Kárpátalja, 1993 (4. évfolyam, 1-11. szám)

1993-01-28 / 1. szám

3 KÁRPÁTALJA Barangolás ... a máramarosi Técső múltjába A monda így szól: Valamikor réges-régen ellen tört a ha­tára. Annyian voltak, mint csillag az égen, apró, gyorslábú lovakon száguldoz­tak országszerte, vadak voltak, felperzsel­ték a városokat, falvakat, a lakosait legyilkolták, vagy rabszíjra fűzték és vit­ték a messzi keletre, ahonnan nem volt vissza­út. A király összeszedte seregét, hogy védelmezze országát, feleségét, gyermekeit, udvarhölgyeit egy csapat hű katona kíséretével elküldte a messzi ren­getegbe, ahol nem találnak majd rájuk az ellenek. Akkortój nem lévén még országút, a Tisza mentén igyekeztek fel a hegyekbe. Estére megpihentek egy hegy lábánál a Tisza mentén. Egy portyázó ellenséges csapat tört a táborra, nagy lett a csete­pa­­té. A védők derekasan küzdöttek, sok el­lenséges katonát levágtak, a többit meg megfutamították. Az egyik menekvő tatár hátrafordult és megcélozva a királynét ki­eresztette nyílvesszőjét. A veszélyt látván a királyné kedvenc udvarhölgye az utolsó pillanatban testével takarta el asszonyát. A nyílvessző a mellébe fúródott és így a királynő megmenekült. Ahogy szétverték és megfutamították az ellenséget, a kis csapat felmenekült a hegyre, ott jobban lehetett védekezni egy újabb támadás el­len. A megsebzett udvarhölgy még élt: a királyné a sátrába vitette, ő látta el sebét, virrasztott mellette. Másnap a felkelő nap bearanyozta a tájat, a királynő kivitette udvarhölgyét a sátor elé, aki már halálán volt, de mikor meglátta a csodálatos vidé­ket, halkan megszólalt: „Felséges asszo­nyom, de csodás ez a vidék, ez nekem nagyon teccó!” A királyné sírva simogat­ta udvarhölgyét: „Meg fogsz gyógyulni!A király hamarosan kiveri az országból az ellenséget, újra minden a mienk lesz. Én neked adom ezt a vidéket, te leszel a gaz­dája." Mosolygott szegény sebesült, kö­szönte halkan a nagy kegyet, de érezte, hogy eljött a búcsú perce, megragadta úr­nője kezeit és könyörögve suttogta: „Asszonyom, úrnőm, ne eresszen el!” Ám a halál erősebb volt, az udvarhölgy kile­helte lelkét. Nagy volt mindenkinek a bá­nata. A királyné megparancsolta, hogy vigyék le a halottat a síkságra, a Tisza partjára és ott temessék el, mindenki vi­gyen rá földet: a férfiak egy-egy sisakkal, a lányok és asszonyok egy-egy kötényre valót, így lett, kis hegy emelkedett fel. Sok-sok évek múltával, mikor helyreállt a béke az országban, a királyné ellátogatott erre a vidékre és megparancsolta, hogy csodálatos megmenekülésének emlékére emeljenek kápolnát arra a dombra, amely alatt udvarhölgye pihen. Meg is építették. Nagyon sok év telt el. Az emberek letele­pedtek a hegy lábánál, házakat építettek. Úgy mondták falujukra, hogy az a hely, amelyik „teccő”. Ebből lett aztán a város neve: Técső. A hegyet, amelyen az udvar­hölgy könyörgött kérve halála előtt a ki­rálynét, hogy „ne eressze el”, úgy kezdték nevezni: Nereszen, s így nevezik ma is. A dombot, amely alá az udvarhölgyet temet­ték és kápolnát építettek rá, ma is úgy nevezik: Kápolna. Eddig a szájhagyomány, amely azt ma­gyarázza, honnan erednek a ma is hasz­nált nevek. Nincs rá bizonyíték, de nem alaptalan az az állítás, hogy a só külszíni fejtése kb. két évezrede a tecsótól 2 km­­re fekvő Kerekhegy környékén indult be. A sót leszállították a Tisza partjára a gyűjtőhely a mai Técső helyén volt, majd onnan vízi úton — tutajokon — le az or­szág belsejébe vitték. Ez időtől kezdve a sóbányászatnak meghatározó szerepe lett a vidék minden­napi életében, az ásvány kitermelése, megőrzése, szállítása és ezen jogoknak törvényes-törvénytelen megszerzése, jo­gos-jogtalan birtoklása sok évszázadra rá­nyomta bélyegét a máramarosi vidék arculatára. A sókitermelés központjává a Felső-Tisza-vidék lett, azaz Máramaros­­sziget, Hosszúmező, Técső, Visk, majd a későbbiek során Huszt és környéke. A fuldai évkönyvek, amelyek a 829-től 901-ig terjedő korszakról tartalmaznak feljegyzéseket, a 892. évnél már említést tesznek a máramarosi sóbányákról: a né­met király követséget küldött a bolgárok­hoz azzal a kéréssel, hogy ellenségének, a morvat uralkodónak és alattvalóinak sót ne küldjenek. Vannak történetírók, akik ebből arra a következtetésre jutnak, hogy a terület a bolgár fejedelemséghez tarto­zott, bár inkább az elfogadható, hogy e területnek a só adott lakosokat. Anonymus krónikája említést tesz ar­ról, hogy a magyarok eljutottak a Maros folyóig. Majd hosszú ideig a latin iratok­ban ez a vidék „terra nullius”-ként (senki földje) szerepel. 