Kárpáti Igaz Szó, 1991. október-december (72. évfolyam, 188-247. szám)
1991-10-01 / 188. szám
ELREJTVE AZ IDEGENEK ÉS SAJÁT MAGUNK ELŐL Viktor Balgyin szívelégtelenséggel került kórházba. Együttérezve az idős emberrel, az esetet törvényszerűnek kell tekinteni. Viktor Ivanovics az állam érdekei ellen tett. Országunkban pedig az ilyen cselekedetek mindig az egészség elvesztésével fenyegetnek. És ez még a jobbik eset. Máris megmagyarázom: 1945 tavasza, Németország. Balgyin, a szovjet hadsereg századosa azt a feladatot kapta, hogy találjon helyiséget a törzskar számára. Az őrnagyszerencsére képzettségét tekintve építész, vagyis olyan ember, aki ért valamit a festőművészethez) talál is helyiséget: egy régi várat 70 kilométernyire Berlintől. Néhány nap múlva megtudja, hogy a vár pincéjében a katonák valamilyen képeket találtak, ő is odamegy. Valóban mappák hevernek a földön, némelyiken csizmatalp nyomai láthatók. Felemeli az egyiket, a másikat... A regényekben ilyenkor azt írják: »Arca falfehér lett«. A rajzokon a következő aláírások: Rembrandt, Goya, Dürer, Velasquez, Rubens, Rodin, Manet, Delacroix, Van Gogh... A hátoldalon pedig a pecsét: Künsthalle Múzeum, Bréma. A 25 éves százados összeszedi a rajzokat és bőröndjébe rejti. Útban hazafelé még legalább 40 képet (főképpen aktot) cserél el társaival. Így került kollekciójába a nagy mesterek 362 rajza és Dürer, illetve Goya egyegy festménye. A Dürerért Balgyin új, amerikai bőrből készült csizmáját adta oda. A költségek ellenére a leszerelt építész nem tartotta meg magának a kollekciót, de nem is adta el, nem is cserélte el bár gépkocsit és dácsát is ajánlottak neki. Ez a furcsa ember kötelességének tartotta, hogy a gyűjtemény visszakerüljön a Brémai Múzeumba. A háború után Viktor Ivanovics a zagorszki kolostort restaurálta, esténként pedig a kollekció képeit írta le. 1947-ben a műveket a listával együtt elvitte az építészeti múzeum igazgatójához, s ezért köszönőlevelet is kapott. Balgyin a kollekciót 15 évvel később látta újra, amikor (a sors kiszámíthatatlan) egy negyedszázadra az építészeti múzeum igazgatója lett. Ettől kezdve küldözgette szorgalmasan leveleit a hatóságokhoz: jó lenne viszszaadni a gyűjteményt a német Tveri terület. D. Andrejev, az andreapoli járási Plauzsnyíca község lakosa majdnem ötven év elteltével szánta rá magát arra, hogy előjöjjön önként vállalt fogságából. Ezek alatt az évek alatt egy sötét istálló és egy padlás szolgált börtönéül. A történet 1942. áprilisáig nyúlik vissza. A 19 éves Cymitrist behívták a hadseregbe és azonnal bekerült a háború poklába. Szerencséje volt: társai elpusztultak, ő viszont könnyebb sérüléssel megúszta. Mindez szülőföldje közelében történt. Miután meggyógyult, engedély nélkül hazaszökött a kórházból. Szülei örömükben majdnem egy napig odahaza tartották. Amikor már észbe kaptak, késő volt. A háborús idők törvényei szerint az önkényes eltávozásért a legszigorúbb büntetés járt, legjobb esetben is büntetőosztag. Ezért inkább elrejtették. Képünkön: D. Andrejev, miután megkapta a személyi igazolványát, az ország teljes jogú állampolgára lett. (TASZSZ) népnek a megbékélés, a nagylelkűség jeléül. Irt Gyemicsevnek, Brezsnyevnek, Ligacsovnak és Gorbacsovnak is. Az Állam nem válaszolt Balgyinnak. 1991 februárjában jutott csak eszébe. Az Állam a Kulturális Minisztérium hivatalnokai személyében megjelent a múzeumban és ismeretlen irányban elszállította a kollekciót. Hogy hol van jelenleg, azt nem sikerült megtudnia a nyugtalankodó Balgyinnak. Egy újabb levél írása közben (természetesen Jelcinnek) Balgyin annyira felidegeskedett, hogy kórházba került. Én nem szeretném követni Balgyint, de megkockáztatnék néhány szót mondani államunknak. Tudom jól, hogy a kérdés igen kényes. Egy kis fondorlattal megérdemelt haditrófeának, a háború idején okozott rombolás, a Németországba szállított, és mindmáig ott levő, felbecsülhetetlen kulturális értékek részleges kompenzációjának is tekinthetnénk. Különbözőek lehetnek a vélemények, egyet