Kapu, 2009. január (22. évfolyam, 1. szám)

KULTÚRA - László György: Az élet börtönében

téknak” nevezte, s mindmáig nem tu­dunk semmi érdemlegeset tenni annak érdekében, hogy ne fosszanak ki ben­nünket. Az Orbán-kormány Miniszter­­elnöki Hivatalának volt politikai állam­titkára szerint kétféle magatartást tanú­sítottunk elnyomóinkkal szemben: a be­­hódolás és az ellenállás taktikáját. A tény, hogy még élünk, azt jelenti: sors­társaink mindig megtalálták e kettő kö­zötti kombinációt. Bogár szerint a rend­szerváltozás bűnben fogant, ugyanis az 1978-85-ös években hozták létre a totá­lis kifosztásunk forgatókönyvét. Ebben az időben, amíg a „bennszülött páriák” jövedelme csupán 0,7%-kal emelkedett, a „hazánk területén állomásozó tőke­­struktúrák” 23%-kal növekedtek. Bogár László rámutatott:­­ jelenleg még erő­teljesebb a mentális, morális és spirituá­lis kifosztásunk, mely folyamat további húsz esztendeig nem folytatható, mert ebben az esetben Magyarország fizikai felszámolása következik be. Jelenleg tu­datos népirtás áldozata Magyarország. Ebből az egyetlen kivezető út a lelki megújulás. A csoda az egyetlen realitás. Mészáros László, a kötet felelős kiadó­jának (Kecskeméti Lapok Kft.) ügyveze­tő igazgatója szerint a rendszerváltozás­kor hiányzott a leltár elkészítése, mely mindmáig nem készült el. Amíg nincs leltár és párbeszéd, addig nem beszélhe­tünk rendszerváltozásról. Az Elárvult szabadság című kötetben a diktatúrát követő két évtized, történése követhető nyomon hatvan magyar kivá­lóság (Bábel Balázs, Csete György, Csókay András, Duray Miklós, Entz Gé­za, Gyarmati Dezső, Makovecz Imre, Tő­kés László stb.) szemével. A hiánypótló kötet a Kecskeméti Lapok Kft. gondozá­sában jelent meg, a Magyar Múzsa Köny­vek sorozatban. Szőcs Géza és Mészáros László vállalkozása - szellemi síkon - hozzájárul az igazi rendszerváltozás máig tartó folyamatának kibontakozásához. ♦ László György (Kalotaszeg] Az élet börtönében zabad vagy. Szabadnak születtél, mint a madár, mint a fű, mint a levegő, s mondanám: mint az ember. Mert sza­badnak születünk, de születésünk akaratunktól független történés. Általunk meg nem tagadható. S ha már születtem, teszed hozzá, a saját megkérdezésem nélkül, legyen hát meg­­születettségem az enyém, vegyem én a kezembe dolgaim irá­nyítását. Felejtsem el születéseim miértjét, a titkot. Rántsam le a leplet a nem létező szoborról, amelyet születésemmel én alkottam, tettem foghatóvá, a láthatatlan konkrétum elvitat­­hatóságát, vagyis azt, amit konkrétnak szeretnék látni, hogy önmagam lehessek. Szabadnak születtem, de akkor nem tud­tam a szabadság korlátait, és most, hogy tudom, hozzáépítem a magam elképzelte szabadság szabadosságát, ami úgymond sza­baddá tesz, hogy ne lehessek szabad. Mert a szabadság kérdő­jele nem a kötöttségben tanyázik, hanem a szabadság önmaga általi cáfolatában, a születésben. A véres küszöb előtt Elindultál kifelé, ma sem tudod, hogyan történhetett. Egy­szer csak irányt váltottál, s a csukott rést vetted célba, hogy át­törve rajta kikerülj ide. Úszkáltál a végtelen vízen, boldog ön­­feledtség hajtott, lendítettek alakuló végtagjaid, Anyád küld­te zsengét a köldökzsinóron át. Köldökzsinór, köldökzsinór, mentőöve a titoknak, póráza a gondos szeretetnek, bújócska­­társa a szembekötősdi szabadságnak. Messzire élő szál a koz­mosz végtelenjén, összetartója belső csillagzatoknak, határvo­nala a kettéosztódásnak: a bent és kint hazája. Messzire úsztál vissza önmagad kezdete felé. Piciny, szemmel nem látható voltod irányába, s egyszer csak kettő voltál, egyik részed eltűnt az anyaméhből. Egy sima belsejű és nedves csövön át visszake­rült apád heréjébe. Furcsán érezted magad, sorstalan emléke­zeted méricskélni kezdte azt a mozzanatot, amikor kikerültél onnan. A küszöbön kívül kikerültél, nem néztél körül, de már érezted a változást. Tán meg is bántad azt a belső édent, ösztönöd tudtodra adta, nincs visszaút, s ezért fel is sírtál. Mintha valahonnan megta­nultad volna az irányt, értelmét, célját, tétjét. Nem volt még korod, így a teljesítményed szabadnak minősíthető. Miből sej­tetted te a tét nagyságát? Hogy megmaradhass az Éden közelé­ben. Ösztönösen jöttél elő, s ezután tanulod az értékrendeket, hogy megtaláld önmagad, legalább önmagad mását. Okosan cselekedtél, felsírtál, igazolván figyelmed élességét, s az elha­gyott élettér iránti emlékezeted és mindezek miértjét, a jövőt. Első sírásod értékítélet volt, nosztalgia a benső tér után és a kinti leendőtől való megriadás. Miért volt fontos ez neked, so­ha nem tudod meg, sem senki. Megelégszel azzal, hogy leszel valakié, de hogy ki az a valaki, és ő miért valakié, önmaga sem tudja. Így szabadságod kritériuma bezárult egy önmagadból történő kizáratásba, amelyet pászmádon végigérzel, s nem tu­dod önmagad előtt tisztázva lezárni. Mert te, aki azt mondod: vagyok, nem vagy önmagadé. Csak létezel. Verődsz az úgyne­vezett tudatosság és gügyeség poklában, értelmet vesztett cse­lekedeteid önkénye miatt, telhetetlen mohóságok hajt olyan dolgok megtételére, amelyek rajtad kívül egyetlen lénynek sem jók. Immár neked sem, mert hasznossága kétes, s minden­ben kárt teszel, amire ráteszed a kezed. Kellett ez neked? Ki­nek használt egyáltalán a születésed? Mit tettél vele? Mit tet­tél magaddal? Ha kérdem, ki vagy, rávágod: ember. De mi ez? Ki ez? Te szörnyeteg! Te ámokfutó! Gaztettekre esküdt, föld­pusztító, pöffeszkedő, arrogáns. Jogot formáló, felelősség alól kibúvó, sarokba szorult. Létednek már üzenete sincs az Éden felé, az önkény puszta ugarán konkretizálnád a szabadságot, de maradt-e benned egy sejtnyi legalább a szabadság emlékezeté­ből, amelyből vétettél? Mert bármit cselekszel, senki sincs tet­teid színhelyén, mintha te emberként csak gaztettekre szület­tél volna, pedig te - állítólag - szabadnak teremtettél. Vagy már emlékezeted is elhagyott? !

Next