Kapu, 1994. május (7. évfolyam, 5. szám)
KULTÚRA-KÖNYVISMERTETÉS - K. T. 5.: Az átkelés extázisa (Ludvig Nándor kötetéről) - Aranyi László: A monstruozitás szépsége (Kemenes Géfin László kötetéről)
56 KULTURA-KÖNYVISMERTETES tos halmazából egy emberi, túlontúl emberi struktúrát körvonalaz. A vállalkozás igénye csak a Cantókhoz mérhető. Tagadhatatlan, hogy a hangütés, a technika, a szerkezet szinte zavarbaejtően Poundot idézi. Úgy vélem, a Fehérlófia nagyjából úgy viszonyul a Cantókhoz, ahogy Madách Ember Tragédiája Goethe Faustjához. Mintha valamiféle kozmikus léptékű műalkotásnak a Lemuriát elemésztő tűzözönt túlélt, üszkös maradványaiban is monumentális leletet tartanánk kezünkben! S ennek ellenére a Fehérlófiából kvázi kihámozható egy összefüggő eseménysor, egy történet. Az orosz tankok által vérbe fojtott forradalmunk után, a dühödt kommunisták megtorlása elől emigrációba kényszerül az okkult erőkkel bíró, már származását tekintve is természetfölötti, mitikus hős, archetípusokra visszavezethető társaival, Fanyűvővel, Kőmorzsolóval és Vasgyúróval egyetemben. Érdekes, hogy Ipolyi Arnold a Magyar mythológiában mindháromnak kifejezetten démoni aspektust tulajdonít; mint állatias, Kalibán-szerű lényekről ír. A mágia nyugati tradícióit összefoglaló Eliphas Lévi nyomán megnyilvánuló elementáris lényiségeknek is felfoghatjuk őket. Kemenes Géfin művének az adja szokatlan varázsát, hogy figuráinak bizonytalan, homályos a metafizikai értelemben vett mibenléte. Hús-vér inkarnációk lennének? Vagy inkább jelenések, sűrűsödő-híguló materializációk? Netán molyrágta maszkok és maskarák, amelyeket az emigráció sírást és fogaknak csikorgatását sejtető kinti sötétségében olykor-olykor magára ölt egy szomorú poéta? A Fehérlófia kapcsán látványos tévedés lenne Kemenes Géfin „történelemszemléletét” boncolgatni, ugyanis a mű inkább azt sugallja, az emberiség története csupán kiszámíthatatlan és rendkívül baljóslatú véletlenek laza füzére. S a kozmikus emlékezet krónikájában legfeljebb a sötétség erőinek obligát diadala a fix pont. A félelem és gáncs nélküli hőst, hiába forgatja vitézül varázserejű kardját, úgy leteríti a sunyi Szergej egy sorozattal rozsdás „gitárjából”, mint a pinty. Az individuum szintjén éppúgy, mint a homogén organizmusként megragadható nemzetén mindössze úgy-ahogy felidézhető, ködbe fúlt legendák élnek, ellentmondásos, kusza áttekinthetetlenségben. Amúgy meg a magyar-de a hazájától elszakadt magyarság is -, elnézést a blaszfémiáért, balfasz módon csetlik-botlik, mitsem tudva arról, hogy sorsát a nagyhatalmi érdekek már megint jónéhány évtizedre „elrendezték”. A Fehérlófiából ennek ellenére hiányozni látszik a nemzeti tragikum klasszikusainknál sem mindig őszinte pátosza, a tenger mormolását egyedül hallgató, öklöt rázó, lószéket integetve szentségelő hősi póz. Egyrészt, amit Kemenes Géfin maga mögött hagyott '56 novemberében, az túl bensőséges, szinte családias, ráadásul meglehetősen provinciális; másrészt a kinti lét egyetlen adekvát túlélési stratégiáját olyan példamutató következetességgel valósította meg, mint nagyon kevesen sors- és pályatársai közül. Azt a Németh Lászlónak tulajdonított, valójában magától értetődő intelmet, hogy az egyén vagy közösség kisebbségi léte csak akkor nem válik görnyedt, szánalmas „sírva tallózássá”, ha kényszerű beágyazottságában is képes különb lenni. Ha elit. Nos, Kemenes Gérint szerteágazó enciklopédikus műveltsége, teremtő erejű költői tehetsége, nyelvi szenzibilitása képessé teszi térben és időben egyaránt távoli kultúrkörök asszimilálására. Saját képére formál lényeges, az emberiség nagy eposzainak mitikus fenségességét idéző dolgokat, de olykor bosszantóan piszlicsár semmiségeket is. A Fehérlófia alighanem irodalmunk legnagyobb kultúrtörténeti adattárát görgeti. Ezért, s egyáltalán a vállalkozás grandiózusáért néha bizony megkísérti az embert az a sanda gyanú, hogy a Fehérlófia esetleg Kalmár György Summájához hasonlóan megalomániás, rögeszmés opusz. Arról nem is beszélve, hogy a szerző a nemiség drasztikus, naturálisan részletező, mondjuk ki, a pornográfiával kacérkodó ábrázolásában Krafft-Ebing Psychopathia sexualitásának elképesztő esettanulmányai kísértenek. Az igazság kedvéért nem mulasztom el megemlíteni, hogy Pound meg utópisztikus (dilettáns?) gazdaságpolitikai fejtegetésekkel rondította el a Cantók jónéhány részletét. Szokjunk hozzá, hogy századunk remekművei torzak. Elméretezettek, monstruózusak, Mona Lisának kackiás bajsza van, sánta és púpos, szellemileg retardált, csökött teremtmények népesítik be a Vízöntő korának hajnalán a fausti kultúra panteonját. Elfajzott művészet? Az. De majd unokáink megbarátkoznak vele, ez lészen a mérték, ez hivatott a klasszikus művészet- és szépségideál körvonalainak kijelölésére... Aranyi László KÖNYVHÉT