Kárpáti Igaz Szó, 1991. október-december (72. évfolyam, 188-247. szám)

1991-10-01 / 188. szám

ELREJTVE AZ IDEGENEK ÉS SAJÁT MAGUNK ELŐL Viktor Balgyin szívelégtelenséggel került kórházba. Együtt­­érezve az idős emberrel, az esetet törvényszerűnek kell tekin­teni. Viktor Ivanovics az állam érdekei ellen tett. Országunk­ban pedig az ilyen cselekedetek mindig az egészség elvesztésé­vel fenyegetnek. És ez még a jobbik eset. Máris megmagyarázom: 1945 tavasza, Németország. Balgyin, a szovjet hadsereg szá­zadosa azt a feladatot kapta, hogy találjon helyiséget a törzs­kar számára. Az őrnagy­­szeren­csére képzettségét tekintve épí­tész, vagyis olyan ember, aki ért valamit a festőművészethez) ta­lál is helyiséget: egy régi várat 70 kilométernyire Berlintől. Né­hány nap múlva megtudja, hogy a vár pincéjében a katonák va­lamilyen képeket találtak, ő is odamegy. Valóban mappák he­vernek a földön, némelyiken csizmatalp nyomai láthatók. Fel­emeli az egyiket, a másikat... A regényekben ilyenkor azt írják: »Arca falfehér lett«­. A rajzokon a következő aláírások: Remb­randt, Goya, Dürer, Velasquez, Rubens, Rodin, Manet, Delacroix, Van Gogh... A hátoldalon pedig a pecsét: Künsthalle Múzeum, Bréma. A 25 éves százados összeszedi a rajzokat és bőröndjébe rejti. Útban hazafelé még legalább 40 képet (főképpen aktot) cserél el társaival. Így került kollek­ciójába a nagy mesterek 362 rajza és Dürer, illetve Goya egy­­egy festménye. A Dürerért Bal­gyin új, amerikai bőrből készült csizmáját adta oda. A költségek ellenére a lesze­relt építész nem tartotta meg magának a kollekciót, de nem is adta el, nem is cserélte el bár gépkocsit és dácsát is ajánlot­tak neki. Ez a furcsa ember kö­telességének tartotta, hogy a gyűjtemény visszakerüljön a Brémai Múzeumba. A háború után Viktor Ivanovics a za­­gorszki kolostort restaurálta, es­ténként pedig a kollekció képeit írta le. 1947-ben a műveket a listával együtt elvitte az építé­szeti múzeum igazgatójához, s ezért köszönőlevelet is kapott. Balgyin a kollekciót 15 évvel ké­sőbb látta újra, amikor (a sors kiszámíthatatlan) egy negyed­századra az építészeti múzeum igazgatója lett. Ettől kezdve küldözgette szorgalmasan levele­it a hatóságokhoz: jó lenne visz­­szaadni a gyűjteményt a német Tveri terület. D. Andrejev, az andreapoli járási Plauzsnyíca község lakosa majdnem ötven év elteltével szánta rá magát arra, hogy előjöjjön önként vállalt fogságából. Ezek alatt az évek alatt egy sötét istálló és egy padlás szolgált börtönéül. A történet 1942. áprilisáig nyú­lik vissza. A 19 éves Cymitrist behívták a hadseregbe és azon­nal bekerült a háború poklába. Szerencséje volt: társai elpusz­tultak, ő viszont könnyebb sé­rüléssel megúszta. Mindez szülő­­földje közelében történt. Miután meggyógyult, engedély nélkül hazaszökött a kórházból. Szülei örömükben majdnem egy napig odahaza tartották. Amikor már észbe kaptak, késő volt. A há­borús idők törvényei szerint az önkényes eltávozásért a legszi­gorúbb büntetés járt, legjobb esetben is büntetőosztag. Ezért inkább elrejtették. Képünkön: D. Andrejev, miután megkapta a személyi igazolvá­nyát, az ország teljes jogú ál­lampolgára lett. (TASZSZ) népnek a megbékélés, a nagylel­kűség jeléül. Irt Gyemicsevnek, Brezsnyev­­nek, Ligacsovnak és Gorbacsov­­nak is. Az Állam nem válaszolt Bal­­gyinnak. 