azonban nem szabad megtennünk: hallgatni és várni arra, mikor hallgatnak el természetes módon a szemtanúk. Ülünk a kincseken, elrejtve azokat az idegenek és saját magunk elől. A brémai hatóságok már régóta kérik, hogy legalább mutassák meg, szervezzenek kiállítást a város lakosai számára abból a kollekcióból, amelyet csaknem fél évszázada a múzeumi dolgozókon kívül senki sem láthatott. Vlagyimir Konsztantyinov Hogyan állt bosszút »a népek atyja« Lengyelországon Amint a hernyótalpas harckocsik kivonultak a főváros utcáira, az Ukrajnai Állambiztonsági Bizottság tveri területi vezetősége azonnal azt javasolta a Szovjetunió katonai főügyészsége nyomozócsoportjának, fejezzék be az NKVD hóhérai által agyonlőtt lengyel hadifoglyok részleges exhumálását. Augusztus 19-én Lakowcev, az Állambiztonsági Bizottság vezetője arról tájékoztatta Tretyeckij igazságügyi ezredest, a katonai ügyészség nyomozócsoportjának vezetőjét, hogy tanácskozásra hívatja magához. Tretyeckij, aki kitalálta, miről lesz szó, feltételül szabta, hogy az egész csoport részt vehessen a tanácskozáson. A katonai ügyészség négy nyomozóját az Állambiztonsági Bizottság munkatársai kíséretében két UAZ szállította a tanácskozásra. Lakoncev közölte a nyomozókkal, hogy befejezettnek tekinti a tveri erdőkben folytatott missziójukat. — Az önök munkája már nem aktuális — tette hozzá — és engem nem érdekel többé. A nyomozók ebben a helyzetben kénytelenek voltak emlékeztetni az Állambiztonsági Bizottság főnökét arra, hogy nem tartoznak alárendeltjeik közé és a nyomozás beszüntetésére vonatkozó utasítást nem ártana egyeztetni az ügyészséggel. Ekkor Lakoncev és helyettese, Popov, hogy nagyobb súlyt kölcsönözzenek álláspontjuknak, közvetett fenyegetőzésekhez folyamodtak. Közölték a nyomozókkal, hogy nem garantálják sem az ők, sem a velük dolgozó lengyel szakértők személyi biztonságát. A tanácskozás után Tretyeckij Moszkvába telefonált, és tájékoztatta főnökeit a helyi KGB vezetőségének terveiről. A csoport azt az utasítást kapta, hogy folytassa a munkát. Sürgősen Tverbe utazott Nyikolaj Anyiszimov, az állami katonai ügyészség felügyelőségi osztályának vezetője. De már augusztus 21-e volt. A hernyótalpas harckocsik ekkorra már visszatértek állandó állomáshelyükre. És Nyikolaj Anyiszimov Tverbe való érkezésekor csak azt konstatálhatta, hogy az Állambiztonsági Bizottság helyi vezetősége a legnagyobb jóindulattal van az ügyészség által folytatott nyomozás iránt. Lakoncev a nyomozók munkájának során egy alkalommal sem látogatott el az ásatások színhelyére, most viszont óriási érdeklődést tanúsított iránta. Popov, az Állambiztonsági Bizottság főnökhelyettese pedig a holttestek újratemetése során, anélkül, hogy keze remegett volna, elhelyezte a hivatal koszorúját az agyonlőtt lengyelek sírjára. A nyomozás jelenleg befejeződéséhez közeledik. A meggyilkoltak részleges exhumálása cáfolhatatlanul bebizonyította, hogy a lengyelek NKVD- szervek általi agyonlövetésének ténye vitathatatlan. A hazai történelem ily módon még egy gaztettel gazdagodott. Az ügyben manapság az egyedüli fehér pontot a Politikai Bizottság 15 ezer lengyel agyonlövetéséről szóló határozatának eredetije képezi. Ezt a határozatot 1940. március 14-én olvasták fel az NKVD kalinyini (matveri), harkovi és szmolenszki területi dolgozóinak moszkvai értekezletén. Nem mindegyik csekista volt vasból. Az egyik magas rangú NKVD-s tiszt, aki megértette, hogy teljesítenie kell a Politikai Bizottságnak ezt az új határozatát, a tanácskozáson rosszul lett. A puccsig kudarccal értek véget a katonai ügyészségnek mindazok a próbálkozásai, amelyek a Politikai Bizottság ezen határozatának a felkutatására irányultak. Az SZKP KB levéltárának lefoglalása után megcsillant a remény. 