Kárpátalja, 1993 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1993-05-28 / 4. szám
KÁRPÁTALJA Bízni a kegyelemben és a gondviselésben A visszatekintések és az ebből fakadó jövőképek felvázolásának időszakát éljük. Túlléptük-e már a felelőtlenség korszakát? Gondolom, velem együtt sokan megtapasztalták azt a szédületes talányt, mely egyegy kisebbségben élő lélek mélyén fészkel évtizedek óta. Mindig éreztem a körülöttem mélyen járó - de kényszerből és az emberek érdekéből - eltitkolt szenvedélyeket. Tudtam és biztosan sokan tudták, hogy e csend a szenvedélyek körül „kényszer” csend, amely egyszer megnyilatkozik. Készültünk rá, nyugodt töprengő hangon végigmondani az elkerülhetetlen vallomást, ami nem támadást von magára, hanem más vallomásokat vonz. Valószínűleg nem egyedül vagyok azzal a véleményemmel, amikor azt hangsúlyozom, hogy a Kárpát-medencében élő határon túli magyaroknak kifinomult a hallásuk. Egy általam is kedvelt és nemrég olvasott hasonlattal éljek, ez olyan jelenség, amikor a halála előtt a Mester - a lelke még itt, de a teste már úgyszólván sehol - szép sorjában rátette a kezét négy kedvenc tanítványának a fejére: „Szétosztotta közöttük, amije maradt. Egyiknek átengedte a látás és hallás képességét, a másiknak a szavak birtokát, a harmadiknak a szív erejét, ami az imához kell, a negyediknek a szellem hatalmát, ami a tanításhoz szükséges.” Tehát, ők e mesteri örökség birtokosai. De visszatérve a konkrét tapasztalatokhoz, úgy gondolom - ők a sok hazugság és álság során - megtanulták az igazat szétválasztani a hamistól. Lelki törvény, hogy ha valaki a katasztrófa árnyékába lép, a szeme kinyílik a lényegre. A múlt dolgait is jobban tudja tisztázni. Tisztázni - aztán tovább menni. Nem boszszúra esküdni, de semmit nem felejteni. A hallgatás felszíne alatt mindig ott szunnyadnak a múlt kérdései, amit elkerülhetetlenül tisztázni kell. A történtek rögzítése és tisztázása után azt is el kell tudnunk dönteni, hogyan tudunk egymással élni anélkül, hogy egymásnak mennénk. Ezt is tőlük tanulhatjuk! Ha a bűn napvilágra kerül, lehetővé válik az, ami eddig lehetetlen volt, közelebb kerülünk a tényekhez, az emberek közötti távolság is feloldódik. A közelmúltban foglalkoztam Tollas Tibor, Kárpátalja sorsát érintő, történelmi hitelességű költeményeivel. Az olvasó elnézését kérem, hogy talán ismétlésekbe is bocsátkozva, visszatérek a témához, nem tehetek mást, azért, mert újabb tanúvallomásra akadtam, a mélyen elhallgatott nemzetünk sorstragédiáját idéző eseményekről. Valószínűleg ez nem véletlen, hanem az egymást összekötő véletlenek sorsszerű találkozása, a hitelesség erősítése érdekében. Az itt élők sokszorosan becsapott és meghazudtolt emberek. Ők azok, akiket, vagy akik hozzátartozóját 2-3 napos munkára, illetve munkavállalási engedély kiadására hívtak be, és lett belőle 2-3 év, vagy életfogytiglan. Állítom, példaszerű embereket, de egyben a legnehezebb sorsú embereket nevelő vidék ez, névtelen mártírokkal, hősökkel. Nyilvánosan még az érintettek nem sokat beszéltek a Kárpátalján 1944-ben történt tragédiáról. Hallgassuk tehát az egyik szemtanút, Tollas Tibor költőt, a magyarság e sorskérdésének egyik legjobb ismerőjét, tanúját. A kárpátaljai magyar férfilakosság 1944 novemberi elhurcolása a szolyvai haláltáborba, onnan a Szovjetunióba, majd nagy részük elpusztulása ismeretlen volt a magyar közvélemény előtt. Pedig több tízezer ártatlan magyar tragédiájáról van szó, és ez hasonló a lengyel tisztek tömeges katyini kivégzéséhez, melyről újabb és újabb adatokat tár fel az ítélő történelem. A férfilakosság elhurcolásán túl, erről is hallgatott a mindenkori kommunista vezetés, hogy Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csatolásakor a vásárosnaményi járáshoz tartozó Tiszahát 20 községében a háború befejezése után bevezették a szovjet közigazgatási rendszert és a Tiszát jelölték ki új határnak. „Több mint 40 évig hallgatnom kellett mindezekről... Lelkiismeretem azonban nem tudott nyugodni, hogy egy országrész magyar férfilakossága nagy része elpusztításának és 20 magyar község elcsatolási kísérletének történetét magammal vigyem a sírba” - írja Tollas Tibor. Mindaz, ami a kívülállók számára csak történelmi példázat, a túlélőkben és családtagokban kiheverhetetlen sérelmeket hagyó élet. - Hogyan történt mindez? - kérdezem egy beszélgetés során gyermekkori ismerősömtől, akinek