Kapu, 2016. november-december (28. évfolyam, 11-12. szám)

INTERJÚ/RIPORT/DOKUMENTUM - Lipták Béla: Danner Jancsi halála

"Hírn­dok­ tek, elhagyatottak, de mint az egész városban, itt is égnek az ablakokban az emlékezés gyertyái. Lépteimet visszhan­gozták a macskakövek. Eddig éjjel nem jártam erre egyedül, mindig Jancsival kettesben járőröztünk, így egy kicsit fél­tem is, meg egy kissé lehangolt is vol­tam, de mindenképen hullafáradt. Hiába, a Belügyminisztériumban lero­hadt páternoszter miatti lépcsőn való cipekedés minden erőmet felemésztette, így aztán az a néhány kilométer, amit a kórházig le kellett gyalogolnom, végte­len hosszúnak tűnt. Mikor odaértem, az épületet teljes sötétség borította és csak hosszas dörömbölés után sikerült bejut­nom. Tizenegy óra lehetett, mire vissza­indultam az egyetemre. Úgy vonszoltam magam a Bartók Béla úton, mint egy alvajáró. Lábaim sajog­tak a Belügyben megmászott emeletek­től, na meg szédültem is az éhségtől. Nem is emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára, inni is csak azt a kis konyakot ittam, amit még délelőtt a Piros László irodájában találtam. A géppisztoly meg igencsak nyomta a vállamat. Köröskörül mindenütt sötétség és mélységes csend, csak a saját lépteim visszhangoztak a kihalt Bartók Béla úton. A Gellért téren, a kémia épület mel­lett befordultam a műegyetemi rakpart­ra és bandukoltam a főkapu felé. Egyszer csak lövéseket hallok. Hirtelen magam­hoz tértem. A lövöldözés hangja a Szabadság híd felöl jött. Nézem a hidat, amin két autó rohant nagy sebességgel a budai oldal felé: elől egy kis kocsi, mögötte egy nagy sötétszürke. Az első kocsi olyan sebességgel fordult le a híd­ról, hogy a jobb oldali kerekei felemel­kedtek az úttestről. Ebben a pillanatban felismerem az autót: ez a mi Skodánk, Danner Jancsi Skodája! A volánnál Majoros Imre, mellette Danner Jancsi és hátul is ül valaki. A Skodánk nyomá­ban egy nagy Pobjeda,­­ ez volt abban az időben az ávósok meg az oroszok ked­velt gépkocsija. A következő pillanatban újabb lövé­sek dördülnek. Világosan látom a Pobjeda ablakán kihajló alakok géppisz­tolyainak torkolattüzeit. Meglep, hogy a tüzelés fülsiketítő hangja mellett a golyók fütyülését is hallottam. Úgy tűnik, mintha a fülem mellett húznának el a golyók. Megfagy bennem a vér. Teljesen lebénultan nézem az előttem lezajló jelenetet. Egy pillanat töredéke alatt, mint egy fénykép, rögződik sze­memben a kép: Imre a volán fölé hajol­va vezet, Jancsi egyenesen ül, vállán ott a géppisztoly, még csak le sem vette. A hátsó ülésen levő valaki előrebukva próbál fedezéket találni. A Pobjedát egy szőke nő vezeti, mel­lette egy azt hiszem rendőri egyenruhás férfi, és a hátsó ülésen egy másik. Mindkét férfi az autó jobboldali ablaka­iból tüzel a Skodánkra. Ezután eltűnik a szemem elől a Bartók Béla úton a Körtér felé rohanó két kocsi, de a lövések hangjából úgy tűnik, mintha valahol balra fordulnának.. Én szaladni kezdek a Műegyetem főkapuja felé, hogy riasszam az őrséget, de még oda sem értem, már látom, hogy a Petőfi híd irányából rohan felém a Skodánk, és megette alig 100-200 méterre ott az üldöző Pobjeda. Imre őrült sebességgel hajt, majd éles kanyarral hirtelen befordul a főkapu jobb oldalára a gesztenyefák mellé, ahol a hatalmas lendülettől oldalára felfordul a Skoda. Én a bejárat lépcsőjéhez legkö­zelebb álló gesztenyefa mögött állok és látom az üldöző Pobjedát, amint úgy fékez, hogy még az éjjeli sötétben is lát­szik a gumikerekeinek a füstölése. Néhány másodpercre gyökeret vert a lábam, képtelen vagyok mozdulni aztán ösztönösen leveszem a vállamról a gép­pisztolyt, s anélkül, hogy tudnám, mit fogok tenni, beugrok a gesztenyefa tör­zse mögé. A sötétséghez már hozzászo­kott szemeim előtt kirajzolódik a felbo­rult Skoda körvonala. A kocsi a jobb oldalán hever, Imre felül, Jancsi alul. Imre kimászik a kocsi felülre került bal ajtaján és szalad a főkapu felé, Jancsi mozdulatlan. Most a Pobjeda megfordul és elszáguld vissza a Petőfi-híd irányába, aztán váratlanul visszafordul és megáll tőlünk alig 20 méterre. A hirtelen féke­ző Pobjedából kiugrik két férfi és újból lövik a Skodát. Úgy tűnik, hogy talán rendőr ruhában vannak[3], de ez nem biztos. Kézigránátokat is dobnak kapu felé, pedig a kapuban én nem látok senkit és onnan senki nem lő rájuk. Géppisztolyaik torkolattüzénél meg a kézigránát gyutacsának fényénél látom gyűlölettől tüzelő arcvonásaikat. Olyan közel vannak, hogy jóformán látni lehet a szemük fehérjét. Fölemelem a géppisz­tolyomat, hozzá támasztom a fa törzsé­hez és célzok. És ekkor valami szörnyű dolog törté­nik: amikor meg akarom húzni a ravaszt, nem vagyok képes arra. Nem a ravasszal van a baj, hanem velem. Pedig látom, hogy lövik a Skodát, érzem, sejtem, hogy Jancsi talán még él, talán még meg tudnám menteni Jancsi életét, de egy­szerűen képtelen vagyok meghúzni azt az átkozott ravaszt! Ránézek a biztonsá­gi zárra. Ki van kapcsolva, tehát a fegy­ver használható, a baj bennem van! Volt bennem valami, valami gyűlöl­­nivaló, szörnyű gyengeség, ami lehetet­lenné tette, hogy a barátomat megvéd­jem, hogy megállítsam ezeket a bestiá­kat. Mindez egyetlen, szörnyű pillanat­ ­kép: A Műegyetem[2] főkapujának jobb oldalán az első gesztenyefa elé fordult be és ott fordult oldalára a Majoros Imre által vezetett Skodánk (piros nyíl)), miközben én a gesztenyefa mögött álltam. KAPU XXIX. évfolyam * 2016.1 IA 2.

Next