Új Szó, 1969-1970 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-23 / 42. szám
1970 május 23 Amikor felfelé jöttek, a hegyoldal sétányai még csaknem néptelenek voltak. Pedig sütött a nap, április vége volt, enyhén meleg, aranyfényű tavasz. A hegy alján egy asszony cukorkát árult, meg nem is akármilyen édességet; ott pörgette helyben a hurkapálcikára a vattacukrot, de csak imitt-amott akadt vevő. Leültek az egyik padra, a fiú frissen vasalt zsebkendőjét terítette a leány alá. Éppen a nagy szállodára lehetett látni. A szálló ablakai nyitva voltak, a szobák áhítozva szívták magukba a tavaszi fényt. Lakóik közül néhányan kint könyököltek a nyitott ablakban. Hátukat kellemesen sütötte a nap, de mintha egy leheletnyi szél fújt volna. —Fázol?—kérdezte a fiú. —Még nem . . . —mondotta a szőkehajú leány — de lehet, hogy fogok . . . —Vegyél csokit ... — kínálta. —Kösz . . . felezzünk . . . Sztaniolpapír zörgött, a fiú csokoládét nyújtott a leánynak, aki tört belőle. —Ne így . . . ! harapj . . . , akkor azt hiszem megcsókoltál . . . A leány a fejét rázta, hangosan felnevetett. —Nem, nem . . . Odanézz !—mondotta hirtelen és a szálló felé mutatott, ahol az egyik ablakban valaki meztelenül állt . . . vagy pontosabban, vetkőzött, s néhány pillanatra megállt az ablak előtt, ruhátlanul. —Szép? — kérdezte a leány gúnyosan. —Szép . . . nem szép ... — hangzott a válasz. A látomás eltűnt, az ablak is becsukódott. —Azért furcsa . . . —Micsoda? —Hát, hogy így odaáll meztelenül . . . —Máskor is láttam már . . . úgy látszik, ez itt szokás. —Furcsa szokás . . . Egy pillanatra csend támadt. A fiú meg szerette volna kérdezni, vájjon kiállna-e ő is az ablakba, de nem. Nem kérdezi. Biztosan megbántaná. Persze ... hirtelen az is eszébe jutott, hogy egyszer mondott valami olyat, hogy a főnöke valami ilyesmivel megrnkatta . . . Oktalan gondolat! Lent gépkocsik futottak, körülöttük a tavaszodó hegy pompázott, olykor-olykor madárfütty indult valamelyik fáról, bokorról, aztán az is elhallgatott. —Jó lenne, ha lenne kocsim? —Jó ... De ne hidd, hogy jobban becsülnélek. A kocsi nem minden! —De én elvinnélek . . . messze . . . mindenfelé... —Hová? —Az egész világon körbe . . . —Mindegy . . . Az ember ember, a kocsi az kocsi. Kocsi nélkül is rendes lehet az ember . . . A fiú szinte belepirult. Jól esett hallania, hiszen a kocsi elérhetetlennek tűnt végképp előtte, aki a kisvárosi iskolában apró nebulók fejébe próbálgatja elültetni a nagy tudomány sok-sok csiráját . . . Nincs amerikai nagybácsi, nincs semmi remény, hacsak a lottó nem! —De azért jó lenne elmenni világot látni . . . —Jó ... —Szívesen jönnél velem a világ körül? —Most rossz hangulatban vagyok. Ne kérdezz ilyesmit . . . —Hát milyesmit kérdezzek? —Semmilyesmit. Hallgassunk! A száloda ablakaiban újabb fejek jelentek meg, az előbbiek közül néhányan eltűntek. Még sosem látta innen a várost, nem szokott erre járni. És ő . . .? Az előbb azt mondta: “máskor is látta már . . .” Várjon egyedül járt erre, vagy mással . . .? —Mikor lesz jó kedved? Holnap? —Lehet, hogy holnap . . . —Holnap is eljövünk ide? Nem válaszolt, a fiúra nézett,s elnevette magát. —Tudod mit? Majd decemberben . . . —Ez csak tréfa ... ne tréfálj velem! —Jó, nem tréfálok . . . Nagyon fáj a fejem.