Kárpátalja, 1990 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1990-04-30 / 1. szám

5 A KMKSZ EGY ÉVE Kijutni Európába! Együtt imádkozó református és katoli­kus papok az elhurcoltak emlékére emelt kopjafák alatt: helyreállított emlékművek, emléktáblák; magyar óvodai csoportokért küzdvs szülik; iskolát, templomot követeli, majd építi emberek; a Szózat; a Himnusz; könnyezi tömeg március 15-én, mindez tizenkét hónap alatt. Egyéves a KMKSZ. Eddig a kárpátaljai magyarságnak még nem volt ilyen átfogó szervezete, és remé­lem, ezután sem lesz soha. Létrehozni ilyet csak akkor lehet, amikor egy nemzetiséget a megszűnés veszélye fenyeget, és ezt a népcsoport tagjai minden egyes idegszá­lukban, sejtjükben érzik. A mögöttünk lévő 45 év a férfilakosság elhurcolásával kezdődött, és folytatódott az özvegyek és az árvák segély nélküli nyomorával, papjaink bebörtönzésével, az erőszakos kollektivizálással, tízezrek ki­vándorlásával, a jóakarat álarca mögé búj­tatott, gyermekeink jövőjét emlegető asz­­szimilációs politikával. Végül is állunk egy, az élet minden területén válsággal küzdő ország polgáraiként. Alig van szak­képzett jogász a több mint másfél százezer magyar között; egy pap öt faluban szolgál; magyar falvakban idegen nyelven temet­nek és keresztelnek; gyermekeink tömegei nem tanulnak anyanyelvükön; Beregszász­ban, a 70 százalékban magyarlakta város­ban nincs egy magyar óvodai csoport, nem­hogy magyar önálló óvoda. Csak mindezek ismeretében beszélhe­tünk a KMKSZ működéséről, amivel úgy vagyunk, mint szülő a gyermekével: szeret­né, ha különb lenne nála. A KMKSZ pedig csak az itt élő magyarság tükörképe, hordo­zója minden rossz és jó tulajdonságának. A jogállam létrejöttével, a demokrácia megerősödésével, a többpártrendszer beve­zetésével a KMKSZ természetszerűleg ve­szíteni fog jelentőségéből, később valószí­nűleg meg is szűnik. A most rá háruló fel­adatot csak úgy tudja betölteni, ha munká­jából kiiktatja a kampányszerűséget, létre­hozza saját sajtóorgánumát, megváltoztatja szervezeti felépítését, és a demokrácia is­kolájává válik. Jelenlegi feladat pedig, amit a beolvasz­tás lassítása, a magyar nyelv és kultúra ápolása, a magyarság érdekvédelme mel­lett rendkívül fontosnak és elsődlegesnek tartok: egy fiatal vezetőgárda kinevelése. Olyan embereké, akik ösztönösen érzik és keményen tudják a helyes utat, ugyanis iá nem alkalmazható politikai iránytű még akkor sem, ha az Moszkvában, Budapesten vagy Kijevben készült is. Ezen a különleges, soknemzetiségű tere­pen az itt élő népekkel egyeztetve munkán­kat és szorosan együtthaladva kell kijut­nunk Európába. MILOVÁN SÁNDOR KÁRPÁTALJA "KIVETTEM RÉSZEM AZ ÖTÉVES TERV TELJESÍTÉSÉBŐL" A MEGBÍZHATATLANOK ISKOLÁJÁBAN­ ­ Sztálin nem hitt a kárpátaljaiaknak, mármint a magyaroknak, sváboknak, zsidóknak, de még a ruszinoknak sem, mert az 1926 és 1929 közöt születetteket nem hívta be a hadseregbe. Ehelyett amolyan munkatáborokba szállíttatott bennünket. - Engem '48 augusztusában szabályos behívó­val a helyi katonai parancsnokságra rendeltek. Az­nap lehettünk vagy négyszázan. Közölték velünk, hogy visznek bennünket Donbászra dolgozni. Mi már előre sejtettük, hogy baj lesz ebből. Négy éve is csak három napra vitték el apáinkat, testvérein­ket. És mi lett a vége?... - Meg is lógtam onnan, de éjszaka értem jöttek a fegyveresek, és marhaszállító vagonokba vago­­níroztak be. Két hétig tartott az út, mire megérkez­tünk Szlak­hóba. Ott felsorakoztattak, sok ezren voltunk, csoportokra osztottak, és vittek tovább Hard­zszkba, egy bányavárosba. A