költözzenek “stratégiai falvakba”, vagyis koncentrációs táborokba. Rágalmazzák forradalmunkat, magasztalják a “kommunizmus áldozatainak” nyújtott hírhedt “segítségüket”. Sohasem fogunk hinni álnok hazugságaiknak. Hiszen ők voltak azok, akik bombákkal és mérgező vegyi anyagokkal pusztították falunk lakóit. Eltökélt szándékunk, hogy élni fogunk, és a végsőkig harcolunk ellenük. S bár megrokkantam én is, nyomorékok lettek gyermekeim is, minden szenvedés ellenére szülőföldünkön maradunk és a többi életben maradottal együtt védelmezni fogjuk falunkat. Sohasem hagyjuk, hogy az agresszorok és az árulók megfélemlit-NEM LEHET felindultság nélkül olvasni azoknak az embereknek a leveleit, akik áldozatul estek az amerikaiak Dél-Vietnamban elkövetett gaztetteinek. Szívük vérével írták egyszerű soraikat, melyeket mérhetetlen emberi szomorúság diktált. Meggyőzően bizonyítják azoknak a hivatalos dokumentumoknak az adatait, amelyeket a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontnak és a Vietnami Demokratikus Köztársaságnak az amerikai imperialisták gaztetteinek kivizsgálására alakult bizottságai tettek közzé. Az itt közölt leveleket a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front képviselői bocsátották a "Béke és Szocializmus” c. folyóirat rendelkezésére, s lapunk olvasói részére abból vettük át a leveleket. sőnek, leigázzanak bennünket. Szilárdan hiszszük, hogy megérjük azt a napot, amelyen fegyveres erőink és népünk kiűzi Dél-Vietnamból az amerikai imperialistákat. Nagyon hálás vagyok a Front bizottságának azért, hogy gondunkat viseli, hogy segít családomnak, amelynek szinte minden tagja rokkant. Nagyon kérem a bizottságot, leplezze le országvilág előtt azokat a gaztetteket, amelyeket az amerikai imperialisták és lakásaik falunk ellen elkövettek. Hadd tudja meg az egész világ, milyen bestiálisak, milyen gyávák! Csiung Thi Den Békés emberek gyilkosai ÉN, alulírott Doan Thi Szua, Thantuien kerület (Binziung), benkati járás Benszuk nevű falujának 50 éves lakosa, egyike vagyok ama keveseknek, akiknek sikerült megmenekülniök az amerikai agresszorok által a Saigon-folyón elsüllyesztett “Thunphong” gőzösről. Hogy újabb bizonyítékokat szolgáltassak a bizottságnak az amerikaiak gaztetteiről, leírom, milyen kegyetlenül bántak el az amerikaiak a gőzös utasaival. 1966 január 8-án reggel 8 órakor a “THUONPHONG” gőzös 250 utassal a fedélzetén a bábrendőrség engedélyével elhagyta Thusaumot városát, s Zautieng felé tartott. Tíz órakor, amikor elértük az antaui járásbeli régi piac melletti kikötőt, a gőzös fala felől két amerikai rakétahordozó helikopter tűnt fel. Egészen alacsonyan repültek el a fedélzet fölött, s két rakétát lőttek ki, egyet a hajó farára, egyet a fedélzetére. Ezután géppuskatüzet nyitottak és sok utast megöltek vagy megsebesítettek. A révkalauz meghalt, a legénység egyik tagja a karján megsebesült. Az utasok, különösen a gyerekek, szivettépően kiáltoztak segítségért. Amikor a hajó süllyedni kezdett, az amerikai barbárok ismét tüzelni kezdtek. Újabb rakéta csapódott a fedélzetre. Azok az utasok, akik megmenekültek a golyóktól, a vízbe akartak ugrálni, de a halottak és a sebesültek gázolták őket a menekülésben. Egyesek ki akartak úszni a partra, de a vérszomjas amerikai gyilkosok géppuskatűzzel és rakétákkal árasztották el őket. Sokakat a folyó közepén ért utol a halál, amikor a hajóroncsokba kapaszkodva odasodródtak. Némelyek már a parton voltak, amikor gyilkos golyó érte őket. Az amerikai agresszorok e gaztettének több mint 200 emberélet esett áldozatul. Több családnak csaknem minden tagja elpusztult. Hozzátartozóik elvesztése láttán sokan eszüket vesztették. Az áldozatok között voltak anyák, akik kicsinyeiket tartották