Kárpátalja, 1990 (1. évfolyam, 1-16. szám)
1990-04-30 / 1. szám
5 A KMKSZ EGY ÉVE Kijutni Európába! Együtt imádkozó református és katolikus papok az elhurcoltak emlékére emelt kopjafák alatt: helyreállított emlékművek, emléktáblák; magyar óvodai csoportokért küzdvs szülik; iskolát, templomot követeli, majd építi emberek; a Szózat; a Himnusz; könnyezi tömeg március 15-én, mindez tizenkét hónap alatt. Egyéves a KMKSZ. Eddig a kárpátaljai magyarságnak még nem volt ilyen átfogó szervezete, és remélem, ezután sem lesz soha. Létrehozni ilyet csak akkor lehet, amikor egy nemzetiséget a megszűnés veszélye fenyeget, és ezt a népcsoport tagjai minden egyes idegszálukban, sejtjükben érzik. A mögöttünk lévő 45 év a férfilakosság elhurcolásával kezdődött, és folytatódott az özvegyek és az árvák segély nélküli nyomorával, papjaink bebörtönzésével, az erőszakos kollektivizálással, tízezrek kivándorlásával, a jóakarat álarca mögé bújtatott, gyermekeink jövőjét emlegető aszszimilációs politikával. Végül is állunk egy, az élet minden területén válsággal küzdő ország polgáraiként. Alig van szakképzett jogász a több mint másfél százezer magyar között; egy pap öt faluban szolgál; magyar falvakban idegen nyelven temetnek és keresztelnek; gyermekeink tömegei nem tanulnak anyanyelvükön; Beregszászban, a 70 százalékban magyarlakta városban nincs egy magyar óvodai csoport, nemhogy magyar önálló óvoda. Csak mindezek ismeretében beszélhetünk a KMKSZ működéséről, amivel úgy vagyunk, mint szülő a gyermekével: szeretné, ha különb lenne nála. A KMKSZ pedig csak az itt élő magyarság tükörképe, hordozója minden rossz és jó tulajdonságának. A jogállam létrejöttével, a demokrácia megerősödésével, a többpártrendszer bevezetésével a KMKSZ természetszerűleg veszíteni fog jelentőségéből, később valószínűleg meg is szűnik. A most rá háruló feladatot csak úgy tudja betölteni, ha munkájából kiiktatja a kampányszerűséget, létrehozza saját sajtóorgánumát, megváltoztatja szervezeti felépítését, és a demokrácia iskolájává válik. Jelenlegi feladat pedig, amit a beolvasztás lassítása, a magyar nyelv és kultúra ápolása, a magyarság érdekvédelme mellett rendkívül fontosnak és elsődlegesnek tartok: egy fiatal vezetőgárda kinevelése. Olyan embereké, akik ösztönösen érzik és keményen tudják a helyes utat, ugyanis iá nem alkalmazható politikai iránytű még akkor sem, ha az Moszkvában, Budapesten vagy Kijevben készült is. Ezen a különleges, soknemzetiségű terepen az itt élő népekkel egyeztetve munkánkat és szorosan együtthaladva kell kijutnunk Európába. MILOVÁN SÁNDOR KÁRPÁTALJA "KIVETTEM RÉSZEM AZ ÖTÉVES TERV TELJESÍTÉSÉBŐL" A MEGBÍZHATATLANOK ISKOLÁJÁBAN Sztálin nem hitt a kárpátaljaiaknak, mármint a magyaroknak, sváboknak, zsidóknak, de még a ruszinoknak sem, mert az 1926 és 1929 közöt születetteket nem hívta be a hadseregbe. Ehelyett amolyan munkatáborokba szállíttatott bennünket. - Engem '48 augusztusában szabályos behívóval a helyi katonai parancsnokságra rendeltek. Aznap lehettünk vagy négyszázan. Közölték velünk, hogy visznek bennünket Donbászra dolgozni. Mi már előre sejtettük, hogy baj lesz ebből. Négy éve is csak három napra vitték el apáinkat, testvéreinket. És mi lett a vége?... - Meg is lógtam onnan, de éjszaka értem jöttek a fegyveresek, és marhaszállító vagonokba vagoníroztak be. Két hétig tartott az út, mire megérkeztünk Szlakhóba. Ott felsorakoztattak, sok ezren voltunk, csoportokra osztottak, és vittek tovább Hardzszkba, egy bányavárosba. A város szélén