Kárpátalja, 2016. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)

2016-11-10 / 45. szám

KÖZÉLETKárpátalja 2016. november 10. Távozott őrhelyéről a kárpátaljai magyarság lelkipásztora és őrzője Nagy veszteség érte a kárpátaljai magyarságot és a református egyházat: éle­tének 92. évében vasárnap elhunyt Gulácsy Lajos, a Kárpátaljai Református Egy­ház nyugalmazott püspöke. Gulácsy Lajos 1925. január 8-án született az egykori Ugocsa megyei Tivadarfalván. A közép­iskola elvégzése után Budapesten, a Mátyásföldi Repülőgépgyárban helyezkedett el műszaki tisztvi­selőként A második világháború után visszatért szülőföldjére, de a kárpátaljai magyar férfilakosság szovjet hatóságok általi depor­tálásáról értesülve Debrecenbe távozott, ahol a vagongyárban vállalt munkát. Néhány hónap múlva hazatért és beiratkozott a debreceni teológiára, ám a határ lezárása miatt tanulmányait már nem kezdhette meg. Elhatározásától azonban, hogy lelkipásztorként szolgálja hittársa­it, a világpolitika sem tudta eltán­torítani. Kárpátalján, református lelkészek mellett igyekezett elsajá­títani a teológiai ismereteket. 1946 végén Munkácsra került kisegítő segédlelkészként. Hittantanítás­sal és konfirmációs előkészítéssel foglalkozott. Segített és szolgált, ahol tudott, márpedig munka akadt bőven, hiszen a háború, a kezdődő szovjet üldöztetések miatt egyre kevesebb volt a pap. Tevékenysége nem maradt észrevétlen, s mivel nem volt te­ológiai végzettsége, 1948-ban a hatóságok eltiltották a szolgálattól és a tanulástól. Nem sokkal később, 1949. március 19-én hatodmagával le­tartóztatták szovjetellenes pro­pagandáért, „a haladó tudomány gátlásáért és az ifjúság félreve­zetéséért”. 1949. május 24-én mindezért tíz év lágerre ítélték. A kazahsztáni fogságból 1956 májusában szabadult. Gulácsy Lajos a lágeréveket is szolgálatnak tekintette, s rab­társai, honfitársai támaszává vált a messzeségben. Életének erről az időszakáról így vallott visszaem­lékezésében: „Ezek a foglyok már kivetkőztek emberi mivoltukból. Már beszélni sem tudtak anya­nyelvükön, csak káromkodni. ... Minden szenvedésért Istent tették felelőssé. ... Mikor megtudták, hogy papi ember vagyok, és még hiszek Istenben, honfitársaim kigúnyoltak, bolondnak tartottak, és szinte örültek, hogy odakerül­tem, és ki fogok gyógyulni hazug álmaimból. A pokol szele érintette meg az embert ilyen körülmények között.... De hála az Úrnak, nem ez volt a vég! Teltek az évek, és ezek a honfitársak megváltoztak. Emberi szóval élve »megszelí­dültek«. Most már imádkozni is tudtak. Reménységgel néztek a jövő felé. Nem az Istent hi­báztatták a jelenért. ... Mikor 1955-ben hazaindították őket, úgy váltunk el, mint nagyon kedves lelki testvérek. Könyörült az Úr rajtuk és jóra fordított mindent. Én a magam részéről ezt látom a legfontosabbnak. Szégyen lett volna az egyházra, hogy hívei ott vannak, szenvednek, és nincs, aki számukra az Igét, az Isten üzene­tét elvigye. Ott volt nekünk is a helyünk.... Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van. A Kazahsztánban töltött hét év tes­tünk számára a hét szűk esztendőt jelentette. Lelkünk számára pedig a hét bő esztendőt.” A szovjet hatóságok csak a helsinki záróokmány aláírása után, 1978-ban engedélyezték számára, hogy letegye teológiai vizsgáit, és a következő évben elkezdhesse lelkészi szolgálatát. 1987-től püspöki tanácsos és a lelkészképzés egyháztörténeti előadója, valamint Bereg megye esperese. 