Kapu, 2016. november-december (28. évfolyam, 11-12. szám)
INTERJÚ/RIPORT/DOKUMENTUM - Lipták Béla: Danner Jancsi halála
"Hírndok tek, elhagyatottak, de mint az egész városban, itt is égnek az ablakokban az emlékezés gyertyái. Lépteimet visszhangozták a macskakövek. Eddig éjjel nem jártam erre egyedül, mindig Jancsival kettesben járőröztünk, így egy kicsit féltem is, meg egy kissé lehangolt is voltam, de mindenképen hullafáradt. Hiába, a Belügyminisztériumban lerohadt páternoszter miatti lépcsőn való cipekedés minden erőmet felemésztette, így aztán az a néhány kilométer, amit a kórházig le kellett gyalogolnom, végtelen hosszúnak tűnt. Mikor odaértem, az épületet teljes sötétség borította és csak hosszas dörömbölés után sikerült bejutnom. Tizenegy óra lehetett, mire visszaindultam az egyetemre. Úgy vonszoltam magam a Bartók Béla úton, mint egy alvajáró. Lábaim sajogtak a Belügyben megmászott emeletektől, na meg szédültem is az éhségtől. Nem is emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára, inni is csak azt a kis konyakot ittam, amit még délelőtt a Piros László irodájában találtam. A géppisztoly meg igencsak nyomta a vállamat. Köröskörül mindenütt sötétség és mélységes csend, csak a saját lépteim visszhangoztak a kihalt Bartók Béla úton. A Gellért téren, a kémia épület mellett befordultam a műegyetemi rakpartra és bandukoltam a főkapu felé. Egyszer csak lövéseket hallok. Hirtelen magamhoz tértem. A lövöldözés hangja a Szabadság híd felöl jött. Nézem a hidat, amin két autó rohant nagy sebességgel a budai oldal felé: elől egy kis kocsi, mögötte egy nagy sötétszürke. Az első kocsi olyan sebességgel fordult le a hídról, hogy a jobb oldali kerekei felemelkedtek az úttestről. Ebben a pillanatban felismerem az autót: ez a mi Skodánk, Danner Jancsi Skodája! A volánnál Majoros Imre, mellette Danner Jancsi és hátul is ül valaki. A Skodánk nyomában egy nagy Pobjeda, ez volt abban az időben az ávósok meg az oroszok kedvelt gépkocsija. A következő pillanatban újabb lövések dördülnek. Világosan látom a Pobjeda ablakán kihajló alakok géppisztolyainak torkolattüzeit. Meglep, hogy a tüzelés fülsiketítő hangja mellett a golyók fütyülését is hallottam. Úgy tűnik, mintha a fülem mellett húznának el a golyók. Megfagy bennem a vér. Teljesen lebénultan nézem az előttem lezajló jelenetet. Egy pillanat töredéke alatt, mint egy fénykép, rögződik szememben a kép: Imre a volán fölé hajolva vezet, Jancsi egyenesen ül, vállán ott a géppisztoly, még csak le sem vette. A hátsó ülésen levő valaki előrebukva próbál fedezéket találni. A Pobjedát egy szőke nő vezeti, mellette egy azt hiszem rendőri egyenruhás férfi, és a hátsó ülésen egy másik. Mindkét férfi az autó jobboldali ablakaiból tüzel a Skodánkra. Ezután eltűnik a szemem elől a Bartók Béla úton a Körtér felé rohanó két kocsi, de a lövések hangjából úgy tűnik, mintha valahol balra fordulnának.. Én szaladni kezdek a Műegyetem főkapuja felé, hogy riasszam az őrséget, de még oda sem értem, már látom, hogy a Petőfi híd irányából rohan felém a Skodánk, és megette alig 100-200 méterre ott az üldöző Pobjeda. Imre őrült sebességgel hajt, majd éles kanyarral hirtelen befordul a főkapu jobb oldalára a gesztenyefák mellé, ahol a hatalmas lendülettől oldalára felfordul a Skoda. Én a bejárat lépcsőjéhez legközelebb álló gesztenyefa mögött állok és látom az üldöző Pobjedát, amint úgy fékez, hogy még az éjjeli sötétben is látszik a gumikerekeinek a füstölése. Néhány másodpercre gyökeret vert a lábam, képtelen vagyok mozdulni aztán ösztönösen leveszem a vállamról a géppisztolyt, s anélkül, hogy tudnám, mit fogok tenni, beugrok a gesztenyefa törzse mögé. A sötétséghez már hozzászokott szemeim előtt kirajzolódik a felborult Skoda körvonala. A kocsi a jobb oldalán hever, Imre felül, Jancsi alul. Imre kimászik a kocsi felülre került bal ajtaján és szalad a főkapu felé, Jancsi mozdulatlan. Most a Pobjeda megfordul és elszáguld vissza a Petőfi-híd irányába, aztán váratlanul visszafordul és megáll tőlünk alig 20 méterre. A hirtelen fékező Pobjedából kiugrik két férfi és újból lövik a Skodát. Úgy tűnik, hogy talán rendőr ruhában vannak[3], de ez nem biztos. Kézigránátokat is dobnak kapu felé, pedig a kapuban én nem látok senkit és onnan senki nem lő rájuk. Géppisztolyaik torkolattüzénél meg a kézigránát gyutacsának fényénél látom gyűlölettől tüzelő arcvonásaikat. Olyan közel vannak, hogy jóformán látni lehet a szemük fehérjét. Fölemelem a géppisztolyomat, hozzá támasztom a fa törzséhez és célzok. És ekkor valami szörnyű dolog történik: amikor meg akarom húzni a ravaszt, nem vagyok képes arra. Nem a ravasszal van a baj, hanem velem. Pedig látom, hogy lövik a Skodát, érzem, sejtem, hogy Jancsi talán még él, talán még meg tudnám menteni Jancsi életét, de egyszerűen képtelen vagyok meghúzni azt az átkozott ravaszt! Ránézek a biztonsági zárra. Ki van kapcsolva, tehát a fegyver használható, a baj bennem van! Volt bennem valami, valami gyűlölnivaló, szörnyű gyengeség, ami lehetetlenné tette, hogy a barátomat megvédjem, hogy megállítsam ezeket a bestiákat. Mindez egyetlen, szörnyű pillanat kép: A Műegyetem[2] főkapujának jobb oldalán az első gesztenyefa elé fordult be és ott fordult oldalára a Majoros Imre által vezetett Skodánk (piros nyíl)), miközben én a gesztenyefa mögött álltam. KAPU XXIX. évfolyam * 2016.1 IA 2.