álló barakkokba tereltek bennünket. Korábban német hadifogolytábor volt. Szinte összerogytunk a fáradságtól. Reggelre a zsulikok mindenünket ellopták. - Rövidesen kaptunk valamilyen egyenuhát, és azt mondták, ettől a naptól "fezeósok" vagyunk, öt évet fogunk itt tanulni és dolgozni. Nappal nyolc órán keresztül törmelékeket takarítottunk el. Hej, de sokszor kapartunk ki a romok alól foszlott hullákat! A tanítás este folyt: kit kőművességre, kit asztalosmunkára, kit bányászatra oktattak. A magyarázatból nem sokat értettünk, de dolgozni tudtunk. A fegyelem katonai volt. Nem is bírta mindenki. Néhányan megszöktek, de elkapták őket. Rájuk sóztak három-három évet. Az elején nem nagyon vettek bennünket emberszámba. Még a ruszinokat sem, pedig azok azt mondták: rokonok vagyunk. De a helybeliek leköpték, árulóknak nevezték őket. Hat hónapig semmilyen fizetést sem kaptunk. Koszt gyanánt napi harminc deka kenyeret, egyszer valami löttyöt meg kását. Ezután adok pénzt, de el is vették a koszt, kvártély fejében. Hónapokig nem változott semmi. Csak a fegyelem erősödött. Ha valaki csak öt percet is késett a munkából, három hónapra levonták a fizetése huszonöt százalékát. 1950-ben hat hónapig büntettek így. Aztán rá egy évre már ki-kiengedtek a városba. A "torkocskára" jártunk ennivalót meg ruhát vásárolni. Ez elég veszélyes volt, mert a városban sok zsulik lézengett. Ezek levetkőztették az embereket, és meg is ölték. Csoportosan mentünk hát ki a városba, s a pufajka ujjába 4-5 centis vasdarabokat tettünk, hogy legyen mivel védekeznünk. - Egyszer jól is jött a fegyver. '49 őszén elmentünk a szomszédos Makejevka piacára, utunk egy fás részen vezetett keresztül. Egyszer csak kiabálásra lettünk figyelmesek. Az ilyesmit nem volt tanácsos meghallani, de ezek a hangok magyarul szóltak. Nők kiabáltak segítségért. Elindultunk a hang irányába, s két félig levetkőztetett lányt vettünk észre. Rajtuk három bandita, kezükben késsel. Leütötük mind a hármat, és gyorsan elfutottunk a helyszínről. - Mikor már úgy ahogy biztonságban éreztük magunkat, kérdezősködni kezdtünk a lányoknál. Elmesélték, hogy Magyarországról hozták őket ide még 1946-ban. Zagreszkben vannak egy hatalmas táborban, mintegy kétezren. Egyetlen bűnük, hogy arisztokrata családból származnak. Sírva panaszolták, milyen rosszul bánnak velük: az egyikük arca, nyaka tele volt forradással, mert a vagonban meg akarták idejével erőszakolni, s ő védekezett. A másik a fülét muatta: ketté volt tépve, az egyik katona szakította ki ily módon a fülbevalóját. Táboruk közel volt hozzánk, így amikor tehettük, meglátogattuk őket. A drótkerítésen keresztül beszélgettünk, s mert nagyon éheztek, kenyeret is vittünk nekik. Aztán 1950-ben egyszer már nem találtuk ott őket. Elvitték máshová a nőket vagy hazaengedték - nem tudom. - A munkán kívül a "fezeóban" úgynevezett "politzangalyijékat" tartottak. Nem nagyon zavart bennünket. Kezdetben amúgy sem éreztünk egy árva mukkot sem belőle, meg aztán a liszt minden második szava vagy az volt, hogy Sztálin, vagy az, hogy 'Szpaszibo jemu', meg más hasonlóak. Végül 1952 karácsonyára érkeztem haza. Előtte egy nap összetereltek bennünket, és közölték, hogy kivettük részünket az ötéves terv teljesítéséből. Kezünkbe nyomtak egy dokumentumot - egy diplomafélét -, s kijelentették, hogy mehetünk haza. Akinek nem volt pénze vonatjegyre, az eladta, amije volt. Ezért megvette a jegyet. És elindultunk. Ajtay Sándor técsei fafaragó visszaemlékezéseit Szöllösi Tibor jegyezte le