1991-től egyházkerületi főjegyző volt, 1994-ben püspökké választották, mely tisztséget 1998- ig töltötte be. A rendszerváltás és az azt követő évek újabb embert próbáló kihívások elé állították, hiszen a szó szoros értelmében és embe­rileg is a romokból kellett újra­építeni a Kárpátaljai Református Egyházat. Közreműködött a meg­lévő templomok helyreállításában és újak építésében, de ami talán ennél is fontosabb: gondoskodott a papképzés, a hitoktatás megszer­vezéséről. A ’80-as évek végén alig két tucat református lelkész szolgált a Kárpátaljai Református Egyházkerületben. Számuk a kö­vetkező évtized végére már megközelítette a kilencvenet. A szovjet uralom alól felszabaduló egy­ház számára a ’ 80-’90- es évek fordulóján létfontosságú volt a belső megújulás, ami nem jelentett egyebet, mint az évszázados ha­gyományokhoz való visszatérést az egyház igazgatása terén. „Első dolog volt a presbité­riumok újraválasztása és eskütétele. Nagyon sok helyen beépítette az állam a presbitériu­mokba a saját embereit, besúgóit, ezért nem is engedte, hogy esküt tegyenek” - vallotta erről. Majd következett az egyházmegyék és az egyház­­kerület vezetésének helyreállítása. „A cél az egyház zsinat-presbiteri elvek alapján történő kormányzá­sa volt.” Egyházkerületi főjegyzőként, majd püspökként gondolt a jövő­re is: meghatározó szerepe volt a nagyberegi, nagydobronyi és péterfalvai református líceumok létrehozásában. Püspöksége ide­jén létesült a Diakóniai Központ, két gyermekotthon és öt cigány­templom. Közreműködésével jött létre a református idősotthon, amelyben élete végéig lelkészi szolgálatot végzett. „A láger alatt azon gondol­kodtam, mit teszek majd, amikor hazakerülök. Ezek a dolgok akkor jöttek elő gondolatban. Örülök annak, hogy eszköz lehettem ab­ban, hogy a Diakóniai Központ létrejött, megalakultak az isko­láink, visszakaptunk nagyon sok parókiát, templomot, felépítet­tünk öt cigánytemplomot, s ezzel megindulhatott a cigánymisszió, létrehoztuk az ifjúsági táborokat. Mindezek létrejöhettek, mert ak­kor lehetett, mert Isten lehetőséget adott rá. S mert velem együtt olyan munkatársak voltak az Úr szolgálatában, akikkel együtt meg tudtuk ezt oldani” - vallotta évek­kel később indíttatásáról. Gulácsy Lajosnak az egy­ház mellett a magyar közösség ügyes-bajos dolgaira is maradt ideje és energiája. A kárpátaljai magyar érdekvédelmi és szakmai szervezetek mindenkor számít­hattak a véleményére, tanácsára, a segítségére és a hathatós köz­reműködésére. Amikor például a kilencvenes évek közepén fel­merült az államtól és politikától független kárpátaljai magyar fő­iskola létrehozásának gondolata, habozás nélkül a támogatásáról biztosította az elképzelést. Nehéz túlértékelni annak jelentőségét, hogy a Kárpátaljai Református Egyház vállalta, a magyar felső­­oktatási intézmény egyik alapítója lesz, amikor az ötletet fogadó politikai ellenszélben kétségessé vált az elképzelés megvalósítása, később pedig ideiglenesen a mai Rákóczi-főiskola elődjének ren­delkezésére bocsátott egy erre a célra megfelelő egyházi ingatlant. Amikor a politikai ellenfelek lehetetlenné tették, hogy a főis­kola rendezvényeit Beregszász művelődési központjában ren­dezze meg, a város református temploma fogadta be az oktatási intézmény tanévnyitó és tanévzá­ró ünnepségeit. Diákok és tanárok azóta is,,hazajárnak” a templom­ba az Úr áldását kérni a tanév kezdetén és diplomaosztáskor. A kárpátaljai magyarság érdekében kifejtett tevékenysé­géért Gulácsy Lajost 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdem­rend Középkeresztjével, 2012- ben Külhoni Magyarságért Díjjal tüntették ki, 2012-ben Munkács város díszpolgári címet adomá­nyozott számára. 2015-ben az önálló kárpátaljai magyar felső­­oktatás megteremtéséhez és a Rá­kóczi-főiskola megmaradásához való hozzájárulásáért átvehette a Rákóczi-díjat. Halálával betölthetetlen űr keletkezett, amely fájdalommal tölt el mindenkit, akinek megada­tott, hogy találkozzék vele, meg­tapasztalja megingathatatlan hitén alapuló kikezdhetetlen derűjét. Bár hisszük, ő maga erre csak any­­nyit mondana, hogy nem távozott, csupán ott folytatja a szolgálatot, ahová Teremtője rendel. Megkötések nélkül 1956-tól kétnapos nagyszabá­sú Kárpát-medencei tu­dományos konferenciát szerveztek Beregszászban. November 4-5. között az 1956-os forradalom és sza­badságharc 60. évforduló­ja alkalmából a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán (II. RFKMF) történészszimpóziumot tar­tottak. A nemzetközi ese­mény a főiskola és a GENIUS Jótékonysági Alapítvány kö­zös szervezésében valósult meg az '56-os emlékbizott­ság támogatásával. A konferencián dr. Bocskor Andrea, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője emlékező beszédében kiemelte: november 4-e nem volt dicső pillanat. Ez a magyar történelem gyásznapja, az emlékezés napja. „A magyar hősökre emlékezünk, azokra a hősökre is, akik még most is kö­zöttünk vannak. 