Kárpátalja, 2016. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
2016-11-10 / 45. szám
KÖZÉLETKárpátalja 2016. november 10. Távozott őrhelyéről a kárpátaljai magyarság lelkipásztora és őrzője Nagy veszteség érte a kárpátaljai magyarságot és a református egyházat: életének 92. évében vasárnap elhunyt Gulácsy Lajos, a Kárpátaljai Református Egyház nyugalmazott püspöke. Gulácsy Lajos 1925. január 8-án született az egykori Ugocsa megyei Tivadarfalván. A középiskola elvégzése után Budapesten, a Mátyásföldi Repülőgépgyárban helyezkedett el műszaki tisztviselőként A második világháború után visszatért szülőföldjére, de a kárpátaljai magyar férfilakosság szovjet hatóságok általi deportálásáról értesülve Debrecenbe távozott, ahol a vagongyárban vállalt munkát. Néhány hónap múlva hazatért és beiratkozott a debreceni teológiára, ám a határ lezárása miatt tanulmányait már nem kezdhette meg. Elhatározásától azonban, hogy lelkipásztorként szolgálja hittársait, a világpolitika sem tudta eltántorítani. Kárpátalján, református lelkészek mellett igyekezett elsajátítani a teológiai ismereteket. 1946 végén Munkácsra került kisegítő segédlelkészként. Hittantanítással és konfirmációs előkészítéssel foglalkozott. Segített és szolgált, ahol tudott, márpedig munka akadt bőven, hiszen a háború, a kezdődő szovjet üldöztetések miatt egyre kevesebb volt a pap. Tevékenysége nem maradt észrevétlen, s mivel nem volt teológiai végzettsége, 1948-ban a hatóságok eltiltották a szolgálattól és a tanulástól. Nem sokkal később, 1949. március 19-én hatodmagával letartóztatták szovjetellenes propagandáért, „a haladó tudomány gátlásáért és az ifjúság félrevezetéséért”. 1949. május 24-én mindezért tíz év lágerre ítélték. A kazahsztáni fogságból 1956 májusában szabadult. Gulácsy Lajos a lágeréveket is szolgálatnak tekintette, s rabtársai, honfitársai támaszává vált a messzeségben. Életének erről az időszakáról így vallott visszaemlékezésében: „Ezek a foglyok már kivetkőztek emberi mivoltukból. Már beszélni sem tudtak anyanyelvükön, csak káromkodni. ... Minden szenvedésért Istent tették felelőssé. ... Mikor megtudták, hogy papi ember vagyok, és még hiszek Istenben, honfitársaim kigúnyoltak, bolondnak tartottak, és szinte örültek, hogy odakerültem, és ki fogok gyógyulni hazug álmaimból. A pokol szele érintette meg az embert ilyen körülmények között.... De hála az Úrnak, nem ez volt a vég! Teltek az évek, és ezek a honfitársak megváltoztak. Emberi szóval élve »megszelídültek«. Most már imádkozni is tudtak. Reménységgel néztek a jövő felé. Nem az Istent hibáztatták a jelenért. ... Mikor 1955-ben hazaindították őket, úgy váltunk el, mint nagyon kedves lelki testvérek. Könyörült az Úr rajtuk és jóra fordított mindent. Én a magam részéről ezt látom a legfontosabbnak. Szégyen lett volna az egyházra, hogy hívei ott vannak, szenvednek, és nincs, aki számukra az Igét, az Isten üzenetét elvigye. Ott volt nekünk is a helyünk.... Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van. A Kazahsztánban töltött hét év testünk számára a hét szűk esztendőt jelentette. Lelkünk számára pedig a hét bő esztendőt.” A szovjet hatóságok csak a helsinki záróokmány aláírása után, 1978-ban engedélyezték számára, hogy letegye teológiai vizsgáit, és a következő évben elkezdhesse lelkészi szolgálatát. 1987-től püspöki tanácsos és a lelkészképzés egyháztörténeti előadója, valamint Bereg megye esperese. 