Kapu, 2001. január (14. évfolyam, 1. szám)
EGYETEMES TALÁNYOK - Grandpierre Attila: Ezredforduló a megelőző évezredek tükrében
egyetemes talányok nel. Ma, a XXI. századba lépve nem is tudjuk, mit is ünnepelünk, nem is tűnik fel számunkra, hogy itt kéne valamire gondolnunk, el kéne gondolnunk, minek is van ezredfordulója. Olyan, mintha magát a kerek számot ünnepelnénk, ami mintha nem is képviselne semmit. Nincs számadás, számvetés a nyugati vagy a keresztény kultúra kétezer évéről. Nincs mérleg, aminek két serpenyőjébe a kitűzött célt és az elért eredményt helyeznénk. Szinte általános a megítélés, hogy a huszadik század az egyik legsötétebb, legembertelenebb az utóbbi századok között. Gyilkolás területén minden bizonnyal verhetetlen a történelem porondján. De népbutításban is nehéz felvenni vele a versenyt. Valóban, sikerült megváltani a világot? Az eltelt kétezer év azt bizonyította, hogy az emberiség megmenekült az állítólagos lelki romlásból? Vagy fordítva, egyre romlottabb lett az emberiség? És ha igen, akkor meg vagyunk-e váltva? És ha nem, akkor kiket váltott meg a megváltó? A magyar időszámítás tehát saját történelmünk ismeretére és megbecsülésére épült. Ebben pedig ismét csak eltér az új keletű időszámítás, saját tetteink megismerése, a legteljesebb történelmi emlékezet elmélyítése helyett más nép tetteinek szentesített, kanonizált változatát állította a szellemi-lelki élet központjába. Az új időszámítás tehát egyben lelket is cserélt az újmódi ing alatt, újmódi gondolkodást honosítva meg. Felcseréltük saját történelmünk kultuszát egy idegen nép kultuszával. Mítoszaink, mitológiánk, saját átfogóbb, történelmi életünk kiszorultak a köztudatból. De milyen volt saját gondolatvilágunk addig, amíg ki nem fordította a kakukként rátelepült új vendég? Gondoljuk meg, honnan indul valójában életünk! Megszületésünk egyfajta személyes időszámítás elindítását is jelenti. Egyéni életünk dimenziója ezzel a személyes időszámítással megkapja a maga természetes időmértékét. De mi van életünk átfogóbb dimenzióival? Egyéni létünk sok szempontból olyan, mint a falevél élete. A falevél élete pedig nem abszolút önálló, hiszen léte a fával alkotott kapcsolatban nyeri el valóságos összefüggéseit. Hasonlóan, egyéni életünk értelme csak akkor képes túlmutatni életünk szűkös keretein, ha nemzetünk kultúrája tovább viszi életünk ügyét. Gondolkodásunk, szellemiségünk szülője és nevelője elsősorban az anyanyelvi, a nemzeti kultúra. A nemzeti lét, mint átfogóbb, alapvetőbb létforma, megkövetelné saját időszámítását. Honnan számítjuk nemzeti létünket? Az 1848-49-es szabadságharc orosz segédlettel történő leverése után az osztrákok rájöttek, hogy nem győzik le a magyart fegyverrel, tehát nemzeti öntudatában kell orozva megroppantani. A hatalmi szóval magyar egyetemekre ültetett osztrák tanárok pedig bevezették erre a célra a krónika-hiteltelenítést, a "honfoglalás" mesterséges fogalmát. Mint arra Grandpierre K. Endre (1995) rámutatott, az 1848-as szabadságharcot nem sokkal megelőző nyelvújítási szótárban még nem szerepel a "honfoglalás" szó a sok-sok hon- kezdetű szó között. Fennmaradt krónikáink egyike sem alkalmazza soha a "honfoglalás" kifejezést. Az árpádi bejövetelről mindig mint a magyarok visszajöveteléről, a magyarok újabb visszajöveteléről írnak. És mivel a "honfoglalás" szó jelentése magában foglalja, hogy azelőtt a honfoglaló itt nem volt otthon, tehát betolakodóként, birtokszerzőként, zsákmányolóként jött