1956 üzenete ma is nagyon fontos, hisz napjainkban is nagy érték a szabadság, az ön­rendelkezés, és nagyon fontos a magyar nemzet egysége.” 1956. október 23. volt az a nap, amely szimbolikusan egységbe ková­csolta az anyaországtól elszakított területeket. Az utókornak is büsz­kén kell vállalnia 1956­ örökségét - mondta el Bocskor Andrea. Buhajla József ungvári ma­gyar főkonzul azt hangsúlyozta, hogy a magyar nép nem tűri a rabságot, mindig kész harcolni a szabadságért, a nemzeti függet­lenségért, ezekért az értékekért a legnagyobb túlerővel is képes felvenni a harcot. 1956-ban egy évtizednyi megaláztatás után saját kezünkbe vettük a sorsunkat „Kö­szönettel és hálával tartozunk 1956 hőseinek hazaszeretetükért, tiszta áldozatos harcukért. November 4-én véget ért egy álom, a várva várt szabadság nem jött el, véres események követték, de 1956 vi­lágtörténelmi esemény volt, mely megindította az enyhülés folya­matát.” A konzul beszéde végén a szabadság nagyságát és fontossá­gát méltatta. Hangsúlyozta, hogy a szabadságot ma is, holnap is meg kell védeni, és ebben a munkában minden magyarra szükség van. Dr. Orosz­ldikó, a II. RFKMF rektora, a konferencia házigazdája elmondta, hogy 1956 az itt élő magyarságnak egy olyan helyzetet hozott, amely reményt villantott fel. Hiszen a kárpátaljai magyar­ság a XX. században mindig egy más világban élt mindig egy vir­tuális magyar világban élhette meg magyarságát. Azzal, hogy ’56-ban a kárpátaljai magyarok is cselekedtek, bizonyították, hogy ők is a magyar nemzet részét képezik - fogalmazott a rektor. „Ma korlátok nélkül beszéltünk a győzelemről, de emlékezzünk arra, hogy bár megtorlás követke­zett be jött egy enyhülés, hiszen a fagy kicsit oldódott - mindez köszönhető volt azoknak, akik október 23-án felemelték a lyukas zászlót” - mondta el Orosz Ildikó. Az emlékező gondolatokat követően egyperces néma főhaj­tással adóztak az elhunyt ’56-os hősök emlékének. Ezt követően dr. Sallai Jó­zsef, a Nagy Imre Társaság Sza­­bolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szervezetének alelnöke beszédé­ben elmondta: a történelemben csillagóráknak nevezik azokat a kitüntetett eseményeket, melyek meghatározóak egy nép, egy nem­zet számára. Ilyen csillagóra az ’ 56-os forradalom, amely céljával, hatásával, tisztaságával, világ­csodát kiváltó teljesítménnyel világhírű, maradandó forrás lett. Több volt ez magyar ügynél! Ezért dobogott a világ szíve 1956-ban Magyarországon - hangsúlyozta az alelnök.„A közös múlt emléke magunkba építve nemzetmegtartó és nemzetformáló erő, amely a jövőnket is megtartja. Az emlé­kezés erősítse meg bennünk az elhatározást, hogy a Nagy Imre és az 1956-os hősök, mártírok teste fölötti kis halmokat lelkünkben égi katedrálissá emeljük” - fogal­mazott dr. Sallai József. A konferencia megnyitója után a Kárpát-medencéből érke­zett történész tudósoké, kutatóké, előadóké volt a szó, akik ’56-os kutatásaikat, tanulmányaikat osz­tották meg a nagyérdeművel. A tudományos szimpózium négy nagyobb témakört vizsgált: a dél­előtti órákban 1956-ról általáno­san, és a forradalomról hallhattak előadásokat a résztvevők. A nívós eseménnyel egybe­kötve Magyarország Kormánya emlékünnepség keretén belül tüntette ki Milován Sándort, a KMKSZ tiszteletbeli elnökét, a kárpátaljai ’56-os események résztvevőjét. Áder János