1991-től egyházkerületi főjegyző volt, 1994-ben püspökké választották, mely tisztséget 1998- ig töltötte be. A rendszerváltás és az azt követő évek újabb embert próbáló kihívások elé állították, hiszen a szó szoros értelmében és emberileg is a romokból kellett újraépíteni a Kárpátaljai Református Egyházat. Közreműködött a meglévő templomok helyreállításában és újak építésében, de ami talán ennél is fontosabb: gondoskodott a papképzés, a hitoktatás megszervezéséről. A ’80-as évek végén alig két tucat református lelkész szolgált a Kárpátaljai Református Egyházkerületben. Számuk a következő évtized végére már megközelítette a kilencvenet. A szovjet uralom alól felszabaduló egyház számára a ’ 80-’90- es évek fordulóján létfontosságú volt a belső megújulás, ami nem jelentett egyebet, mint az évszázados hagyományokhoz való visszatérést az egyház igazgatása terén. „Első dolog volt a presbitériumok újraválasztása és eskütétele. Nagyon sok helyen beépítette az állam a presbitériumokba a saját embereit, besúgóit, ezért nem is engedte, hogy esküt tegyenek” - vallotta erről. Majd következett az egyházmegyék és az egyházkerület vezetésének helyreállítása. „A cél az egyház zsinat-presbiteri elvek alapján történő kormányzása volt.” Egyházkerületi főjegyzőként, majd püspökként gondolt a jövőre is: meghatározó szerepe volt a nagyberegi, nagydobronyi és péterfalvai református líceumok létrehozásában. Püspöksége idején létesült a Diakóniai Központ, két gyermekotthon és öt cigánytemplom. Közreműködésével jött létre a református idősotthon, amelyben élete végéig lelkészi szolgálatot végzett. „A láger alatt azon gondolkodtam, mit teszek majd, amikor hazakerülök. Ezek a dolgok akkor jöttek elő gondolatban. Örülök annak, hogy eszköz lehettem abban, hogy a Diakóniai Központ létrejött, megalakultak az iskoláink, visszakaptunk nagyon sok parókiát, templomot, felépítettünk öt cigánytemplomot, s ezzel megindulhatott a cigánymisszió, létrehoztuk az ifjúsági táborokat. Mindezek létrejöhettek, mert akkor lehetett, mert Isten lehetőséget adott rá. S mert velem együtt olyan munkatársak voltak az Úr szolgálatában, akikkel együtt meg tudtuk ezt oldani” - vallotta évekkel később indíttatásáról. Gulácsy Lajosnak az egyház mellett a magyar közösség ügyes-bajos dolgaira is maradt ideje és energiája. A kárpátaljai magyar érdekvédelmi és szakmai szervezetek mindenkor számíthattak a véleményére, tanácsára, a segítségére és a hathatós közreműködésére. Amikor például a kilencvenes évek közepén felmerült az államtól és politikától független kárpátaljai magyar főiskola létrehozásának gondolata, habozás nélkül a támogatásáról biztosította az elképzelést. Nehéz túlértékelni annak jelentőségét, hogy a Kárpátaljai Református Egyház vállalta, a magyar felsőoktatási intézmény egyik alapítója lesz, amikor az ötletet fogadó politikai ellenszélben kétségessé vált az elképzelés megvalósítása, később pedig ideiglenesen a mai Rákóczi-főiskola elődjének rendelkezésére bocsátott egy erre a célra megfelelő egyházi ingatlant. Amikor a politikai ellenfelek lehetetlenné tették, hogy a főiskola rendezvényeit Beregszász művelődési központjában rendezze meg, a város református temploma fogadta be az oktatási intézmény tanévnyitó és tanévzáró ünnepségeit. Diákok és tanárok azóta is,,hazajárnak” a templomba az Úr áldását kérni a tanév kezdetén és diplomaosztáskor. A kárpátaljai magyarság érdekében kifejtett tevékenységéért Gulácsy Lajost 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével, 2012- ben Külhoni Magyarságért Díjjal tüntették ki, 2012-ben Munkács város díszpolgári címet adományozott számára. 2015-ben az önálló kárpátaljai magyar felsőoktatás megteremtéséhez és a Rákóczi-főiskola megmaradásához való hozzájárulásáért átvehette a Rákóczi-díjat. Halálával betölthetetlen űr keletkezett, amely fájdalommal tölt el mindenkit, akinek megadatott, hogy találkozzék vele, megtapasztalja megingathatatlan hitén alapuló kikezdhetetlen derűjét. Bár hisszük, ő maga erre csak anynyit mondana, hogy nem távozott, csupán ott folytatja a szolgálatot, ahová Teremtője rendel. Megkötések nélkül 1956-tól kétnapos nagyszabású Kárpát-medencei tudományos konferenciát szerveztek Beregszászban. November 4-5. között az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán (II. RFKMF) történészszimpóziumot tartottak. A nemzetközi esemény a főiskola és a GENIUS Jótékonysági Alapítvány közös szervezésében valósult meg az '56-os emlékbizottság támogatásával. A konferencián dr. Bocskor Andrea, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője emlékező beszédében kiemelte: november 4-e nem volt dicső pillanat. Ez a magyar történelem gyásznapja, az emlékezés napja. „A magyar hősökre emlékezünk, azokra a hősökre is, akik még most is közöttünk vannak. 