sokunk által szeretett és tisztelt édesapját is elhurcolták. -Az 1944. évi szovjet bevonulás Ungvárra viszonylag csendben történt Nem volt semmi csak másnap. Élesen emlékszem, amikor édesapám berohant a „ rafandai " lakásunkba és elváltotta magát: bevonult Dzsingisz kán csapata! - mert úgy néztek ki. Akkor értette csak meg hogy a lélek elszakadhat a testtől Pufajkában, nehéz csizmákban nyomultak előre, minden akadályt letaposva. Az Ung átkelésénél problémák jelentkeztek. A már előzőleg felrobbantott hidat megkerülve, harckocsikkal próbálták átlépni az amúgy is gyorsfolyású folyót, amikor az hirtelen megáradt. Ez Isten csapása volt a „felszabadítókra", mert az átázott pufajkák megduzzadtak. Sokan odavesztek a hirtelen megáradt, örvénylő folyóban. Ez a bevonulás egyik rövid epizódja. Aztán jött a csalogatás, akkor még hittek az emberek, majd következett a „ kihirdetés ", hogy aki munkát akar vállalni és munkavállalási engedélyért folyamodni, itt és itt jelentkezhet, gyors lesz az ügyintézés. Édesapám népszerű volt a városban, segítőkészségéért és műveltségéért szerették és tisztelték. Egy nagy élelmiszer gyárat vezetett. A jó barátok közül az egyik - áld az akkori focicsapat népszerű játékosa volt, így a hiteles információkhoz is közelebb kerülhetett - figyelmeztette édesapámat, hogy ne tegye, ne jelentkezzen munkára, mert hazugság az egész. (Később már ezt a módszert is elvetették, csak gyűjtötték a férfiakat.) De nem, ő a többi emberhez méltóan ment, jelentkezett, hiszen családjának további fenntartásáról volt szó (azt hitte). Az üzemünk ablakából figyeltem a besorolást A magyar férfiakat rögtön külön csoportba sorolták Édesapám akkor is - talán - elmenekülhetett volna (hiszen amikor a csalás kiderült, sokan szöktek meg a pincénken keresztül), mert román hivatalos papírjai voltak, löszén Erdélyből jöttünk Kárpátaljára. De nem, ő a többiekkel együtt maradt, nem tudom, akkor tudta-e már az igazságot Üzenetet kaptam, hogy vigyek be neki meleg ruhát, néhány váltás fehérneműt Ezt még aznap megtettem, de már személyesen nem adhattam át Az ablakból figyeltem, hogyan csoportosítják őket, magyarokat, ruszinokat külön, mindenkinek más-más sorsot szánva. Szinte odafagytam a gyárablakhoz, mozdulni sem mertem, kerestem édesapámat, míg végül ráleltem, s amikor kifordult a magyar férfiakból álló kolónia - összetalálkozott a tekintetünk. Ez volt az utolsó titkos üzenetünk egymásnak, többé sohasem láttam. A további sorsát nem tudtuk követni, csupán két epizódról értesültünk Az első az a szolyvai hír volt. Az asszonyok megtudták, hogy Szolyván van a gyűjtőtábor. Batyujukba élelmiszert, meleg ruhát és pálinkát csomagolva útrakeltek Dupla-tripla pálinkaadagot gyűjtöttek azzal a céllal, hogy az őröket leitassák és a férfiakat kiszabadítsák A vészhelyzet erejüket megsokszorozta. Naiv, de tiszteletet parancsoló tervük nem sikerült. A katonákat leitatták de férjeiket kimenekíteni nem tudták A legtöbbjüket - a kiéhezett, embertelen célokra felhasznált katonák - megerőszakolták A másik értesülés - évek múlva - az Uraiból érkezett. Az üzenet úgy szólt lányának és feleségének• „Bocsássatok meg nem bírom tovább, meghalok.." Utolsó segélykiáltás, s mi tehetetlenek voltunk... A kimondott vallomás hiteles történelmi korrajz, felejthetetlen nemzeti tragédiáról tanúskodik. „...Túl a Tiszán húsz üres falu, mind férfi nélkül néptelen. Kárpátalján, jaj így kezdődött az eltitkolt történelem...” (Tollas Tibor) Hiteles vallomások, amelyek nem támadásra születtek, hanem a további vallomások vonzására. Hiszek az igazság erejében, a szenvedés értelmében. „ ...Isten lassan, türelmesen fölszánt s elkezdi belénk hinteni magvait..." Istenem add, hogy e szenteket termő vidék, névtelen áldozataival, sokat átélt szenvedéseivel megmaradjon az emberek tiszteletben tartott emlékei között, s az általuk elhintett vetés meghozzák gyümölcsét, szenvedésük ne legyen hiábavaló! Ha valaki megkérdezné, mit kívánnék örökségül ezektől az emberektől, szabadkozás nélkül azt válaszolnám: szívük erejét és szellemük hatalmát. Ortutay Mária „Isten fájdalmakkal, szenvedésekkel kovácsolja ki az embert. Lassan lágyít odáig, hogy formálódni tudunk a kezében. Rossz parlag vagyunk benőve gazzal. Isten lassan és türelmesen felszánt, s elkezdi belénk hinteni magvait. Istenem akármi lesz, adol hogy termést hozzak!” (Rónay György naplójegyzeteiből) 16