Kapu, 1990. december (3. évfolyam, 12. szám)
Bártfai Gergely: "a" Lovas
BÁRTFAI GERGELY „a" Lovas „És lám, odakinn ... dúl a béke, új politikaiakat alig hoznak be, szinte már kezd a börtönünk elnéptelenedni... no, valaki jött azért, egy igen emlékezetes, új arc feltűnt: Lovas Pista. Aki POFÁTLANUL fiatal volt, HALlatlanul erős, RENDkívül eszes és hibátlanul életvidám — sokat jelentett nagyon: az ÉLETET hozta a mi akkori beposhadt nyomorúságunkba. Fölényesen vette a börtönt, mert ismerte az erejét — teljesen igaza volt.” Így emlékezik egykori börtöntársára Földes Péter Csalog Zsolt Doku 56 című könyvében. (Unió Kiadó, 1990, 274. oldal.) De ki is ez az óriás termetű férfi, aki körül mindig történik valami? Korábban ért haza, megtalálta a levelet. Betelefonált a rendőrségre, minket begyűjtöttek a peronon, és visszaadtak a szüleinknek. Itthon maradtam, és sokat vitatkoztam apámmal. Emlékszem, már 8-10 éves koromban olyan szélsőségesen gyűlöltem ezt a rendszert, hogy semmi rosszat nem akartam elhinni a Horthy-korszakról. Apám próbált meggyőzni, hogy az sem volt valami nagyszerű, de nem hittem neki. Úgy képzeltem, a kommunizmuson kívül semmi sem lehet rossz. Az első nagyobb kaland Az első nagyobb kalandom 1961-ben volt, amikor disszidálni akartam több barátommal együtt. Elfogtak bennünket. Egy évet kaptam, amiből 9 hónapot le is ültem a Kozma utcai gyűjtőfogház fiatalkorúak számára fenntartott épületében. 16 és fél éves voltam. Sok ötvenhatossal találkoztam odabent. Egyszer Darvas Ivánék előadást tartottak nekünk. Végtelenül rokonszenvesek voltak. Amikor kiszabadultam, folytattam a technikumot. Hamarosan azonban kicsaptak Budapest összes középiskolájából. Nem viseltem el az olyan ostoba rendszabályokat, mint a farmernadrág tiltása és hasonlók. ’63 nyarán a Balatonon összefutottam egy régi barátommal. Azt mondta, kéne valami pártot alapítani. Remek ötlet, feleltem. A nyaralás végeztével, már Budapesten, öreg Underwood írógépünkön írtuk össze pontokba szedve, hogy „mit kívánunk”. Közben anyám kikönyörögte, hogy felvegyenek Pécsre. A többi „összeesküvőtől” teljesen elszakadtam. Pécsett egyébként úgy mutatkoztam be, hogy az évnyitó napján a város kellős közepén mezítláb, farmernadrágban görögdinnyét ettem, ami roppant kirívó dolognak számított. A Pécsi Napló írt is erről egy glosszát. Az iskolában meg rögtön rám ismertek. Nem volt egy jó entrée. Később is állandóan botrányaim voltak. Akkoriban még az utcán is egyensapkát kellett hordanunk, tilos volt este 10 után hazamennünk. Mi viszont házibulikat rendeztünk, rock and rollt hallgattunk, éjfél körül lányokkal járkáltunk a Mecsek Cukrászdába. Nemsokára abból az iskolából is kidobtak. Már éppen csomagoltam, amikor idézést kaptam a Gyorskocsi utcába. Mint később kiderült, az egyik fiú, aki részt vett a nyári „összeesküvésben”, megijedt, és feladott bennünket. A többiek már mind benn voltak, én érkeztem utolsónak. Szökésben Farkas Róbert őrnagy kiengedett egy fél órára ebédelni, hogy majd utána folytatjuk a kihallgatást. Hazamentem, fogtam az útlevelem, és néhány koronával a zsebemben felültem egy Csehszlovákiába induló vonatra. Lengyelországra már nem voltak érvényesek az útiokmányaim, ezért a zöldhatáron át indultam Zakopane felé. A lengyel határőrök elkaptak, és visszaadtak a szlovákoknak. Ők felraktak a pesti gyorsvonatra, de én mindjárt az indulás után leugrottam a kocsiról. Másodjára aztán gond nélkül átjutottam a lengyel oldalra. Az első éjszakát Zakopane közelében, egy paplakban töltöttem. A papnak elmagyaráztam, hogy miért vagyok ott, mire készülök. Gdanskba akartam menni, hátha fel tudok kerülni egy svéd hajóra. A pap nagyon rendes volt, adott ennivalót és egy kis pénzt. Tíz nap alatt, autóstop- A korai amerikai kapcsolat . Egyidős vagyok a kommunista rendszerrel, 1945-ben születtem. Az életem későbbi meghatározó vonalát, az Amerika iránti szimpátiát már az anyatej pótlékával, az amerikai kondenzált tejjel, a konzervdobozból szívtam magamba. A kondenztejhez apám jutott hozzá, akit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság alkalmazott, az amerikai misszió. Székesfővárosi tisztviselő volt, és az amerikaiak kerestek valakit, aki tud néhány nyelven. Nagyon szoros volt a kapcsolatuk, barátok lettek. Én egyébként 3 vagy 4 évesen részegedtem le először, egy fogadáson, ahol mindenki whiskyt ivott, én meg az asztal alatt mászkáltam, és mindenkinek beleittam a poharába. Ezek voltak a korai amerikai kapcsolataim. Rövidesen „belendült” a kommunista rendszer, megjelent a színen az ávó, az amerikai misszió elment. Apám úgy gondolta, jobb velük minden kapcsolatot megszakítania. Kapott tőlük egy nagyobb összeget, amiből kocsmát vett a Mártírok útján. A szüleim régi vendéglős családból származtak, a háború előtt éttermük volt. Egész jól megéltünk ebből a kis vendéglőből, míg egy napon be nem sétált az üzletbe két úr. Közölték, a kocsma mostantól a nép tulajdona. Anyám megkérdezte, kivehetnek-e a kasszából annyi pénzt, hogy villamossal mehessenek haza. Mondták, hogy nem, mert már az is a nép vagyona. Ez 1951-ben történt. Ekkor elkezdődött egy időszak, amelyből gyerekszemmel csak anynyit láttam, ennivaló mindig van, de a legszebb bútoraink sorra eltűnnek. Fogy az étkészlet, egyre kevesebb szőnyegünk van. Egy nap kedves kőművesek állítottak be. Az volt a feladatuk, hogy a nagymamám szobáját lefalazzák, egy lakásból kettőt alakítsanak ki, így aztán közös szobába kerültem a nagymamámmal, aki néhány év múlva rákban halt meg. Nagyon szomorú volt közvetlen közelről végigélnem a haláltusáját... És jött ’56. 11 éves voltam. Bezárva tartottak, de néha azért lemehettem kenyérért sorba állni. Láttam lövöldözéseket, halottakat az utcán. Év végén megpróbáltam elszökni az országból. A szovjet bevonulás után úgy éreztem, teljesen felesleges itt folytatnom az életemet. Összepakoltam, és egy barátommal együtt — miután otthon búcsúlevelet hagytunk — kimentünk a Keleti pályaudvarra. A barátom apja 10