Kárpátalja, 1993 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1993-01-28 / 1. szám
3 KÁRPÁTALJA Barangolás ... a máramarosi Técső múltjába A monda így szól: Valamikor réges-régen ellen tört a határa. Annyian voltak, mint csillag az égen, apró, gyorslábú lovakon száguldoztak országszerte, vadak voltak, felperzselték a városokat, falvakat, a lakosait legyilkolták, vagy rabszíjra fűzték és vitték a messzi keletre, ahonnan nem volt visszaút. A király összeszedte seregét, hogy védelmezze országát, feleségét, gyermekeit, udvarhölgyeit egy csapat hű katona kíséretével elküldte a messzi rengetegbe, ahol nem találnak majd rájuk az ellenek. Akkortój nem lévén még országút, a Tisza mentén igyekeztek fel a hegyekbe. Estére megpihentek egy hegy lábánál a Tisza mentén. Egy portyázó ellenséges csapat tört a táborra, nagy lett a csetepaté. A védők derekasan küzdöttek, sok ellenséges katonát levágtak, a többit meg megfutamították. Az egyik menekvő tatár hátrafordult és megcélozva a királynét kieresztette nyílvesszőjét. A veszélyt látván a királyné kedvenc udvarhölgye az utolsó pillanatban testével takarta el asszonyát. A nyílvessző a mellébe fúródott és így a királynő megmenekült. Ahogy szétverték és megfutamították az ellenséget, a kis csapat felmenekült a hegyre, ott jobban lehetett védekezni egy újabb támadás ellen. A megsebzett udvarhölgy még élt: a királyné a sátrába vitette, ő látta el sebét, virrasztott mellette. Másnap a felkelő nap bearanyozta a tájat, a királynő kivitette udvarhölgyét a sátor elé, aki már halálán volt, de mikor meglátta a csodálatos vidéket, halkan megszólalt: „Felséges asszonyom, de csodás ez a vidék, ez nekem nagyon teccó!” A királyné sírva simogatta udvarhölgyét: „Meg fogsz gyógyulni!A király hamarosan kiveri az országból az ellenséget, újra minden a mienk lesz. Én neked adom ezt a vidéket, te leszel a gazdája." Mosolygott szegény sebesült, köszönte halkan a nagy kegyet, de érezte, hogy eljött a búcsú perce, megragadta úrnője kezeit és könyörögve suttogta: „Asszonyom, úrnőm, ne eresszen el!” Ám a halál erősebb volt, az udvarhölgy kilehelte lelkét. Nagy volt mindenkinek a bánata. A királyné megparancsolta, hogy vigyék le a halottat a síkságra, a Tisza partjára és ott temessék el, mindenki vigyen rá földet: a férfiak egy-egy sisakkal, a lányok és asszonyok egy-egy kötényre valót, így lett, kis hegy emelkedett fel. Sok-sok évek múltával, mikor helyreállt a béke az országban, a királyné ellátogatott erre a vidékre és megparancsolta, hogy csodálatos megmenekülésének emlékére emeljenek kápolnát arra a dombra, amely alatt udvarhölgye pihen. Meg is építették. Nagyon sok év telt el. Az emberek letelepedtek a hegy lábánál, házakat építettek. Úgy mondták falujukra, hogy az a hely, amelyik „teccő”. Ebből lett aztán a város neve: Técső. A hegyet, amelyen az udvarhölgy könyörgött kérve halála előtt a királynét, hogy „ne eressze el”, úgy kezdték nevezni: Nereszen, s így nevezik ma is. A dombot, amely alá az udvarhölgyet temették és kápolnát építettek rá, ma is úgy nevezik: Kápolna. Eddig a szájhagyomány, amely azt magyarázza, honnan erednek a ma is használt nevek. Nincs rá bizonyíték, de nem alaptalan az az állítás, hogy a só külszíni fejtése kb. két évezrede a tecsótól 2 kmre fekvő Kerekhegy környékén indult be. A sót leszállították a Tisza partjára a gyűjtőhely a mai Técső helyén volt, majd onnan vízi úton — tutajokon — le az ország belsejébe vitték. Ez időtől kezdve a sóbányászatnak meghatározó szerepe lett a vidék mindennapi életében, az ásvány kitermelése, megőrzése, szállítása és ezen jogoknak törvényes-törvénytelen megszerzése, jogos-jogtalan birtoklása sok évszázadra rányomta bélyegét a máramarosi vidék arculatára. A sókitermelés központjává a Felső-Tisza-vidék lett, azaz Máramarossziget, Hosszúmező, Técső, Visk, majd a későbbiek során Huszt és környéke. A fuldai évkönyvek, amelyek a 829-től 901-ig terjedő korszakról tartalmaznak feljegyzéseket, a 892. évnél már említést tesznek a máramarosi sóbányákról: a német király követséget küldött a bolgárokhoz azzal a kéréssel, hogy ellenségének, a morvat uralkodónak és alattvalóinak sót ne küldjenek. Vannak történetírók, akik ebből arra a következtetésre jutnak, hogy a terület a bolgár fejedelemséghez tartozott, bár inkább az elfogadható, hogy e területnek a só adott lakosokat. Anonymus krónikája említést tesz arról, hogy a magyarok eljutottak a Maros folyóig. Majd hosszú ideig a latin iratokban ez a vidék „terra nullius”-ként (senki földje) szerepel. 