1956 üzenete ma is nagyon fontos, hisz napjainkban is nagy érték a szabadság, az önrendelkezés, és nagyon fontos a magyar nemzet egysége.” 1956. október 23. volt az a nap, amely szimbolikusan egységbe kovácsolta az anyaországtól elszakított területeket. Az utókornak is büszkén kell vállalnia 1956 örökségét - mondta el Bocskor Andrea. Buhajla József ungvári magyar főkonzul azt hangsúlyozta, hogy a magyar nép nem tűri a rabságot, mindig kész harcolni a szabadságért, a nemzeti függetlenségért, ezekért az értékekért a legnagyobb túlerővel is képes felvenni a harcot. 1956-ban egy évtizednyi megaláztatás után saját kezünkbe vettük a sorsunkat „Köszönettel és hálával tartozunk 1956 hőseinek hazaszeretetükért, tiszta áldozatos harcukért. November 4-én véget ért egy álom, a várva várt szabadság nem jött el, véres események követték, de 1956 világtörténelmi esemény volt, mely megindította az enyhülés folyamatát.” A konzul beszéde végén a szabadság nagyságát és fontosságát méltatta. Hangsúlyozta, hogy a szabadságot ma is, holnap is meg kell védeni, és ebben a munkában minden magyarra szükség van. Dr. Oroszldikó, a II. RFKMF rektora, a konferencia házigazdája elmondta, hogy 1956 az itt élő magyarságnak egy olyan helyzetet hozott, amely reményt villantott fel. Hiszen a kárpátaljai magyarság a XX. században mindig egy más világban élt mindig egy virtuális magyar világban élhette meg magyarságát. Azzal, hogy ’56-ban a kárpátaljai magyarok is cselekedtek, bizonyították, hogy ők is a magyar nemzet részét képezik - fogalmazott a rektor. „Ma korlátok nélkül beszéltünk a győzelemről, de emlékezzünk arra, hogy bár megtorlás következett be jött egy enyhülés, hiszen a fagy kicsit oldódott - mindez köszönhető volt azoknak, akik október 23-án felemelték a lyukas zászlót” - mondta el Orosz Ildikó. Az emlékező gondolatokat követően egyperces néma főhajtással adóztak az elhunyt ’56-os hősök emlékének. Ezt követően dr. Sallai József, a Nagy Imre Társaság Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szervezetének alelnöke beszédében elmondta: a történelemben csillagóráknak nevezik azokat a kitüntetett eseményeket, melyek meghatározóak egy nép, egy nemzet számára. Ilyen csillagóra az ’ 56-os forradalom, amely céljával, hatásával, tisztaságával, világcsodát kiváltó teljesítménnyel világhírű, maradandó forrás lett. Több volt ez magyar ügynél! Ezért dobogott a világ szíve 1956-ban Magyarországon - hangsúlyozta az alelnök.„A közös múlt emléke magunkba építve nemzetmegtartó és nemzetformáló erő, amely a jövőnket is megtartja. Az emlékezés erősítse meg bennünk az elhatározást, hogy a Nagy Imre és az 1956-os hősök, mártírok teste fölötti kis halmokat lelkünkben égi katedrálissá emeljük” - fogalmazott dr. Sallai József. A konferencia megnyitója után a Kárpát-medencéből érkezett történész tudósoké, kutatóké, előadóké volt a szó, akik ’56-os kutatásaikat, tanulmányaikat osztották meg a nagyérdeművel. A tudományos szimpózium négy nagyobb témakört vizsgált: a délelőtti órákban 1956-ról általánosan, és a forradalomról hallhattak előadásokat a résztvevők. A nívós eseménnyel egybekötve Magyarország Kormánya emlékünnepség keretén belül tüntette ki Milován Sándort, a KMKSZ tiszteletbeli elnökét, a kárpátaljai ’56-os események résztvevőjét. Áder János köztársasági elnök