ide, ezért mindenki, aki elfogadja ezt a kifejezést, ezzel megmásítja a krónikáinkban megőrzött történeti igazságot, és elidegeníti a magyarságot saját őshazájától. A "honfoglalás" szó olyan, mint a csapda: szükségképpen beleakad, beleszakad a magyar történelmi tudat, nincs tovább, nincs előtte semmi, csak idegenség, otthontalanság, erőszak. A "honfoglalás" szó alkalmazása: nemzetcsonkítás, olyan nemzetcsonkítás, amely a megmásíthatatlan igazságot tagadja meg önkényesen. A "honfoglalás" szó bevezetésének körülményeit és valótlanságát tanítani kellene minden iskolában, hogy kiheverjük ennek az alattomos kifejezésnek felmérhetetlen pusztítását. Amit évezredek hadseregei nem tudtak elérni, azt elérte a történelmi tudat megcsonkítása, a magyarság szellemének, büszke öntudatának meggyengítését. Itt is a fordított előjel trükkjét igyekeznek alkalmazni a jót rossznak feltüntetni igyekvők. Nem taníthatjuk tovább történelmünket egykori ellenségeink legalattomosabb és legártóbb kifejezései alapján! Nemzeti létünket és nemzeti időszámításunkat valójában több tízezer évre kell visszavezetnünk. Berosszosz káldeus pap, Bél papja az emberi időszámítás kezdetét a Vízözön előtti 432 000. évre teszi. Berosszosz krónikája - hasonlóan a többi őskrónikához - nem maradt fenn, csak más szerzőknél idézett töredékeiben. Ha fennmaradt, ha fennmaradhatott volna az emberiség őstudása az emberré válástól mostanáig, az emberiség időszámítása több millió évet fogna át, a kezdetek titkaitól az Aranykori események krónikáján át a tűz feltalálásáig, a csillagvilág ősi tudattal felfogott értelmének üzenetével, a mágikus kor bukásának és a hatalmi kor megjelenésének részletes, mindenki számára érthető ismertetéséig. Vajon miért nem maradhatott fenn ez a páratlan őstudás, ami mind időtávlataiban, mind az ősi térségek leírásában, megrajzolásában, a Természettel egybeforrottság lelki-szellemi mélységeiben fájó hiányként ég ma bennünk? Vajon miért volt szüksége az emberiségnek arra, hogy saját tulajdon történelmét is aláássa, süllyesztőbe vesse, kiirtsa, és a lehető legtökéletesebben elpusztítsa? Egyszer az emberiségnek szembe kell néznie ezzel a kérdéssel. De menjünk tovább. Az emberiség megjelenése kezdetben még nem jelentett törést a Természet életében. Ellenkezőleg, az emberiséget a Természet hozta létre, a Természet alkotó ereje, ami belülről formálta ki az embert, és a belső természeti erő formálta ki az ember mai külső megjelenését. A Természet csak a mai ember számára külsődleges. A régi ember számára a Természet belső erőként jelent meg. Nem volt még jelen az a hamis öntudat, ami saját szabadságát, önállóságát csakis szülő tényezőinek teljes megtagadásában véli felfedezni. A gondolat, az érzés még természeti erő volt, hiszen természeti erő hozta létre magát a tudatot és az öntudatot is. A Természet közvetlenül mint valóságos, csodaerejű szellem hajtotta az embert a kíváncsisággal, a megismerés vágyával egyre teljesebb felfogóképességűvé, egyre átfogóbb tudatúvá. Természeti tudatunk és öntudatunk középpontjában még nem a kereskedelmi tévék egy-egy sztárja, hanem maga a természet legbensőbb alkotóereje fénylett. Testvérünk, barátunk, velünk egytermészetű rokon lélek volt akkoriban a Természet és a Természet legtöbb lénye. És az ember sem szörnyeteg lelkű rabszolga volt még, hanem ép lelkű, gazdag érzésvilága összeért a csillagokkal, a Nappal, a Holddal és a végtelenséggel. Ha az akkori emberiséget kérdeznénk, időszámítását lehet, az