130 242 lengyel katonatiszt lett 1939-ben a Vörös Hadsereg foglya. Berija parancsára három táborban — Katinknál, Harkov és Tver közelében — 15 ezer embert gyűjtöttek össze. Ez a lengyel társadalom elitje volt. 1940 tavaszán valamennyiüket agyonlőtték és a kiürült lágereket ismét megtöltötték lengyelekkel azért, hogy a helyi lakosok nehogy gyanút fogjanak. Az agyonlövetésekben az NKVD 53 munkatársa is részt vett. Az elítélteket, akik a gyors szabadulás reményében éltek, vagonokban szállították a kivégzőhelyekre. Valamenynyiüket (az első csoport kivételével, amelyet a katinyi erdőkben végeztek ki) az NKVD belső börtöneiben végezték ki. Tverben, ahol a katonai ügyészség nyomozói nemrég fejezték be a munkát, a börtön a mai egészségügyi főiskola épületének pincéjében volt. Ott a Moszkvából odavezényelt V. Blohin állambiztonságis őrnagy irányításával a fővárosi és a helyi csekisták közül 10 hóhér »dolgozott«. A foglyokat egyenként végezték ki, éjszaka. Miután egyeztették az adatokat a »vörös sarokban«, vagy a Lenin-szobában, rájuk adták a bilincseket, egy szobába vezették őket, amelynek ajtaja mögött a kivégzőtiszt bújt el. A cellákban és az utcákon a lövéseket nem lehetett hallani, mivel a pincében egész éjjel zúgott a szellőztető berendezés és a pince kijáratánál egy tehergépkocsi állt működő motorral. V. Blohin (az 50-es években megbolondult és agyonlőtte magát) személyesen is részt vett az éjszakai kivégzésekben. Feltételezhető, hogy »a népek atyja« ily borzalmas módon állt bosszút Lengyelországon a Vörös Hadsereg Varsó alatti vereségéért. Tuhacsevszkij hadseregében Sztálin a katonai tanács tagja volt. Mellesleg, vannak más verziók is a lengyelek kivégzésének indítóokairól. Pontos választ valószínűleg az SZKP KB levéltárának tanulmányozása után kaphatunk. Ami az Állambiztonsági Bizottság tveri területi vezetőségének az augusztusi puccs napjaiban való viselkedését illeti, úgy a válasz erre nem olyan mélyen fekvő. Nincs kizárva, hogy a csekisták nemcsak a saját hivataluk hírnevét igyekeztek menteni, hanem a tömeges kivégzések helyein épült állambiztonsági nyaralókat is. V. Resetnyikov KOMCOMCflbCKUn n MRna A PÉNZ JÓL ÉG, KÜLÖNÖSEN HA SZOVJET Itt az ideje, hogy néhány részlet miatt még egyszer emlékeztessünk a pavlovi pénzreformra. A következőt tudtuk meg. Annak idején, amikor az emberek milliói lázasan keresték a módját annak, hogyan szabaduljanak meg régi 100 és 50 rubeleseiktől, az Azerbajdzsán? Országrész! Állami Bank dolgozói nyugodtan aláírták 413 622 250 régi címletű rubel megsemmisítésének okmányát, és azt haladéktalanul végre is hajtották. A pénzt elégették. Júliusban, a pénzreform után négy hónappal, a Szovjetunió Állami Bankja vezetőségi ülést tartott és a pénzmegsemmisítés ellenőrzése durva megsértésének minősítette azerbajdzsán kollégáik tettét. Az elégett pénzösszeget tartozásnak tekintették, amivel az Azerbajdzsáni Köztársasági Állami Bank tartozik a szövetségi állami banknak. Ezek után az anyagot átadták a Szovjetunió Ügyészségének. Az értesülést a Szovjetunió Állami Bankja is alátámasztotta. De bármennyire is furcsa, Sz. Ganyicsev, az ország fő bankja emissziós-pénztári műveletekkel foglalkozó főosztályának vezetője, aki állítólag a történtek kinyomozásával foglalkozott, azt mondta, hogy semmi ilyesmiről nem hallott, és a vezetőséghez irányított bennünket... Mindazonáltal egyet s mást sikerült megtudnunk. Az állami bank egyik munkatársának szavai szerint, aki arra kért, hogy neve maradjon titokban, a pénzt félreértés folytán égették el... Azt mondta, hogy az azerbajdzsán bankárok ahelyett, hogy összeszámolták és átadták volna a régi bankjegyeket a moszkvai pénzbeszedőknek, úgymond, összetévesztették azokat a pénzmintákkal (413 milliót?), amelyek minden bankban megtalálhatók és amelyeknek megsemmisítése engedélyezett. A megsemmisítés folyamatát úgymond, felvették videóra (jó lenne megnézni!...). Eközben, vajon nem vághatott zsebre valaki egy kétezret? A magát megnevezni nem akaró beszélgetőpartnerem ezt igen kétli, bár a lehetőség nem kizárt. Egyelőre nem tudni, milyen következtetésre jutott az ügyészség. De mivel az állami bank hallgat, folytatjuk a részletek tisztázását. Sztartnyikasz VÁLOGATÁS A HÍRÜGYNÖKSÉGEK. A KÖZPONTI ÉS A KÖZTÁRSASÁGI LAPOK ANYAGAIBÓL