1199-ben ide jön Imre király vadászni; itt tartózkodása emlékét oklevél bizonyítja. XIV. századi okiratok­ban utalásokat találunk arra, hogy a viski és huszti várat Szent István, esetleg Szent László parancsára építették. Példaként említem „A Máramarosi Privilégiált G. Városok Privilégiumának­­ magyar for­dításból való Párja Técső Városa részére. Le íródván 1806 ba. Deakbul Magyarra fordittatott Szigethen Die 26­ Aprillis An­no 1764. S.S.L. által” kézírásos gyűjte­ményt, amelyben ez áll: „... az említett Máramarosi Mező-Városi Lakosokat, mind azon Szabadságokban és engedel­­mekben, a mellyekkel ők az előbbi Ma­gyar Országnak Szánt Királlyi üdejükbe éltének...” Lévén a magyaroknak két szent királyuk — a fentebb említettekben — a XI.-XII. századról lehet szó. De ezt az utalást is bizonyos fenntartásokkal kell kezelni, mert a korabeli és későbbi okira­tokban gyakran és előszeretettel hivatkoz­tak ezen királyokra, mint példaképekre, néha mellőzvén minden alapot, vagyis ez nem feltétel nélkül elfogadható bizo­nyíték arra, hogy Técső ebből a korból veszi kezdetét. Mihályi János, aki feldolgozta a fellel­hető XIV. és XV. századi máramarosi dip­lomákat és azokat 1900-ban könyv alakjában kiadta, az 1330-ban III. Endre által kiadott okiratra hivatkozva, amely­ben a viski vár birtoklásának jogát vissza­vonja a Mikó és István testvérektől és cserébe Rákászt, Feketeradót és Nyírtele­ket adja, a következőképpen magyarázza Técső eredetét: „Ezen városok — Huszt, Visk, Técső — 1329-ben nyerték kiváltsá­gaikat, látjuk ezen diplomából, hogy lé­teztek már 1300- ban, de több körülmény arra mutat, hogy alapításuk a XII. század elejére esik és hogy Técső, Huszt városok, valamint a huszti vár alapítói a német lo­vagrend vitézei voltak... Ezen szerzete­sek feladatul tűzték ki maguknak, hogy a pogányok ellen küzdjenek. 1211-ben te­hát a rend megalapítása után alig 12 évvel II. Endre királytól a Barczaságot nyerték oly feltétellel, hogy azt a kunok ellen megvédelmezzék... Azon feltételek, me­lyek mellett a rend vitézei a Bárczaságot kapták, nálunk (Máramarosban - Sz.T.) is fennforogtak név szerint: az ország hatá­rain innen és túl a pogányok ellen küzde­ni, só aknákat nyitni, sót a vizen szállítani, ércbányákat művelni, városokat és vára­kat fából vagy kőanyagból építeni (lásd II. Endre király 1211. és 1222. adományait). Técső városának neve is innen veszi kez­detét: „Técső-Teutsch-Au mint ilyen egyedüli elnevezés az országban és felette emlékeztet a Teutsche-Ritter elnevezésre, miként a rend vitézeit közönségesen ne­vezték.” Ez a magyar nyelvet próbára tevő megnevezés az idők során Técső­vé transzformálódott. Ifj.Papp József történész 1906-ban ki­adott Adalékok Máramaros történetéhez című könyvében kétségbe vonja az eredet ilyen kategórikus állítását. Hajlandó ugyan elfogadni Técső német eredetét, de nem hozza vonatkozásba a német lovag­renddel már csak amiatt sem, mivel a né­met lovagrendek röviddel betelepítésük után függetleníteni igyekeztek magukat és ezért II. Endre király már 1225-ben kiűzte őket. A letelepedés eszközlői, a műveltség megteremtői Máramarosban — így írja ifj. Papp József — azok a szá­szok voltak, akik Ugocsából költöztek ide. Még II. Géza, vagy talán III. Béla telepítette le őket Ugocsában. Itt elszapo­rodtak és lassanként a Tisza mentén mind feljebb és feljebb vonultak Máramaros­ban, jelenlétükkel, tevékenységükkel meghatározva a vidék településeinek ar­culatát. Az első máig fennmaradt utalást Té­­csőre az 1329. április 29-én kelt okirat­ban találjuk, amelyben a király kiváltságokat biztosít négy — Visk, Huszt, Hosszúmező, Técső­­ városnak.

Next