köztár­sasági elnök nevében Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke adta át a Ma­gyar Érdemrend Tisztikeresztje ki­tüntetést. A megható pillanatokat követően a konferencia második részében A megtorlás és 1956 a határon túl témakörökben mu­tatták be kutatásaikat az előadók. A konferencia egyik csúcspontja volt, amikor maga Milován Sán­dor, kárpátaljai ’56-os beszélt a helyi történésekről, eseményekről, saját élményeiről, nehézségeiről, hányattatásairól. Elmondta, hogy a kárpátaljai magyarság egy szikrája volt a nagy egésznek, a magyar­ság itt átérezte, hogy mi történt ott, Pesten. Beszélt a Kárpátalján élő más nemzetiségekről, hogy azok miként élték meg a szovjet diktatúrát. Hol hazugság van, ott hazugság van - mondta el Milován Sándor, aki azt mondta, hogy bár tudták, hogy a tankok ellen nincs sok esélyük, mégis a szikra ott volt bennük, hogy valamit tenni kell, a tűz lángja az ő szívükben is ott lobogott. Váradi Natália, a „GENI­US” Jótékonysági Alapítvány irodaigazgatója, a konferencia szervezője kérdésünkre az ese­mény kapcsán elmondta, hogy Kárpátalja jelentős szerepet töltött be az ’56-os forradalom idején. Felvonulási terepként szolgált a szovjet tankoknak, Ungváron rendezkedett be az a politikai ha­diszállás, amely kapcsolatot tartott fent Budapest és Moszkva között, és fogadta a deportáltakat a helyi börtönbe. Ugyanakkor bizonyos kárpátaljai magyar közösségek önszerveződve röplapterjesztéssel foglalkoztak. Az igazgató szerint a ma embere számára ’ 56 egyik üze­nete, hogy a magyar nép sohasem adja fel a szabadságát, valamint a magyar egység, összetartozás jelképe. A konferencián többek között dr. Rainer M. János, Széchenyi­­díjas történész, az 1956-os Intézet főigazgatója, dr. M. Kiss Sándor professor emeritus, a Rendszer­váltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyet­tese, dr. Palasik Mária, az Állam­biztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Kutatási Osztályának osztályvezetője, Somlai Katalin, az 1956-os Intézet - Oral History Archívum munkatársa, dr. Sarusi Kiss Béla Mihály, Budapest Fővá­ros Levéltárának főosztályvezető­je tartottak előadást. A határon túli területekről Simon Attila, a Selye János Egyetem tanára arról be­szélt, hogy Miért volt mozdulatlan Szlovákia és a szlovákiai magyar­ság 1956-ban ?, Tófalvi Zoltán író, történész az erdélyi eseményekről, szervezkedésekről szólt, dr. Ko­vács Attila, a Ljubljanai Nemze­tiségi Kutatóintézet munkatársa a Jugoszláviába érkezett ’56-os magyar menekültekről beszélt. Az eseményen állandó banner kiállí­tást lehetett megtekinteni az intéz­mény átriumában, amelyeken az 1956-os forradalomra vonatkozó digitalizált KGB-dokumentumok voltak láthatók. A tárlat szakmai összeállítói dr. Váradi Natália és Molnár D. István voltak. A kétnapos eseményen részt vett többek között Fülöp Attila nemzetiségi és civil kapcsolato­kért felelős helyettes államtitkár, Grezsa István, Szabolcs-Szat­­már-Bereg megye és Kárpátalja fejlesztéséért felelős kormánybiz­tos, Szalipszki Endre beregszászi magyar főkonzul, Brenzovics László, a KMKSZ elnöke, az uk­rajnai parlament képviselője, Tilki Attila országgyűlési képviselő, Gulácsy Lajos nyugalmazott re­formátus püspök, Horkay László nyugalmazott református püspök, valamint egyházi, civil szerveze­tek és felsőoktatási intézmények képviselői. A rendezvényen jelen voltak a kárpátaljai ’56-os politikai foglyok, meghurcoltak, valamint hozzátartozóik. A nagyszabású eseményt este színházi előadás követte, amelyen a főiskola színtársulata '56-os te­matikájú zenés emlékműsort adott elő „Mert a haza nem előadó” címmel. Az este további részében az autentikus népzenét játszó Sod­ró együttes adott koncertet. A konferencia másnapján a résztvevők szakmai tanulmány­úton vettek részt Ungváron: a KGB épületét és a börtönt tekin­tették meg, majd megkoszorúzták az ’56-osok emlékművét. Váradi Enikő

Next