Kapu, 2009. január (22. évfolyam, 1. szám)
KULTÚRA - László György: Az élet börtönében
téknak” nevezte, s mindmáig nem tudunk semmi érdemlegeset tenni annak érdekében, hogy ne fosszanak ki bennünket. Az Orbán-kormány Miniszterelnöki Hivatalának volt politikai államtitkára szerint kétféle magatartást tanúsítottunk elnyomóinkkal szemben: a behódolás és az ellenállás taktikáját. A tény, hogy még élünk, azt jelenti: sorstársaink mindig megtalálták e kettő közötti kombinációt. Bogár szerint a rendszerváltozás bűnben fogant, ugyanis az 1978-85-ös években hozták létre a totális kifosztásunk forgatókönyvét. Ebben az időben, amíg a „bennszülött páriák” jövedelme csupán 0,7%-kal emelkedett, a „hazánk területén állomásozó tőkestruktúrák” 23%-kal növekedtek. Bogár László rámutatott: jelenleg még erőteljesebb a mentális, morális és spirituális kifosztásunk, mely folyamat további húsz esztendeig nem folytatható, mert ebben az esetben Magyarország fizikai felszámolása következik be. Jelenleg tudatos népirtás áldozata Magyarország. Ebből az egyetlen kivezető út a lelki megújulás. A csoda az egyetlen realitás. Mészáros László, a kötet felelős kiadójának (Kecskeméti Lapok Kft.) ügyvezető igazgatója szerint a rendszerváltozáskor hiányzott a leltár elkészítése, mely mindmáig nem készült el. Amíg nincs leltár és párbeszéd, addig nem beszélhetünk rendszerváltozásról. Az Elárvult szabadság című kötetben a diktatúrát követő két évtized, történése követhető nyomon hatvan magyar kiválóság (Bábel Balázs, Csete György, Csókay András, Duray Miklós, Entz Géza, Gyarmati Dezső, Makovecz Imre, Tőkés László stb.) szemével. A hiánypótló kötet a Kecskeméti Lapok Kft. gondozásában jelent meg, a Magyar Múzsa Könyvek sorozatban. Szőcs Géza és Mészáros László vállalkozása - szellemi síkon - hozzájárul az igazi rendszerváltozás máig tartó folyamatának kibontakozásához. ♦ László György (Kalotaszeg] Az élet börtönében zabad vagy. Szabadnak születtél, mint a madár, mint a fű, mint a levegő, s mondanám: mint az ember. Mert szabadnak születünk, de születésünk akaratunktól független történés. Általunk meg nem tagadható. S ha már születtem, teszed hozzá, a saját megkérdezésem nélkül, legyen hát megszületettségem az enyém, vegyem én a kezembe dolgaim irányítását. Felejtsem el születéseim miértjét, a titkot. Rántsam le a leplet a nem létező szoborról, amelyet születésemmel én alkottam, tettem foghatóvá, a láthatatlan konkrétum elvitathatóságát, vagyis azt, amit konkrétnak szeretnék látni, hogy önmagam lehessek. Szabadnak születtem, de akkor nem tudtam a szabadság korlátait, és most, hogy tudom, hozzáépítem a magam elképzelte szabadság szabadosságát, ami úgymond szabaddá tesz, hogy ne lehessek szabad. Mert a szabadság kérdőjele nem a kötöttségben tanyázik, hanem a szabadság önmaga általi cáfolatában, a születésben. A véres küszöb előtt Elindultál kifelé, ma sem tudod, hogyan történhetett. Egyszer csak irányt váltottál, s a csukott rést vetted célba, hogy áttörve rajta kikerülj ide. Úszkáltál a végtelen vízen, boldog önfeledtség hajtott, lendítettek alakuló végtagjaid, Anyád küldte zsengét a köldökzsinóron át. Köldökzsinór, köldökzsinór, mentőöve a titoknak, póráza a gondos szeretetnek, bújócskatársa a szembekötősdi szabadságnak. Messzire élő szál a kozmosz végtelenjén, összetartója belső csillagzatoknak, határvonala a kettéosztódásnak: a bent és kint hazája. Messzire úsztál vissza önmagad kezdete felé. Piciny, szemmel nem látható voltod irányába, s egyszer csak kettő voltál, egyik részed eltűnt az anyaméhből. Egy sima belsejű és nedves csövön át visszakerült apád heréjébe. Furcsán érezted magad, sorstalan emlékezeted méricskélni kezdte azt a mozzanatot, amikor kikerültél onnan. A küszöbön kívül kikerültél, nem néztél körül, de már érezted a változást. Tán meg is bántad azt a belső édent, ösztönöd tudtodra adta, nincs visszaút, s ezért fel is sírtál. Mintha valahonnan megtanultad volna az irányt, értelmét, célját, tétjét. Nem volt még korod, így a teljesítményed szabadnak minősíthető. Miből sejtetted te a tét nagyságát? Hogy megmaradhass az Éden közelében. Ösztönösen jöttél elő, s ezután tanulod az értékrendeket, hogy megtaláld önmagad, legalább önmagad mását. Okosan cselekedtél, felsírtál, igazolván figyelmed élességét, s az elhagyott élettér iránti emlékezeted és mindezek miértjét, a jövőt. Első sírásod értékítélet volt, nosztalgia a benső tér után és a kinti leendőtől való megriadás. Miért volt fontos ez neked, soha nem tudod meg, sem senki. Megelégszel azzal, hogy leszel valakié, de hogy ki az a valaki, és ő miért valakié, önmaga sem tudja. Így szabadságod kritériuma bezárult egy önmagadból történő kizáratásba, amelyet pászmádon végigérzel, s nem tudod önmagad előtt tisztázva lezárni. Mert te, aki azt mondod: vagyok, nem vagy önmagadé. Csak létezel. Verődsz az úgynevezett tudatosság és gügyeség poklában, értelmet vesztett cselekedeteid önkénye miatt, telhetetlen mohóságok hajt olyan dolgok megtételére, amelyek rajtad kívül egyetlen lénynek sem jók. Immár neked sem, mert hasznossága kétes, s mindenben kárt teszel, amire ráteszed a kezed. Kellett ez neked? Kinek használt egyáltalán a születésed? Mit tettél vele? Mit tettél magaddal? Ha kérdem, ki vagy, rávágod: ember. De mi ez? Ki ez? Te szörnyeteg! Te ámokfutó! Gaztettekre esküdt, földpusztító, pöffeszkedő, arrogáns. Jogot formáló, felelősség alól kibúvó, sarokba szorult. Létednek már üzenete sincs az Éden felé, az önkény puszta ugarán konkretizálnád a szabadságot, de maradt-e benned egy sejtnyi legalább a szabadság emlékezetéből, amelyből vétettél? Mert bármit cselekszel, senki sincs tetteid színhelyén, mintha te emberként csak gaztettekre születtél volna, pedig te - állítólag - szabadnak teremtettél. Vagy már emlékezeted is elhagyott? !