Kapu, 2001. január (14. évfolyam, 1. szám)

EGYETEMES TALÁNYOK - Grandpierre Attila: Ezredforduló a megelőző évezredek tükrében

egyetemes talányok­ nel­. Ma, a XXI. századba lépve nem is tudjuk, mit is ünnepelünk, nem is tű­nik fel számunkra, hogy itt kéne vala­mire gondolnunk, el kéne gondol­nunk, minek is van ezredfordulója. Olyan, mintha magát a kerek számot ünnepelnénk, ami mintha nem is kép­viselne semmit. Nincs számadás, számvetés a nyugati vagy a keresztény kultúra kétezer évéről. Nincs mérleg, aminek két serpenyőjébe a kitűzött célt és az elért eredményt helyeznénk. Szinte általános a megítélés, hogy a huszadik század az egyik legsötétebb, legembertelenebb az utóbbi századok között. Gyilkolás területén minden bi­zonnyal verhetetlen a történelem po­rondján. De népbutításban is nehéz felvenni vele a versenyt. Valóban, sike­rült megváltani a világot? Az eltelt két­ezer év azt bizonyította, hogy az em­beriség megmenekült az állítólagos lelki romlásból? Vagy fordítva, egyre romlottabb lett az emberiség? És ha igen, akkor meg vagyunk-e váltva? És ha nem, akkor kiket váltott meg a megváltó? A magyar időszámítás tehát saját történelmünk ismeretére és meg­becsülésére épült. Ebben pedig ismét csak eltér az új keletű időszámítás, saját tetteink megismerése, a legtelje­sebb történelmi emlékezet elmélyítése helyett más nép tetteinek szentesített, kanonizált változatát állította a szelle­mi-lelki élet központjába. Az új idő­számítás tehát egyben lelket is cserélt az újmódi ing alatt, újmódi gondol­kodást honosítva meg. Felcseréltük saját történelmünk kultuszát egy ide­gen nép kultuszával. Mítoszaink, mi­tológiánk, saját átfogóbb, történelmi életünk kiszorultak a köztudatból. De milyen volt saját gondolatvilágunk ad­dig, amíg ki nem fordította a ka­kukként rátelepült új vendég? Gondoljuk meg, honnan indul való­jában életünk! Megszületésünk egyfaj­ta személyes időszámítás elindítását is jelenti. Egyéni életünk dimenziója ez­zel a személyes időszámítással meg­kapja a maga természetes időmér­tékét. De mi van életünk átfogóbb di­menzióival? Egyéni létünk sok szem­pontból olyan, mint a falevél élete. A falevél élete pedig nem abszolút önál­ló, hiszen léte a fával alkotott kapcso­latban nyeri el valóságos összefüggé­seit. Hasonlóan, egyéni életünk értel­me csak akkor képes túlmutatni éle­tünk szűkös keretein, ha nemzetünk kultúrája tovább viszi életünk ügyét. Gondolkodásunk, szellemiségünk szü­lője és nevelője elsősorban az anya­nyelvi, a nemzeti kultúra. A nemzeti lét, mint átfogóbb, alapvetőbb létfor­ma, megkövetelné saját időszámítását. Honnan számítjuk nemzeti létünket? Az 1848-49-es szabadságharc orosz segédlettel történő leverése után az osztrákok rájöttek, hogy nem győzik le a magyart fegyverrel, tehát nemzeti öntudatában kell orozva megroppan­tani. A hatalmi szóval magyar egyete­mekre ültetett osztrák tanárok pedig bevezették erre a célra a krónika-hitel­­telenítést, a "honfoglalás" mesterséges fogalmát. Mint arra Grandpierre K. Endre (1995) rámutatott, az 1848-as szabadságharcot nem sokkal mege­lőző nyelvújítási szótárban még nem szerepel a "honfoglalás" szó a sok-sok hon- kezdetű szó között. Fennmaradt krónikáink egyike sem alkalmazza so­ha a "honfoglalás" kifejezést. Az árpá­­di bejövetelről mindig mint a magya­rok visszajöveteléről, a magyarok újabb visszajöveteléről írnak. És mivel a "honfoglalás" szó jelentése magában foglalja, hogy azelőtt a honfoglaló itt nem volt otthon, tehát betolakodóként, birtokszerzőként, zsákmányolóként jött ide, ezért