Kárpátalja, 1994 (5. évfolyam, 1-7. szám)

1994-01-31 / 1. szám

3 Barangolás „Magyar helység a Munkács-Beregszász útvonalon s a Szernye, másképp Gáti-tó nyu­gati szélén. E tó — Stagnum — okmányilag már egy 1272. évi, V. István király által ki­adott adománylevélben említtetik... Nevét valószínűleg onnan vette, hogy a Szernye­­mocsár, mely hajdan áthatolhatatlan áradá­sokat okozott, e falunál mint torkolatnál, gát­tal volt ellátva... Bizonyos, hogy már századok előtt e tájon vitt a közlekedési út az ország délkeleti részeibe.” — ezekkel a mon­datokkal vezeti be Gát község történetének leírását Beregvármegye monográphiája cí­mű munkájában (I.köt., 12­.)Lehoczky Tiva­dar: Lehoczky monográfiája minden bizony­nyal a legtöbb információt szolgáltatja fa­lunk történetéről, ám vannak más adalékok is, például régészeti leletek, amelyek kiegé­szítik és részben módosítják az itt élt elődök­kel kapcsolatos történelmi ismereteket. Ilyen adalék az a csiszolt kőbalta, amelyet a múlt században találtak Gáton, és előbb a munká­csi, majd a területi (ungvári) múzeumban helyeztek el, s amely egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a Szernye-mocsár és az azt öve­ző vadon gazdag állatvilága a több ezer évvel ezelőtt itt élő népességnek fő táplálékforrása volt. Századunk harmincas éveiben egy, a fa­luja múltjára felettébb kíváncsi gáti iparos­mester ezirányú kutatásokat végzett a területi levéltárban. E kutatások eredménye lett az a rajz, amely hét cölöpre épített házat ábrázolt, éspedig a gátiak által jól ismert Tiltónál, karnyújtásnyira az élelmet biztosító „Szörnyi láptól” és védelmet nyújtva lakói­nak a ragadozó vadaktól. Mára ez a rajz eltűnt, nem tudunk hollétéről, de létezett, hiszen gyermekkoromban a saját szemem­mel láttam. Sajnos, semmilyen támpont nincs annak meghatározásához, hogy a raj­zon ábrázolt kis település honfoglalás előtti vagy utáni volt-e. „Gát, amely most 133 házból, 860 lakos­ból és 6310 holdnyi sík határból áll, a legré­gibb idők óta folyvást a munkácsi várhoz tartozott. Az 1649-i összeírás szerint találta­tott itt 46 jobbágy, 51 fiú, 1 ló, 147 ökör, 31 tinó, 96 tehén, 453 sertés és 86 méhkas. Ekkor volt a főbíró Lőrintz János, esküdt Márton András, hetesdarabontos Anda, Já­ró, Horváth, Hő, Bak és Bakos, vári puskás Bakos Mihály; jobbágyok közt volt két cse­répcsináló, 21 marhás és 4 gyalogszeres, 4 özvegy és 5 pusztahely; a jegyzék szerint ’a pap háza és a templom szintén az előtt pa­raszt fundusok voltak, szegény Gábriel feje­delem engedte volt papháznak és templomnak’. Az itt kifolyó Szernye vizén állott egy malom, melynek 1/3-át a molnár s 2/3-át a vár használta; a malom felől volt a híd, melyet a derczeni lakosok tartoztak épí­teni; idegen jobbágy, ha maga dolgában járt, tartozott várul fizetni 4 pénzt... A Szernye vize halászó volt, amiért is a jobbágyoknak csupán kasokkal engedtetett halászat, hálók­kal nem; a gáti tó is így tilalmaztatott. A vetésekből a király számára tizedet adtak, a földesurat illetett kilenced helyett tartoztak annak számára minden pénteken 60 fél-fél­­singes csukát a várba felvinni; de mivel nem mindig szolgáltatták azt be, azért a pénteki halért később évenként 52 forintot fizettek. A beregszászi Bocskor nevű szőlőt a gátiak is mívelték a többi ’orosz jobbágyokkal együtt’. A három főünnepen három hordó urasági bort tartoztak kimérni, karácsonyi ajándékul pedig egészhelyes­­, félhelyes fél köböl zabot volt köteles adni. A lakosok többnyire magyar nevűek valának, úgymint: Király, Lőrintz, Gara, Túri, Botos, Pál. A kerepeczi erdőség, melynek ma kevés a nyo­ma, akkor makkja miatt tilalmasban tartatott. Gát, valamint a szomszéd Jánosi a XVI. század közepén az itt átvonuló hadak által sokat szenvedvén, az 1552. évi adóösszeírás szerint teljesen elpusztult; aminthogy az 1566-ban erre Tokaj alól elvonult tatárok is 11 1/2 telket elpusztítottak s róla a népessé­get elhurcolták.” (Lehoczky, BVM, 17-18. old.) Ezzel kapcsolatban szájhagyományként maradt fenn a következő történet. A falura támadó tatárok elől a lakosság mintegy fele a mocsárban talált menedéket, ugyanis a gáz­lókat, az embert fenntartani bíró zsombéko­­kat csak a helyiek ismerték. A tatárok foglyokat ejtettek Gát lakosaiból, s arra kényszerítették őket, hogy kiabálással csal­ják ki rejtekhelyükről a lápban rejtőzködő­ket: „Gyertek elő, Sári-Mári! Elmentek már a kutyafejű tatárok!” Csakhogy