—Miért nem mondtad eddig? De holnap, ugye, eljövünk? —Mondottam . . . majd decemberben. Felállt, a fiú is. —Jó, decemberben! Elindultak a napsütötte sétányon, csak most vették észre, hogy a kispadokon itt is, ott is ülnek. —Szóval decemberben . . . Nekem az is jó. —Vagy a jövő nyáron . . . A leány újra nevetett, és megfogta a fiú kezét. Egymásra néztek, mosolyogtak, aztán futni kezdtek lefelé, kéz a kézben, a leány haja lobogott és kacagása még felhallatszott a sétány végéig. Odalent megálltak egy pillanatra, amíg megcsókolták egymást, aztán karonfogva mentek tovább . . . Antalfy István MINDIG TAVASZ... ÚJ SZÓ Svéd munka- és lakásügyi miniszter látogatása budapesti létesítményeknél SVÉD építésügyi küldöttség Eric Holmqvist, a Svéd Királyság munka- és lakásügyi minisztere vezetésével látogatást tett a Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézetnél és a 3-as számú Mázgyárnál. A vendégek megtekintették még a nemrég felavatott budapesti Metrót is. Képünkön: Eric Holmquist és Bondor József, építésügyi miniszter. 5 oldal IIIIIIIIIMIIIIIIIIilllllllllllllllllllllilllllllllllllllliilllllllllllllililllllllllillllilllllllllllllMIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllMllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Sallai Elemér: TITKOS! SZIGORÚAN BIZALMAS! TITKOS INTŐ JELEK A JÖVŐRE: Megvert fasiszta parancsnokok keserves sirámai lány vezérezredes elkésett felismerései (Folytatás a múlt hétről) A villámháborúra szisztematikusan készülő és a maga nemében valóban páratlan haditechnikát felhalmozó hitlerista Wehrmacht szakemberei már a háború első szakaszában felismerték, hogy hadigépezetük fölényét csak látszólagosan és átmenetileg igazolja a Szovjetunió ellen indított támadás meglepetésszerűsége. Már ekkor megszülettek olyan értékelések, amelyeket—a dühkitörésektől félve — még Hitler elől is eltitkoltak, mert felismerték, hogy a szovjetország óriási méretű ipari kapacitása, a tudományos kutatóintézetek széles hálózata, valamint a stratégiai szempontból döntő fűtő- és nyersanyagbázisok feltárása olyan kitűnően felszerelt hadműveleti kötelékek és magasabb gépesített egységek megszervezését tette lehetővé, amilyenekkel eddig még nem ütköztek meg a Szovjetunió elleni támadást megelőző időben. Érthető, hogy a németeknél lényegesen kevésbé tájékozott és a világnézeti kényszerképzetekből eredő fikciók hatása alatt még inkább szűk látókörű Horthy-stratégáknak milyen — újabb — meglepetést okoztak a szovjet fegyverekkel történt első találkozások. Elsőnek abból a jelentésből idézünk, amelyet hétpecsétes titokként, szigorúan bizalmasan vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, az ízzé-porrá vert 2. hadsereg — haditapasztalatokban gazdag — parancsnoka intézett a honvédvezérkar főnökéhez. “Azt kérem Nagyméltóságodtól, hogy ne csak a kiképzés tekintetében egyszerűsítsünk rendkívül sürgősen, hanem a fegyver kivitelezésében is. Akármelyik orosz fegyvert veszem kézbe, valamennyi durva formájú ugyan, de alig áll néhány alkatrészből. Ezek sem finoman csiszolt, szellemes szerkezetek, hanem egyszerűek és törhetetlenek. Nem kell hozzájuk műmester, szétszedésüket és összerakásukat nem kell hónapokig gyakorolni. Pompásan, eredményesen működnek, de a legegyszerűbb ember is azonnal megérti szerkezetüket és