1991 februárjában ju­tott csak eszébe. Az Állam a Kulturális Minisztérium hivatal­nokai személyében megjelent a múzeumban és ismeretlen irány­ban elszállította a kollekciót. Hogy hol van jelenleg, azt nem sikerült megtudnia a nyugtalan­kodó Balgyinnak. Egy újabb le­vél írása közben (természetesen Jelcinnek) Balgyin annyira fel­idegeskedett, hogy kórházba ke­rült. Én nem szeretném követni Balgyint, de megkockáztatnék néhány szót mondani államunk­nak. Tudom jól, hogy a kérdés igen kényes. Egy kis fondorlat­tal megérdemelt haditrófeának, a háború idején okozott rombo­lás, a Németországba szállított, és mindmáig ott levő, felbecsül­hetetlen kulturális értékek rész­leges kompenzációjának is te­kinthetnénk. Különbözőek lehet­nek a vélemények, egyet azon­ban nem szabad megtennünk: hallgatni és várni arra, mikor hallgatnak el természetes módon a szemtanúk. Ülünk a kincse­ken, elrejtve azokat az idegenek és saját magunk elől. A brémai hatóságok már régóta kérik, hogy legalább mutassák meg, szervezzenek kiállítást a város lakosai számára abból a kollek­cióból, amelyet csaknem fél év­százada a múzeumi dolgozókon kívül senki sem láthatott. Vlagyimir Konsztantyinov Hogyan állt bosszút »a népek atyja« Lengyelországon Amint a hernyótalpas harckocsik kivonultak a főváros ut­cáira, az Ukrajnai Állambiztonsági Bizottság tveri területi ve­zetősége azonnal azt javasolta a Szovjetunió katonai főügyész­sége nyomozócsoportjának, fejezzék be az NKVD hóhérai által agyonlőtt lengyel hadifoglyok részleges exhumálását. Augusztus 19-én Lakowcev, az Állambiztonsági Bizottság vezetője arról tájékoztatta Tre­­tyeckij igazságügyi ezredest, a katonai ügyészség nyomozó­­csoportjának vezetőjét, hogy tanácskozásra hívatja magá­hoz. Tretyeckij, aki kitalálta, miről lesz szó, feltételül szab­ta, hogy az egész csoport részt vehessen a tanácskozá­son. A katonai ügyészség négy nyomozóját az Állambiztonsági Bizottság munkatársai kísére­tében két UAZ szállította a tanácskozásra. Lakoncev kö­zölte a nyomozókkal, hogy be­fejezettnek tekinti a tveri er­dőkben folytatott misszióju­kat. — Az önök munkája már nem aktuális — tette hozzá — és engem nem érdekel töb­bé. A nyomozók ebben a hely­zetben kénytelenek voltak em­lékeztetni az Állambiztonsági Bizottság főnökét arra, hogy nem tartoznak alárendeltjeik közé és a nyomozás beszünte­tésére vonatkozó utasítást nem ártana egyeztetni az ügyész­séggel. Ekkor Lakoncev és helyettese, Popov, hogy na­gyobb súlyt kölcsönözzenek ál­láspontjuknak, közvetett fe­nyegetőzésekhez folyamodtak. Közölték a nyomozókkal, hogy nem garantálják sem az ők, sem a velük dolgozó lengyel szakértők személyi biztonsá­gát. A tanácskozás után Tretyec­kij Moszkvába telefonált, és tájékoztatta főnökeit a helyi KGB vezetőségének terveiről. A csoport azt az utasítást kap­ta, hogy folytassa a munkát. Sürgősen Tverbe utazott Nyikolaj Anyiszimov, az álla­mi katonai ügyészség felügye­lőségi osztályának vezetője. De már augusztus 21-e volt. A hernyótalpas harckocsik ek­korra már visszatértek állan­dó állomáshelyükre. És Nyi­kolaj Anyiszimov Tverbe va­ló érkezésekor csak azt konsta­tálhatta, hogy az Állambizton­­sági Bizottság helyi vezetősé­ge a legnagyobb jóindulattal van az ügyészség által folyta­tott nyomozás iránt. Lakoncev a nyomozók munkájának so­rán egy alkalommal sem lá­togatott el az ásatások színhe­lyére, most viszont óriási ér­deklődést tanúsított iránta. Popov, az Állambiztonsági Bi­zottság főnökhelyettese pedig a holttestek újratemetése so­rán, anélkül, hogy keze reme­gett volna, elhelyezte a hiva­tal koszorúját az agyonlőtt len­gyelek sírjára. A nyomozás jelenleg befe­jeződéséhez közeledik. A meg­gyilkoltak