mindenki, aki elfogadja ezt a kifejezést, ezzel megmásítja a krónikáinkban megőrzött történeti igazságot, és elidegeníti a magyarsá­got saját őshazájától. A "honfoglalás" szó olyan, mint a csapda: szükségkép­pen beleakad, beleszakad a magyar történelmi tudat, nincs tovább, nincs előtte semmi, csak idegenség, otthon­­talanság, erőszak. A "honfoglalás" szó alkalmazása: nemzetcsonkítás, olyan nemzetcsonkítás, amely a megmásít­hatatlan igazságot tagadja meg önké­nyesen. A "honfoglalás" szó bevezeté­sének körülményeit és valótlanságát tanítani kellene minden iskolában, hogy kiheverjük ennek az alattomos kifejezésnek felmérhetetlen pusztí­tását. Amit évezredek hadseregei nem tudtak elérni, azt elérte a történelmi tudat megcsonkítása, a magyarság szellemének, büszke öntudatának meggyengítését. Itt is a fordított előjel trükkjét igyekeznek alkalmazni a jót rossznak feltüntetni igyekvők. Nem taníthatjuk tovább történelmünket egykori ellenségeink legalattomosabb és legártóbb kifejezései alapján! Nemzeti létünket és nemzeti idő­számításunkat valójában több tízezer évre kell visszavezetnünk. Berosszosz káldeus pap, Bél papja az emberi időszámítás kezdetét a Vízözön előtti 432 000. évre teszi. Be­rosszosz krónikája - hasonlóan a többi őskrónikához - nem maradt fenn, csak más szerzőknél idézett töredékeiben. Ha fennmaradt, ha fennmaradhatott volna az emberiség őstudása az em­berré válástól mostanáig, az em­beriség időszámítása több millió évet fogna át, a kezdetek titkaitól az Arany­kori események krónikáján át a tűz feltalálásáig, a csillagvilág ősi tudattal felfogott értelmének üzenetével, a mágikus kor bukásának és a hatalmi kor megjelenésének részletes, min­denki számára érthető ismertetéséig. Vajon miért nem maradhatott fenn ez a páratlan őstudás, ami mind időtáv­lataiban, mind az ősi térségek le­írásában, megrajzolásában, a Termé­szettel egybeforrottság lelki-szellemi mélységeiben fájó hiányként ég ma bennünk? Vajon miért volt szüksége az emberiségnek arra, hogy saját tulaj­don történelmét is aláássa, süllyesz­tőbe vesse, kiirtsa, és a lehető legtö­kéletesebben elpusztítsa? Egyszer az emberiségnek szembe kell néznie ez­zel a kérdéssel. De menjünk tovább. Az emberiség megjelenése kezdetben még nem je­lentett törést a Természet életében. Ellenkezőleg, az emberiséget a Termé­szet hozta létre, a Természet alkotó ereje, ami belülről formálta ki az em­bert, és a belső természeti erő formál­ta ki az ember mai külső megjelenését. A Természet csak a mai ember számá­ra külsődleges. A régi ember számára a Természet belső erőként jelent meg. Nem volt még jelen az a hamis öntu­dat, ami saját szabadságát, önállóságát csakis szülő tényezőinek teljes megta­gadásában véli felfedezni. A gondolat, az érzés még természeti erő volt, hi­szen természeti erő hozta létre magát a tudatot és az öntudatot is. A Termé­szet közvetlenül mint valóságos, cso­daerejű szellem hajtotta az embert a kíváncsisággal, a megismerés vágyá­val egyre teljesebb felfogóképessé­gűvé, egyre átfogóbb tudatúvá. Természeti tudatunk és öntudatunk középpontjában még nem a kereske­delmi tévék egy-egy sztárja, hanem maga a természet legbensőbb alkotó­ereje fénylett. Testvérünk, barátunk, velünk egy­­természetű rokon­ lélek volt akkoriban a Természet és a Természet legtöbb lénye. És az ember sem szörnyeteg­ lel­kű rabszolga volt még, hanem ép lel­kű, gazdag érzésvilága összeért a csil­lagokkal, a Nappal, a Holddal és a vég­telenséggel. Ha az akkori emberiséget kérdeznénk, időszámítását lehet, a­z

Next