karjukban, és gyermekek, akiket anyjuk karjából téptek ki a felrobbanó rakéták repeszei. Borzalmas látvány volt. Engem a légnyomás a vízbe vetett, majd az ár magával sodort. Sikerült megkapaszkodnom egy úszó fatörzsbe és tartanom magamat addig, amig a parasztok megmentettek. Hála a Délvietnami Nemzeti Felszabadítási Frontnak és az antauli járásbelieknek, öt nap múlva hazatérhettem. A kegyetlen vérfürdő, amelyet leírtam, valamennyiünkben izzó gyűlöletet keltett az amerikai imperialistákkal szemben. Kérem a bizottságot, tárja ezt a gaztettet az ország és a világ közvéleménye elé. Kész vagyok tanúságot tenni bármikor, amikor a bizottság azt szükségesnek tartja. Doan Thi Szua Ezt nem lehet elfelejteni ÉN, Nguyen Thi Se, 35 éves vagyok, Can Tho tartomány, Ómon kerület csiangszuani járásának Chiungphu nevű falujában lakom. Családom egyike annak a sok ezer családnak, amely áldozatul esett az amerikai imperialistáknak. Férjem, öt gyermekem és én boldogok voltunk, békésen dolgoztunk. 1966 március 6-án délután 3 órakor Can Tho felől érkező amerikai vadászrepülőgépek napalmbombákat szórtak falunkra. Én és öt gyermekem súlyos égési sebeket szenvedtünk. Idősebb fiam, aki csak 14 éves volt, eleven fáklyaként égett, öthónapos öccsével a karján apjához rohant, szivettépő kiáltással: — Papa, Papa! Siess ide! Nem bírom tovább! Megégek! Odarohanó férjem elvette tőle a gyereket. Eközben a szerencsétlen fiúcskának a szó szoros értelmében lemállott az egész bőre. A golyók pedig szüntelenül záporoztak ránk. Férjem abban reménykedve, hogy még segíthet idősebb fiunkon, rákiáltott, hogy vesse magát a folyóba. És nyomban hallotta a vízből a szívbemarkoló kiáltást: — Nagyon forró, Papa! Meghalok. A 9 éves kislányomnak sikerült átúsznia a folyó túlsó partjára. Ezúttal csak férjem maradt sértetlen. Én és gyermekeim súlyos égési sebeket szenvedtünk. A legkisebb, az öthónapos, azonnal meghalt. A 9 éves Nguyen Thi Le Hoa, aki lobogó lánggal égve a vízbe vetette magát és átúszta a folyót, egy óra múlva halt meg. 4 óra múlva az idősebb fiúra, Nguyen Van Hieura került a sor, akit a taccadi (Thoilai) kórházba szállítottak. Mindhárman csiungszuani járás Csiungfu falujában vannak eltemetve. 3 éves kislányom, Nguyen Thi Tham két nappal később, a Can Tho-i kórházba szállítása után halt meg, a harmadik kislány, a 12 éves Nguyen Tho Ra pedig ugyanebben a kórházban a harmadik nap végén. Mindkét kislányom Can Thoban van eltemetve. Én magam súlyos égési sebeket szenvedtem az arcomon, karomon és lábamon. Ezenkívül hátam kétharmada is összeégett. Bejártam több kórházat, s végül — hála a Felszabadítási Front gondosságának — az Oman kerületi kórházban kaptam helyet. Összeszedtem magam, de rokkant maradtam, teljesen munkaképtelen. Minden vagyonomat — a csónakot és minden házi holmit — a tűz elhamvasztotta. De ez még nem minden. 39 nappal később falunkban egy “átfésülő” hadművelet során az amerikaiak megölték férjemet, Nguyen Van Saant. Barbarizmusukban arra vetemedtek, hogy felnyitották 3 gyermekem sírját abban a hitben, hogy találnak valamit, amit a parasztok odarejtettek. Minthogy a holttesteken kívül mást nem találtak, meggyalázták a sírokat, így pusztították el az amerikai imperialisták és lakásaik férjemet és mind az öt gyermekemet, az öthónapostól a 14 évesig. Már csak egy nyomorék vagyok, de az amerikai imperializmus halálos ellenség lett a szememben. Megígérem, hogy be fogom bizonyítani a Nemzeti Felszabadítási Front vezetősége iránti teljes bizalmamat, hogy erőmhöz mérten támogatni fogom politikáját és intézkedéseit, amelyek célja: kiűzni az amerikai imperialistákat Dél-Vietnamból, s felszabadítani hazánkat. Éljen az amerikai agresszorok elleni egységes harc ! Nguyen Thi Le