Kapu, 2013. október (25. évfolyam, 10. szám)
KULTÚRA - Pataki-Szabó Tamás: Jókai bolondjai - Ország György: Nyár végi gondolatok
13. KAPU XXV. ÉVFOLYAM Új Színház premier! Jókai bolondjai Az őszi színházi évadnak egyik legizgalmasabbnak ígérkező darabját - A bolondok grófját - régóta vártam, Jókai neve, Ádám Tamás rendezése és a jónak tűnő szereposztás miatt. A darab egy vidéki kastélyt vásárló fiatal pesti bankár fiáról, Koromfi Árpádról (Almási Sándor) szól, aki úgy gondolja, hogy jó üzletet ütött nyélbe, ám az apró betűs rész nem árulta el, hogy az egész személyzet bolond. Ráadásul a néhai gróf árva lánya, Iringa (Nemes Wanda) is ott lakik, némaságba burkolózva, csupán népdalok által érintkezve környezetével. Koromfi elhatározza, hogy meggyógyítja bolondjait. Szerelembe is esik a fiatal grófnővel, de a civilizált, romlott világot jelképező elfeledett mennyasszony, Kalazancia baronessz (Gregor Bernadett) beavatkozik a kialakuló idillbe. Az ízig-vérig jókais mű a rontatlan természet utáni vágyódás témájánál sokkal többet rejt magában. A darab finom társadalomkritikát fogalmaz meg, s mindezt nagyon is szerethető szereplők adják elő, agyafúrt, de egyben egyszerű párbeszédek és nyelvjátékokkal összhangban felzendülő népdalbetétekkel. A helyzetkomikum adott, az abszurd félelmekkel és fóbiákkal küszködő bolondok feje tetejére állított világa mégis pozitívvá válik, hisz ők valójában száműzöttjei, elszenvedői a külső, talán még abszurdabb életnek. A második felvonásban valóban ragyogni kezdenek a színészek, a darab egyik csúcspontját, a bolondok kigyógyítását bravúrosan játszák el. A kereveten heverő kocsis, Benő (Nagy Zoltán) és a széken ülő Almási Sándor Freudot idéző jelenete az egyik kedvencem volt. Noha énekes bohóságként szerepel, kissé giccses-dáridóssá sikerült a táncjelenet, amolyan kúriai diszkó benyomását keltve a kékes-sárgás reflektorfények villódzó mozgásában. Az élő hegedűszóló viszont vastapsot kapott. Minden színész dicséretet érdemel, de mindenképpen kiemelkedő volt Almási Sándor pezsgő, élénk alakítása, aki a darab egészében lankadatlan maradt, főszereplő, konfliktuskezelő és narrátorként egyaránt. A nagyszájú, nagyvilági nőt alakító Gregor Bernadett most is hozta formáját, egyszerűen a rá szabott szerepben fénylett, s ez nélkülözhetetlen volt, hisz az idill egyetlen negatív szereplőjeként sok múlt rajta. Helyey László (Balkon tiszttartó) egyéniségét adta a darabhoz, Vass György (Pető komornyik) őrült nevetése bearanyozta a sárgaházi hangulatot. Nemes Wanda a szelíd, szerény magába zárkózó nőtípust alakította, ám a katarzis pillanatában a fekete köpenyből előbújó, a színpadon piros csizmában, csárdáskirálynős ruhában virító leány monológja kissé erőtlennek hatott - pedig ez lett volna a darab egyik csattanója, így csupán a csók csattant a végén. A Mira János tervezte díszlet és Berg Gloria jelmezei sajátos módon illusztrálták a darabot. A díszlet egy vidéki kastély, szimmetrikus belső világát idézte, pompásan, de nem pazarul. A jelmezek ízlésesen jelenítették meg a békeidők magyar földesúri miliőjének tarka világát - remekül kiegészítve egymást. Mindenkinek ajánlom az előadást, hisz maga a történet zseniális - lásd Jókai -, a színészgárda már összeszokott, otthonosan játszik, az abszurd komikum pedig felejthetetlenné teheti az esténket. Pataki-Szabó Tamás v. Ország György Nyár végi gondolatok Késő nyári utamat járva, benézve a napraforgótáblába, látom, hogy nagy a baj. A nap süt, de ők a földet nézik bánatosan. Visszafordulok, és leguggolva kérdem bánatuk okát: - Hát nem látod, szól az egyik, lehulltak a sárga virágaink. Vigasztalni próbálom őket. - Ez az élet rendje. - Igen-igen, de rossz az elmúlás. Milyen szép volt, mikor kibújtunk a földből, és szárba szökkentünk, virultunk, tündököltünk, a Teremtő dicsőségére. A nagyképű rózsák az út túloldalán, a kerítés mögül lenézve, kajánul figyelik bánatunkat. Akkor irigykedve néztek, amikor kis oldalhajtásainkból tépett a szerelmes vándor, majd csokrot kötve dalolva távozott. Amikor a juhászbojtár a kalapjára tűzte a mosolygós virágot. A közeli templomban a vasárnapi szentmisén napraforgókkal a vázákban dicsérték az Urat, mondtak áldást. A pünkösdi rózsa, látva pompánkat, úgy belévörösödött, hogy menten leestek szirmai. - Tudjátok - vigasztalom tovább barátaimat - egy rózsa sem mondhatja el magáról, hogy táplálékot ad az ég madarainak. Ti erre is képesek vagytok, és ha érett magotokból szétfújj majd a goromba ősz szél, hóból takarót kaptok, a téli alvás után az első szerelmes madárfüttyel új életre keltek. A jövő nyáron majd ismét magához ölelnek a napsugarak, és élni kezdenek a szívetekben a magocskák. Megígérem nektek, hogy örökké barátotok leszek, és ha már nem tudlak meglátogatni benneteket, akkor a napot nógatom, fénylőbb ragyogásra.