Kapu, 2007. november-december (20. évfolyam, 11-12. szám)
KULTÚRA - Kép-regény-szabadság
Képregény-szabadság Ezen címmel rendezett kiállítást a Magyar Képregény Akadémia és az ARC stábja, amelyet november 4-ig tekinthetnek meg az érdeklődők a ma már '56-osok terének elnevezett közterületen. A kiállított óriásplakát-képregények anyagából hagyományos képregényfüzet is készült, melyek a helyszínen ingyenesen kerültek szétosztásra az október 20-i megnyitóünnepségen. Aki nem jutott hozzá az se keseredjen el, hiszen az Eduárd Képregénybolt szeretettel várja a látogatókat, és kérésükre „felszolgálja” a következőkben megnevezett papírmozikat: Tűzvihar 1956, Paralel, Üdvözlet Budapestről, Parlamenti túlóra, Rádiók ostroma és a T34BP56. A tárlaton - ha nevezhetjük így az óriási plakátok még nagyobb területet betöltő kavalkádját - hat, egyenként hat oldalas történetet mesélnek el képregényben, melyekben különböző szemszögekből: a gyermek, a munkás, a politikus, a diák és a szovjet katona figuráján keresztül láttatják a forradalom eseményeit. A legjobban sikerült darabok és hozzájuk tartozó szóbuborékok talán a Gáspár Tamás rajzolta és Szabó Jenő írta Parlamenti túlóra hatalmas lapjain köszönnek vissza. A nagyon fontos emberek arckifejezése, sokszori néma hallgatása, csupán a kádári cigaretták füstjének halkan ijesztő áramlása (mondhatni) megigézi a nézőt. Érezni azt a feszültséget, amely áthatja a Parlament kietlen, mégis több alakkal betöltő, bársonyos arannyal megfestett termeit. A Fazekas Attila fantáziájából és rajztehetségéből ébredő Tűzviharban (Bán János irományával) már kilépünk a kisebb térből és az utcai történésekre vethetjük vigyázó szemeinket, amelyek fekete fehérben aggódhatnak a felvonuló tömeg sorsának alakulásáért. Megrendítő, hogy még a rajzokon keresztül is átvillan mindaz az immáron megboldogult lelkesedés, és véres leverés, amely keretbe foglalta 56 októberének és novemberének történéseit. A többi, már előzőekben is felsorolt munka más és más megvilágításban tárgyalja az eseményeket, mégis az előbb említett két alkotás mondható a leginkább hathatósnak. Külön felhívandó a figyelem a kisfiú szemszögéből, vagy inkább a szerző, a forradalmat asszociálva egy gyermekre eredeztethető alkotására. A szuggesztív fájdalomkifejezés egy arcon, amely AAAAAAAA! -t kiált, és a térdén egy sebet fájlaló alak, amelynek szenvedése ebben a kontextusban és a hatalmas méretű plakáton elemi erővel a forradalom emlékezetére hat, a recepciót segíti. Öt képregény külön a kiállítás alkalmából készült, kivéve Fazekas Attila Tűzvihar című műve, amely már több éve meséli el rajzban az eseményeket. Fontos megemlíteni a szervezőket (Fehér Zoltán (Zorro de Bianco), Kroboth Jenő, Kánvási Krisztián, Boros Nikolett (ARC) és Bakos Gábor (ARC), Bolgár Eszter kurátor és Eörsi László történész szakértő, hiszen munkájuk nagyobb szolgálatot tett, mint pusztán egy „megemlékezéses kiállítás”. A fiatalságot, a művészetekre fogékony közönséget szólították meg, és alakítottak ki egy olyan érzésvilágot, amely segíti 56 befogadását és annak több szempontból való láthatását. Ahogy a közhely mondja, több szem többet lát, és ez itt is igaz; ebben a szellemben kell kilátogatni a volt Felvonulási térre, sosem felejtve és sosem megbocsátva. Weszely Balázs 2007. 11-12. KULTÚRA Az amerikai irodalmi kánon gyöngyszemeként számon tartott Lolita pont húsz éve örvend egyre nagyobb népszerűségnek a magyar olvasók körében. Sokak számára azonban ennyi év után is tisztázatlanok a mű pornográf vonatkozásai, így talán érdemes magának a szerzőnek a szavait idézni, meggátolandó azt a helytelen döntést, hogy a könyv netán egy polcra kerüljön olyan tiltott művekkel, mint Restif de la Bretonne Anti-Justine-je vagy Apollinaire Tizenegyezer vesszője. Arra a kérdésre, hogy miért írta a Lolitát, Nabokov így felelt: „Mert érdekes dolog volt megírni. Végül is miért írtam bármelyik könyvemet? Élvezet kedvéért és azért, mert kihívást jelentett legyőzni a felmerülő akadályt. Társadalmilag nem volt okom rá, és erkölcsi üzenetküldözgetés sem gyötört. Nincsenek ilyen általános érvényű elveim, mindössze imádok rejtélyes feladványokat komponálni - elegáns megfejtéssel.” S míg Henry James realista regényeiben azon fáradozott, hogy eltitkolja művei fikcionalitását és a „valós” világot tárja az olvasók elé, a posztmodern próza - így a Lolita is - nem kíván a valóság tükre lenni. Jóllehet antimimetikusnak sem tekinthető, mert a regény valóságát konstruáló diszkurzus egy új, lehetséges világot teremt meg, a Lolita esetében egyfajta nabokovi, metafizikus „másvilágot”, amely - a korai modernista műveken keresztül egészen az amerikai évek posztmodern produktumaiig - az író központi témájává fejlődött. Számottevő kritikusok szerint „lehetetlen fikcióról” csak abban az esetben beszélhetünk, ha például a regény egyes részei ellentmondanak a teljes mű belső logikájának, makrostruktúrájának. Jól példázza ezt O. Henry A végzet útja (Roads to Destiny) című novellája, melynek hőse háromszor, három különböző módon hal meg. Lubomir Dolezel szerint „a lehetetlen világok fikcionális létezése nem tud hiteles lenni”, bár semmiképp sem példa nélkül álló jelenség az irodalomban. Itt a pornográfia feladata nem a szexuális vágy felkeltése, sokkal inkább a szóban forgó mű konstruált mivoltának hangsúlyozása. Ez tapasztalható a Lolitában is, ahol a kezdeti deviancia a mű olvasása során naturalizálódik, kizökken abból a megtévesztően aberrált kontextusból, amiben a pornográfia nem egy a lehetséges, művészileg konstruált világok közül, hanem vraisemblant, vagyis egyenértékűnek hat a valósággal. Bollobás Enikő úgy véli, hogy ,,[a] pornográfia elsősorban, mint a fantázia, a fantáziálás egyik változata jelenik meg, mint alternatív világok fikcionalizálása kerül előtérbe”. De a varázslómesterként és virtuóz stilisztaként emlegetett Nabokov hosszadalmas művészi kísérletezgetéseinek eredményeként megszületett Lolita szépirodalmi státusát mi sem bizonyítja jobban, mint egy francia fiatalember felhördülése, aki a buja erotika nyomait kereste a műsorai közt - de mindhiába. Falhoz csapta a könyvet, és nemes egyszerűséggel így szólt: „De hisz ez istenverte szépirodalom!” Sárdi Rudolf