1199-ben ide jön Imre király vadászni; itt tartózkodása emlékét oklevél bizonyítja. XIV. századi okiratokban utalásokat találunk arra, hogy a viski és huszti várat Szent István, esetleg Szent László parancsára építették. Példaként említem „A Máramarosi Privilégiált G. Városok Privilégiumának magyar fordításból való Párja Técső Városa részére. Le íródván 1806 ba. Deakbul Magyarra fordittatott Szigethen Die 26 Aprillis Anno 1764. S.S.L. által” kézírásos gyűjteményt, amelyben ez áll: „... az említett Máramarosi Mező-Városi Lakosokat, mind azon Szabadságokban és engedelmekben, a mellyekkel ők az előbbi Magyar Országnak Szánt Királlyi üdejükbe éltének...” Lévén a magyaroknak két szent királyuk — a fentebb említettekben — a XI.-XII. századról lehet szó. De ezt az utalást is bizonyos fenntartásokkal kell kezelni, mert a korabeli és későbbi okiratokban gyakran és előszeretettel hivatkoztak ezen királyokra, mint példaképekre, néha mellőzvén minden alapot, vagyis ez nem feltétel nélkül elfogadható bizonyíték arra, hogy Técső ebből a korból veszi kezdetét. Mihályi János, aki feldolgozta a fellelhető XIV. és XV. századi máramarosi diplomákat és azokat 1900-ban könyv alakjában kiadta, az 1330-ban III. Endre által kiadott okiratra hivatkozva, amelyben a viski vár birtoklásának jogát visszavonja a Mikó és István testvérektől és cserébe Rákászt, Feketeradót és Nyírteleket adja, a következőképpen magyarázza Técső eredetét: „Ezen városok — Huszt, Visk, Técső — 1329-ben nyerték kiváltságaikat, látjuk ezen diplomából, hogy léteztek már 1300- ban, de több körülmény arra mutat, hogy alapításuk a XII. század elejére esik és hogy Técső, Huszt városok, valamint a huszti vár alapítói a német lovagrend vitézei voltak... Ezen szerzetesek feladatul tűzték ki maguknak, hogy a pogányok ellen küzdjenek. 1211-ben tehát a rend megalapítása után alig 12 évvel II. Endre királytól a Barczaságot nyerték oly feltétellel, hogy azt a kunok ellen megvédelmezzék... Azon feltételek, melyek mellett a rend vitézei a Bárczaságot kapták, nálunk (Máramarosban - Sz.T.) is fennforogtak név szerint: az ország határain innen és túl a pogányok ellen küzdeni, só aknákat nyitni, sót a vizen szállítani, ércbányákat művelni, városokat és várakat fából vagy kőanyagból építeni (lásd II. Endre király 1211. és 1222. adományait). Técső városának neve is innen veszi kezdetét: „Técső-Teutsch-Au mint ilyen egyedüli elnevezés az országban és felette emlékeztet a Teutsche-Ritter elnevezésre, miként a rend vitézeit közönségesen nevezték.” Ez a magyar nyelvet próbára tevő megnevezés az idők során Técsővé transzformálódott. Ifj.Papp József történész 1906-ban kiadott Adalékok Máramaros történetéhez című könyvében kétségbe vonja az eredet ilyen kategórikus állítását. Hajlandó ugyan elfogadni Técső német eredetét, de nem hozza vonatkozásba a német lovagrenddel már csak amiatt sem, mivel a német lovagrendek röviddel betelepítésük után függetleníteni igyekeztek magukat és ezért II. Endre király már 1225-ben kiűzte őket. A letelepedés eszközlői, a műveltség megteremtői Máramarosban — így írja ifj. Papp József — azok a szászok voltak, akik Ugocsából költöztek ide. Még II. Géza, vagy talán III. Béla telepítette le őket Ugocsában. Itt elszaporodtak és lassanként a Tisza mentén mind feljebb és feljebb vonultak Máramarosban, jelenlétükkel, tevékenységükkel meghatározva a vidék településeinek arculatát. Az első máig fennmaradt utalást Técsőre az 1329. április 29-én kelt okiratban találjuk, amelyben a király kiváltságokat biztosít négy — Visk, Huszt, Hosszúmező, Técső városnak.