a nép nem jött elő a csalárd bekiabálásra, s így megme­nekült a további pusztítástól. Mint említettem, Gáton országokat ösz­­szekötő útvonal vitt keresztül. A Szernye vi­ze a múlt századi ártérítésig a magamost a mederben csordogált, vagy az évszakoktól függően áthághatatlanul széles, hátán horda­lékokat vivő folyóvá duzzadt. Híd nem lévén rajta, nyáron a Galíciába tartó kereskedők szekereit bivalyokkal húzatták át. A szolgá­latért a számolás jogát a munkácsi Kóner család szerezte meg. A Mérce patakon Gát és Gát között, a Csipkés erdő közelében híd volt; ezt bizonyítja a Hídelve nevű mező (dűlő), amelyre ma már nem emlékeznek a helybeliek, ám a múlt század közepén ké­szült kataszteri térképen pontosan behatá­rolt. A múló évszázadok folyamán megváltoztak a nevek, a mezők, dűlők elne­vezései is. A Hö Hec, a Járó Járó lett, az Anda és Pál nevek teljesen kihaltak. A Kört­­vélyes nevű mezőre sem emlékszik senki sem már. A Kosáros év Kosáros here lett. Gát nyelvjárását tekintve is külön sziget a maga nemében. A környező falvak tájnyelvével alig érintkező, a sajátját legszebbnek tartó, másokat megcsúfoló nyelv volt a gátiaké, s néhány jellegzetes kifejezés a legidősebb ge­neráció ajkán ma is él: dísztó, ló, firiz, svég, rozsda, füsti, resta, ippen, fefele, megyek ma­mámért, édesapám, édesanyám. Gáton a gólya gogó, a denevér tündelevény. A mocsár— másik nevén: a tó — a falutól keletre tavasszal és ősszel valóságos tenger­ré duzzadt. Víziszárnyasok és emlősök töme­ge tanyázott itt. Nyugatról, részben északi­­ és délről erdő övezte a falut, többszázéves fákkal. A farkasok egykor a falu széléig me­részkedtek, onnét ragadták el az anyjukkal együtt legelésző csikókat. Gát határának földje többségében gyenge termőértékű, sok legelővel és kaszálóval. Csordának, gulyának, ménesnek, kondának, sőt a libáknak is külön legelője volt fogadott pásztorral. A jobbágyfelszabadulás idején még egy parasztkenyérért és heti szalonnáért egy hold földet lehetett cserélni, de száza­dunk 20-as és 40-es éveire már nem bírta eltartani népét. A földnélküli vagy kisföldű parasztok, a nagycsaládok fölös tagjai eljár­tak napszámosként a beregszászi szőlőhe­gyekre, úgyszintén Csikós- és Nyáras­­gorondra, a múlt század végén alakult két tanyára, amelyek közigazgatásilag Gáthoz tartoztak. A két tanya lakosságát más járások ruszin falvaiból verbuválták, görög katoli­kus vallású, cselédsorsú emberek voltak. Az idénymunkára elszegődő gátiak számára a napszám kemény munkával megkeresett, szerény, ugyanakkor biztos kenyeret jelen­tett. A kommend­ós, félfeudális rendtartás visszahúzó erőként jelentkezett, kihatott az egész falu szellemiségére. A tó vizének másodszori ártérítése sok szegénysorsú kubikosnak adott éveken ke­resztül kenyeret. A faluban mindössze három nemesi rangú család élt. A számunkra vesztes első világháború után Gátot is Kárpátalja egészével Csehszlo­vákiához csatolták, ami jelentős változást hozott falunk történetében. A csehszlovák kormány első intézkedéseként 13 ruszin csa­ládot telepítettek be, akik számára földet osztottak, házat építettek, hosszúlejáratú kölcsönre, azaz módos gazdává tették őket. Gát magyarságának nem annyira a másság elfogadása okozott gondot, hanem az a tény, hogy nem a falu túlnépesedett őslakosságát juttatták földhöz, de az idegeneket. Ma már békésen, összeházasodva, egymásba ékelőd­ve, rokoni szálakkal összefonódva élnek együtt, annak ellenére, hogy a csehszlovák kormány valamikor a falu etnikai egységét igyekezett megváltoztatni a ruszinok betele­pítésével, kivédve ezáltal a magyar állam esetleges határrevíziós törekvéseit, igazolva a falu vegyes lakosságát. Az ilyenfajta törek­vés volt jellemző — s jellemző ma is — a Magyarországtól elcsatolt más területekre is. A faluban sok volt a szegény család. A gazdagabbak is mintegy 40 holdnyi földdel, bádogos házzal bírtak, s ennek anyagi alap­ját Amerikában keresték meg. A múlt század végétől 16 zsidó és ugyanannyi cigány csa­lád települt be Gátra. A magukat magyarajkú izraelitáknak valló családok földműveléssel és kereskedelemmel foglalkoztak; voltak köztük szatócsok, kocsmárosok, mészáro­sok és asztalos is. Két ilyen család a legmo­dernebb gépekkel felszerelt gazdaságot vezetett, igaz, nem nagy földterületen. A ci­gány lakosság a saját hagyományos foglal­kozásait űzte. A paraszti munka mellett az Kovács Vilmos szülőfalujában KÁRPÁTALJA

Next