város szélén álló barakkokba tereltek bennünket. Korábban né­met hadifogolytábor volt. Szinte összerogytunk a fáradságtól. Reggelre a zsulikok mindenünket el­lopták. - Rövidesen kaptunk valamilyen egyenuhát, és azt mondták, ettől a naptól "fezeósok" vagyunk, öt évet fogunk itt tanulni és dolgozni. Nappal nyolc órán keresztül törmelékeket takarítottunk el. Hej, de sokszor kapartunk ki a romok alól foszlott hul­lákat! A tanítás este folyt: kit kőművességre, kit asztalosmunkára, kit bányászatra oktattak. A ma­gyarázatból nem sokat értettünk, de dolgozni tud­tunk.­­ A fegyelem katonai volt. Nem is bírta min­denki. Néhányan megszöktek, de elkapták őket. Rájuk sóztak három-három évet. Az elején nem nagyon vettek bennünket emberszámba. Még a ruszinokat sem, pedig azok azt mondták: rokonok vagyunk. De a helybeliek leköpték, árulóknak ne­vezték őket.­­ Hat hónapig semmilyen fizetést sem kaptunk. Koszt gyanánt napi harminc deka kenyeret, egy­szer valami löttyöt meg kását. Ezután adok pénzt, de el is vették a koszt, kvártély fejében. Hónapokig nem változott semmi. Csak a fegyelem erősödött. Ha valaki csak öt percet is késett a munkából, három hónapra levonták a fizetése huszonöt szá­zalékát. 1950-ben hat hónapig büntettek így.­­ Aztán rá egy évre már ki-kiengedtek a városba. A "torkocskára" jártunk ennivalót meg ruhát vásá­rolni. Ez elég veszélyes volt, mert a városban sok zsulik lézengett. Ezek levetkőztették az embere­ket, és meg is ölték. Csoportosan mentünk hát ki a városba, s a pufajka ujjába 4-5 centis vasdarabokat tettünk, hogy legyen mivel védekeznünk. - Egyszer jól is jött a fegyver. '49 őszén elmen­tünk a szomszédos Makejevka piacára, utunk egy fás részen vezetett keresztül. Egyszer csak kiabá­lásra lettünk figyelmesek. Az ilyesmit nem volt tanácsos meghallani, de ezek a hangok magyarul szóltak. Nők kiabáltak segítségért. Elindultunk a hang irányába, s két félig levetkőztetett lányt vet­tünk észre. Rajtuk három bandita, kezükben kés­sel. Leütötük mind a hármat, és gyorsan elfutot­tunk a helyszínről. - Mikor már úgy ahogy biztonságban éreztük magunkat, kérdezősködni kezdtünk a lányoknál. Elmesélték, hogy Magyarországról hozták őket ide még 1946-ban. Zagreszkben vannak egy hatal­mas táborban, mintegy kétezren. Egyetlen bűnük, hogy arisztokrata családból származnak. Sírva pa­naszolták, milyen rosszul bánnak velük: az egyi­kük arca, nyaka tele volt forradással, mert a vagon­ban meg akarták idejével erőszakolni, s ő védeke­zett. A másik a fülét muatta: ketté volt tépve, az egyik katona szakította ki ily módon a fülbevaló­ját. Táboruk közel volt hozzánk, így amikor tehet­tük, meglátogattuk őket. A drótkerítésen keresztül beszélgettünk, s mert nagyon éheztek, kenyeret is vittünk nekik. Aztán 1950-ben egyszer már nem találtuk ott őket. Elvitték máshová a nőket vagy hazaengedték - nem tudom. - A munkán kívül a "fezeóban" úgynevezett "politzangalyijékat" tartottak. Nem nagyon zavart bennünket. Kezdetben amúgy sem éreztünk egy árva mukkot sem belőle, meg aztán a liszt minden második szava vagy az volt, hogy Sztálin, vagy az, hogy 'Szpaszibo jemu', meg más hasonlóak.­­ Végül 1952 karácsonyára érkeztem haza. Előtte egy nap összetereltek bennünket, és közöl­ték, hogy kivettük részünket az ötéves terv teljesí­téséből. Kezünkbe nyomtak egy dokumentumot - egy diplomafélét -, s kijelentették, hogy mehetünk haza. Akinek nem volt pénze vonatjegyre, az elad­ta, amije volt. Ezért megvette a jegyet. És elindul­tunk. Ajtay Sándor técsei fafaragó visszaemlékezéseit Szöllösi Tibor jegyezte le

Next