Kapu, 1997. október (10. évfolyam, 10. szám)
GONDOLKODÓ - Siposhegyi Péter: Magyar október
GONDOLKODÓ Fordulatos a mi eszünk. Számomra az első spontán fordulat kedvenc alapítónk és főszerkesztőnk telefonja volt, aki közölte, hogy nemzetünk kollektív Gyulája méltatlankodó környezete szerint megsértődött. Tulajdonképpen sajnálom, hogy ezúttal elmarad a személyiségi jogokért indított per, hiszen ezáltal elmondhatnám magamról, a magyar írásbeliség történetében először nekem sikerült, hogy két egymást követő kormány egymásra semmiben nem hasonlító miniszterelnöke alpereséül fogadjon. Csak míg az első megtörtént esetben reálisan szemlélve a dolgokat, az előd okkal tette, Horn sértődésének nem látom kinyomtatott okát. Visszaolvasva irományomat, vele kapcsolatban a következő megállapításokat tettem: 1. Horn Gyula nem rosszabb és jobb miniszterelnöke Magyarországnak, mint amilyen miniszterelnökei lenni szoktak. 2. Horn maga ismerte el saját könyvében, hogy az erőszakszervezet tagja volt. 3. Ez nem túl dicséretes tevékenység, ám a testvérét ért atrocitás után emberileg megérthető, s miután önmaga írta le, a magyar választópolgárok ennek tudatában szavaztak rá, mely ugyan a történelmi fejlődés remélt irányához képest visszalépés, ám jogilag utólag meg nem kérdőjelezhető aktus. 4. Horn Gyula testi megjelenésében nem túl félelmetes, miután nem nagyon magas. E négy kitétel inkább lojalitásról — még mielőtt kiábrándulna a tisztelt olvasó — , elnézésről tanúskodik, s nem haragról, legkevésbé gyűlöletről. Konklúziója, hogy e konkrét kérdésben igazat adok Horn Gyulának és környezetének. E szerint ma egyetértemi a miniszterelnök álláspontjával sértés reá nézve. Különösen azért csodálkozom, mert Horn néhány éve még kellemesen társalgó, néhol kifejezetten szellemes ember volt, aki kedvenc szófordulata szerint azért szeret összeveszni a sajtóval, mert a végén mindig a sajtónak van igaza. Nem tudok egyébre gondolni, minthogy a századvég legfontosabb magyarja politikus társaihoz hasonlóan elveszítette humorérzékét, türelmét, s ott is ellenséget keres, ahol nincs. Akik közszereplést vállal, annak tudni kell, más elvárások szerint ítélik meg, hisz ami elégséges egy nyugalmazott földrajztanártól, az nem elegendő az ország miniszterelnökétől. Lehetséges, hogy a dühkitörés nem is nekünk szól, hanem a sikerágazatnak. Hazánkban a külpolitika hosszú idők óta úgy van elkönyvelve, mint a legsikeresebb kormányzati tevékenység. Tegyük hozzá gyorsan, nem ok nélkül. Már Kádár János is jól el tudta adni magát a világnak, s Antall tanár úrnak is akadtak bőséggel hívei. Horn pedig egyenesen nemzetközi klasszis volt ebben a kategóriában, magas német kitüntetéssel, kezében a szögesdrót egy darabkájával. Azóta sem lehet panaszunk, hisz Kovács László nem véletlenül tanyázik a népszerűségi listák élvonalában legelismertebb kormánytagként. Szakmailag felkészült, kiegyensúlyozott, visszafogott ember, akinek nevéhez családtagjait is beleértve nem kapcsolódnak botrányok. Ezek után a magyar közvélemény joggal gondolta, hogy Hágában visszavágyunk Marseille-ért, s az ott elszenvedett történelmi vereséget egy hasonló három gólossal tudjuk kompenzálni az ezúttal már csehek nélküli szlovákokon. Erre tessék, a nemzetközi bíróság a hazai tippmesterek ellenében kihozta a bulit döntetlenre, ami az arckifejezésekből is láthatóan északi szomszédaink vezérkarának tetszett jobban. Sajnos, ha a közvéleményünket szakszerűen tájékoztatják, időben felkészülhettünk volna a hágai X-re. Van egy régi mániánk, miszerint minket imádnak nyugaton és egyébként is akkora igazságaink vannak, hogy megárasztják a Dunát. Sajnos ez tévedés, a fejlett nyugat semmivel sem rajong jobban értünk, mint bárki másért, ami pedig a Dunát illeti, a rendszerváltásnak nevezett szerződésszegési indokot nem mindenhol tekintik jogszerűnek, főként nem a világ olyan részein, ahol hosszú ideje már váltatlan a rendszer. Függetlenül a sötétszürke Dunától, melyen így ősz tájban kedvezményes nyugdíjas kirándulók ringatóznak, ez a döntetlen legyen figyelmeztetés, miszerint próbáljunk észnél lenni, s lehetőség szerint ne nagyon magasról nézzük le igencsak hasonszőrű környezetünket. Mellesleg, mint műkedvelő vizipocok, több hónapja azt gondolom, nem keveset köszönhetünk szlovák ellenfeleinknek. Fixa ideám, s igazítson ki egy szakember, ha rosszul gondolom, ha nincs, különben borzalmas építmény, a Duna idén nyáron jócskán elárasztja Budapestet, s manapság már nincsenek Wesselényik, akik csak úgy ingyen kiráncigálják az úszni nem tudókat. Manapság a főváros vészközgyűlése megbízna egy saját alakítású kft-t., mondjuk ViziFull néven, s miközben az amúgy is mélyben rekedtek végleg eltűnnének az áradásban, néhány wasserspecialista tovább növelné az egy főre jutó bankbetétek örömtelien növekvő összegét. Mint látják, én is eljutottam a vészig. Pedig vészmadárnak lenni rossz. Főként, ha nőnemű az illető. Legnagyobb szomorúságomra, úgy tűnik az ár beborítja a mi Águnkat, aki pedig néhány évvel ezelőtt még a napjaink Zrínyi Ilonája művésznévre hallgatott. Ágival nagy a baj. Egyszemélyes. Nincs külön magánemberi és közéleti énje. Nem visel maszkot, ő az, aki. Nagytiszteletű kollégáitól legfőképp abban különbözik, hogy amit gondol, azt mondja, s amit mond, a szerint cselekszik. Ági nem váteszként viselkedik, hanem ott, a borsodi erdőszélen meg van róla győződve, hogy küldetése van. E küldetéshez értő társra lelt egykori barátunkban, aki Magyar október