Kapu, 1990. december (3. évfolyam, 12. szám)

Bártfai Gergely: "a" Lovas

BÁRTFAI GERGELY „a" Lovas „És lám, odakinn ... dúl a béke, új politikaiakat alig hoznak be, szinte már kezd a börtönünk elnéptelenedni... no, vala­ki jött azért, egy igen emlékezetes, új arc feltűnt: Lovas Pis­ta. Aki POFÁTLANUL fiatal volt, HALlatlanul erős, REND­­kívül eszes és hibátlanul életvidám — sokat jelentett na­gyon: az ÉLETET hozta a mi akkori beposhadt nyomorúsá­gunkba. Fölényesen vette a börtönt, mert ismerte az erejét — teljesen igaza volt.” Így emlékezik egykori börtöntársára Földes Péter Csa­­log Zsolt Doku 56 című könyvében. (Unió Kiadó, 1990, 274. oldal.) De ki is ez az óriás termetű férfi, aki körül mindig törté­nik valami? Korábban ért haza, megtalálta a levelet. Betelefonált a rend­őrségre, minket begyűjtöttek a peronon, és visszaadtak a szüleinknek. Itthon maradtam, és sokat vitatkoztam apám­mal. Emlékszem, már 8-10 éves koromban olyan szélsősége­sen gyűlöltem ezt a rendszert, hogy semmi rosszat nem akartam elhinni a Horthy-korszakról. Apám próbált meg­győzni, hogy az sem volt valami nagyszerű, de nem hittem neki. Úgy képzeltem, a kommunizmuson kívül semmi sem lehet rossz. Az első nagyobb kaland Az első nagyobb kalandom 1961-ben volt, amikor disszidál­ni akartam több barátommal együtt. Elfogtak bennünket. Egy évet kaptam, amiből 9 hónapot le is ültem a Kozma ut­cai gyűjtőfogház fiatalkorúak számára fenntartott épületé­ben. 16 és fél éves voltam. Sok ötvenhatossal találkoztam odabent. Egyszer Darvas Ivánék előadást tartottak nekünk. Végtelenül rokonszenvesek voltak. Amikor kiszabadultam, folytattam a technikumot. Ha­marosan azonban kicsaptak Budapest összes középiskolájá­ból. Nem viseltem el az olyan ostoba rendszabályokat, mint a farmernadrág tiltása és hasonlók. ’63 nyarán a Balatonon összefutottam egy régi barátommal. Azt mondta, kéne vala­mi pártot alapítani. Remek ötlet, feleltem. A nyaralás végez­tével, már Budapesten, öreg Underwood írógépünkön írtuk össze pontokba szedve, hogy „mit kívánunk”. Közben anyám kikönyörögte, hogy felvegyenek Pécsre. A többi „összeesküvőtől” teljesen elszakadtam. Pécsett egyébként úgy mutatkoztam be, hogy az évnyitó napján a város kellős közepén mezítláb, farmernadrágban görögdinnyét ettem, ami roppant kirívó dolognak számított. A Pécsi Napló írt is erről egy glosszát. Az iskolában meg rögtön rám ismertek. Nem volt egy jó entrée. Később is állandóan botrányaim voltak. Akkoriban még az utcán is egyensapkát kellett hor­danunk, tilos volt este 10 után hazamennünk. Mi viszont há­zibulikat rendeztünk, rock and rollt hallgattunk, éjfél körül lányokkal járkáltunk a Mecsek Cukrászdába. Nemsokára abból az iskolából is kidobtak. Már éppen csomagoltam, amikor idézést kaptam a Gyorskocsi utcába. Mint később kiderült, az egyik fiú, aki részt vett a nyári „összeesküvés­ben”, megijedt, és feladott bennünket. A többiek már mind benn voltak, én érkeztem utolsónak. Szökésben Farkas Róbert őrnagy kiengedett egy fél órára ebédelni, hogy majd utána folytatjuk a kihallgatást. Hazamentem, fogtam az útlevelem, és néhány koronával a zsebemben fel­ültem egy Csehszlovákiába induló vonatra. Lengyelország­ra már nem voltak érvényesek az útiokmányaim, ezért a zöldhatáron át indultam Zakopane felé. A lengyel határőrök elkaptak, és visszaadtak a szlovákoknak. Ők felraktak a pesti gyorsvonatra, de én mindjárt az indulás után leugrot­tam a kocsiról. Másodjára aztán gond nélkül átjutottam a lengyel oldalra. Az első éjszakát Zakopane közelében, egy paplakban töltöttem. A papnak elmagyaráztam, hogy miért vagyok ott, mire készülök. Gdanskba akartam menni, hátha fel tudok kerülni egy svéd hajóra. A pap nagyon rendes volt, adott ennivalót és egy kis pénzt. Tíz nap alatt, autóstop- A korai amerikai kapcsolat . Egyidős vagyok a kommunista rendszerrel, 1945-ben születtem. Az életem későbbi meghatározó vonalát, az Ame­rika iránti szimpátiát már az anyatej pótlékával, az amerikai kondenzált tejjel, a konzervdobozból szívtam magamba. A kondenztejhez apám jutott hozzá, akit a Szövetséges El­lenőrző Bizottság alkalmazott, az amerikai misszió. Székes­­fővárosi tisztviselő volt, és az amerikaiak kerestek valakit, aki tud néhány nyelven. Nagyon szoros volt a kapcsolatuk, barátok lettek. Én egyébként 3 vagy 4 évesen részegedtem le először, egy fogadáson, ahol mindenki whiskyt ivott, én meg az asztal alatt mászkáltam, és mindenkinek beleittam a poharába. Ezek voltak a korai amerikai kapcsolataim. Rövidesen „belendült” a kommunista rendszer, megje­lent a színen az ávó, az amerikai misszió elment. Apám úgy gondolta, jobb velük minden kapcsolatot megszakítania. Kapott tőlük egy nagyobb összeget, amiből kocsmát vett a Mártírok útján. A szüleim régi vendéglős családból szár­maztak, a háború előtt éttermük volt. Egész jól megéltünk ebből a kis vendéglőből, míg egy napon be nem sétált az üz­letbe két úr. Közölték, a kocsma mostantól a nép tulajdona. Anyám megkérdezte, kivehetnek-e a kasszából annyi pénzt, hogy villamossal mehessenek haza. Mondták, hogy nem, mert már az is a nép vagyona. Ez 1951-ben történt. Ekkor el­kezdődött egy időszak, amelyből gyerekszemmel csak any­­nyit láttam, ennivaló mindig van, de a legszebb bútoraink sorra eltűnnek. Fogy az étkészlet, egyre kevesebb szőnye­günk van. Egy nap kedves kőművesek állítottak be. Az volt a feladatuk, hogy a nagymamám szobáját lefalazzák, egy la­kásból kettőt alakítsanak ki, így aztán közös szobába kerül­tem a nagymamámmal, aki néhány év múlva rákban halt meg. Nagyon szomorú volt közvetlen közelről végigélnem a haláltusáját... És jött ’56. 11 éves voltam. Bezárva tartottak, de néha azért lemehettem kenyérért sorba állni. Láttam lövöldözése­ket, halottakat az utcán. Év végén megpróbáltam elszökni az országból. A szovjet bevonulás után úgy éreztem, telje­sen felesleges itt folytatnom az életemet. Összepakoltam, és egy barátommal együtt — miután otthon búcsúlevelet hagy­tunk — kimentünk a Keleti pályaudvarra. A barátom apja 10

Next