nevében Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke adta át a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést. A megható pillanatokat követően a konferencia második részében A megtorlás és 1956 a határon túl témakörökben mutatták be kutatásaikat az előadók. A konferencia egyik csúcspontja volt, amikor maga Milován Sándor, kárpátaljai ’56-os beszélt a helyi történésekről, eseményekről, saját élményeiről, nehézségeiről, hányattatásairól. Elmondta, hogy a kárpátaljai magyarság egy szikrája volt a nagy egésznek, a magyarság itt átérezte, hogy mi történt ott, Pesten. Beszélt a Kárpátalján élő más nemzetiségekről, hogy azok miként élték meg a szovjet diktatúrát. Hol hazugság van, ott hazugság van - mondta el Milován Sándor, aki azt mondta, hogy bár tudták, hogy a tankok ellen nincs sok esélyük, mégis a szikra ott volt bennük, hogy valamit tenni kell, a tűz lángja az ő szívükben is ott lobogott. Váradi Natália, a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány irodaigazgatója, a konferencia szervezője kérdésünkre az esemény kapcsán elmondta, hogy Kárpátalja jelentős szerepet töltött be az ’56-os forradalom idején. Felvonulási terepként szolgált a szovjet tankoknak, Ungváron rendezkedett be az a politikai hadiszállás, amely kapcsolatot tartott fent Budapest és Moszkva között, és fogadta a deportáltakat a helyi börtönbe. Ugyanakkor bizonyos kárpátaljai magyar közösségek önszerveződve röplapterjesztéssel foglalkoztak. Az igazgató szerint a ma embere számára ’ 56 egyik üzenete, hogy a magyar nép sohasem adja fel a szabadságát, valamint a magyar egység, összetartozás jelképe. A konferencián többek között dr. Rainer M. János, Széchenyidíjas történész, az 1956-os Intézet főigazgatója, dr. M. Kiss Sándor professor emeritus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese, dr. Palasik Mária, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Kutatási Osztályának osztályvezetője, Somlai Katalin, az 1956-os Intézet - Oral History Archívum munkatársa, dr. Sarusi Kiss Béla Mihály, Budapest Főváros Levéltárának főosztályvezetője tartottak előadást. A határon túli területekről Simon Attila, a Selye János Egyetem tanára arról beszélt, hogy Miért volt mozdulatlan Szlovákia és a szlovákiai magyarság 1956-ban ?, Tófalvi Zoltán író, történész az erdélyi eseményekről, szervezkedésekről szólt, dr. Kovács Attila, a Ljubljanai Nemzetiségi Kutatóintézet munkatársa a Jugoszláviába érkezett ’56-os magyar menekültekről beszélt. Az eseményen állandó banner kiállítást lehetett megtekinteni az intézmény átriumában, amelyeken az 1956-os forradalomra vonatkozó digitalizált KGB-dokumentumok voltak láthatók. A tárlat szakmai összeállítói dr. Váradi Natália és Molnár D. István voltak. A kétnapos eseményen részt vett többek között Fülöp Attila nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár, Grezsa István, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja fejlesztéséért felelős kormánybiztos, Szalipszki Endre beregszászi magyar főkonzul, Brenzovics László, a KMKSZ elnöke, az ukrajnai parlament képviselője, Tilki Attila országgyűlési képviselő, Gulácsy Lajos nyugalmazott református püspök, Horkay László nyugalmazott református püspök, valamint egyházi, civil szervezetek és felsőoktatási intézmények képviselői. A rendezvényen jelen voltak a kárpátaljai ’56-os politikai foglyok, meghurcoltak, valamint hozzátartozóik. A nagyszabású eseményt este színházi előadás követte, amelyen a főiskola színtársulata '56-os tematikájú zenés emlékműsort adott elő „Mert a haza nem előadó” címmel. Az este további részében az autentikus népzenét játszó Sodró együttes adott koncertet. A konferencia másnapján a résztvevők szakmai tanulmányúton vettek részt Ungváron: a KGB épületét és a börtönt tekintették meg, majd megkoszorúzták az ’56-osok emlékművét. Váradi Enikő