el sem tudja rontani azokat. Akár a szovjet önműködő puskát, a géppisztolyt, a nehézpuskát, az aknavetőt, vagy a Sztálin orgonát nézem — valamennyi kitűnő hatású, remek fegyver. Ugyanakkor olcsók, tömegesen előállíthatók. A magyar géppisztoly majdnem 300 pengőbe kerül, az orosz ennek egyötödéért előállítható. Külön kiemelem, hogy mint egyéni fegyver, különösen az orosz automata pisztoly, automata puska, valamint a kis gránátvető volt csapatainknak nagyon kellemetlen. Ami az orosz tankokat illeti, az orosz T-34-essel szemben a mi T-38-asaink a harcot felvenni nem tudják. Egy ellentámadásból alig néhány tankunk menekül vissza, a többit az oroszok kilövik. A mi páncélvadászaink és a T-38-asok nem korszerűek, zsákmányai lettek az orosz T-34-eseknek és KV-II-eseknek, mert ezek páncélját átütni nem tudják. Az oroszok például a harmadik urivi csatában nevetve kiültek harckocsijaik tornyába és kigúnyoltak bennünket.” Alátámasztják a 2. hadsereg megvert parancsnokának siralmait a haditechnikai szakértők, vitéz Bajnóczy Zdenko főhadnagy, Praznovszky Kálmán vezérkari százados és a Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézet szakmai véleményei, amelyeket ugyancsak “szigorúan titkos” jelzéssel terjesztettek fel a vezérkari főnöknek. “A mi tüzünk teljesen alárendelt jellegű volt — jelenti Bajnóczy — az oroszokéval szemben. Ez pánikhoz és az önbizalom elvesztéséhez vezetett. Az ok az volt, hogy az oroszok kezében az automata puska és különösen a távcsöves puska rendkívül hatásos fegyvernek bizonyult.” Praznovszky százados a szovjet géppisztolyt, a kézigránátot, különösen az akkori 33-M-típusút és a “Tokarev” öntöltőspuskát méltatja. “Az orosz géppisztoly az eddigi harcokban nagyon jól bevált. Hihetetlen, hogy az orosz gyalogságot milyen nagy számban, szinte tömegesen látták el ezzel a hatásos kézifegyverrel. Fontos lenne, hogy tüzetesen megismerkedjünk szerkezetével ... Kitűnően használják az orosz katonák nyeles kézigránátjaikat is. Erdei harcokban előnyben van a csapódó kézigránáttal szemben, mert fához ütődve, idő előtt nem robban. Éppen időzítettségénél fogva igen hatásos a helységharcokban és a kiserődök ellen is. A legnagyobb fejlettségi fokot az időzített kézigránátoknál a 33-M típusú szovjet kézigránát képviseli. Dobásnál ez teljesen automatikusan viselkedik: a csappantyú ellobbantását ugyanaz a rugó hajtja végre, amelynek erőfeszítését maga a dobási lendület adja meg ... A 41-M “Tokarev” öntöltő puska azért igen jó fegyver, mert a tapasztalatok szerint lőszabatossága kiváló, tűzgyorsasága nagy, hátralökése pedig úgyszólván semmi.” A honvéd Haditechnikai Intézetnek a Honvédvezérkar főnöke elé terjesztett 58.800/9. számú jelentésében elsősorban a szovjet páncélosok hatékonyságának értékelése tarthat érdeklődésre számot: “Az oroszok a harckocsik szerkesztésében meglepően rövid idő alatt értek el igen figyelemreméltóan magas színvonalat. Főértékük a kiváló acélból készült erős páncélzat és a hatékony lövéstechnika. Rendkívül veszedelmes ellenfél a T-34-es — hatékony fegyverzete, ferde páncélzata és nagy mozgékonysága miatt. A KW I nehéz harcokési kevésbé mozgékony ugyan, de fegyverzete rendkívül erős s leküzdése nagyon nehéz, mert 75 milliméteres páncélzatát kevés fegyver bírja átütni.” (Folytatjuk)