részleges exhumálá­sa cáfolhatatlanul bebizonyítot­ta, hogy a lengyelek NKVD- szervek általi agyonlövetésének ténye vitathatatlan. A hazai történelem ily módon még egy gaztettel gazdagodott. Az ügyben manapság az egyedüli fehér pontot a Politi­kai Bizottság 15 ezer lengyel agyonlövetéséről szóló határo­zatának eredetije képezi. Ezt a határozatot 1940. március 14-én olvasták fel az NKVD kalinyini (ma­tveri), harkovi és szmolenszki területi dolgo­zóinak moszkvai értekezletén. Nem mindegyik csekista volt vasból. Az egyik magas ran­gú NKVD-s tiszt, aki megér­tette, hogy teljesítenie kell a Politikai Bizottságnak ezt az új határozatát, a tanácskozáson rosszul lett. A puccsig kudarc­cal értek véget a katonai ügyészségnek mindazok a pró­bálkozásai, amelyek a Politi­kai Bizottság ezen határozatá­nak a felkutatására irányul­tak. Az SZKP KB levéltárá­nak lefoglalása után megcsil­lant a remény. 130 242 lengyel katonatiszt lett 1939-ben a Vörös Hadse­reg foglya. Berija parancsá­ra három táborban — Katink­nál, Harkov és Tver közelé­ben — 15 ezer embert gyűj­töttek össze. Ez a lengyel tár­sadalom elitje volt. 1940 ta­vaszán valamennyiüket agyon­lőtték és a kiürült lágereket ismét megtöltötték lengyelek­kel azért, hogy a helyi lako­sok nehogy gyanút fogjanak. Az agyonlövetésekben­­ az NKVD 53 munkatársa is részt vett. Az elítélteket, akik a gyors szabadulás reményében éltek, vagonokban szállították a kivégzőhelyekre. Valameny­­nyiüket (az első csoport kivé­telével, amelyet a katinyi er­dőkben végeztek ki) az NKVD belső börtöneiben végezték ki. Tverben, ahol a katonai ügyész­ség nyomozói nemrég fejezték be a munkát, a börtön a mai egészségügyi főiskola épületé­nek pincéjében volt. Ott a Moszkvából odavezényelt V. Blohin állambiztonságis őr­nagy irányításával a fővárosi és a helyi csekisták közül 10 hóhér »dolgozott«. A foglyo­kat egyenként végezték ki, éj­szaka. Miután egyeztették az adatokat a »vörös sarokban«, vagy a Lenin-szobában, rájuk adták a bilincseket, egy szobá­ba vezették őket, amelynek aj­taja mögött a kivégzőtiszt bújt el. A cellákban és az utcákon a lövéseket nem lehetett hal­lani, mivel a pincében egész éjjel zúgott a szellőztető beren­dezés és a pince kijáratánál egy tehergépkocsi állt műkö­dő motorral. V. Blohin (az 50-es években megbolondult és agyonlőtte magát) személye­sen is részt vett az éjszakai kivégzésekben. Feltételezhető, hogy »a né­pek atyja« ily borzalmas mó­don állt bosszút Lengyelorszá­gon a Vörös Hadsereg Varsó alatti vereségéért. Tuhacsevsz­­kij hadseregében Sztálin a katonai tanács tagja volt. Mel­lesleg, vannak más verziók is a lengyelek kivégzésének in­dítóokairól. Pontos választ va­lószínűleg az SZKP KB levél­tárának tanulmányozása után kaphatunk. Ami az Állambiztonsági Bi­zottság tveri területi vezető­ségének az augusztusi puccs napjaiban való viselkedését il­leti, úgy a válasz erre nem olyan mélyen fekvő. Nincs ki­zárva, hogy a csekisták nem­csak a saját hivataluk hírne­vét igyekeztek menteni, ha­nem a tömeges kivégzések he­lyein épült állambiztonsági nya­ralókat is. V. Resetnyikov KOMCOMCflbCKUn n MRn­a A PÉNZ JÓL ÉG, KÜLÖNÖSEN HA SZOVJET Itt az ideje, hogy néhány részlet miatt még egyszer em­lékeztessünk a pavlovi pénz­reformra. A következőt tudtuk meg. Annak idején, amikor az em­berek milliói lázasan keresték a módját annak, hogyan szaba­duljanak meg régi 100 és 50 rubeleseiktől, az Azerbajdzsá­­n? Országrész! Állami Bank dolgozói nyugodtan aláírták 413 622 250 régi címletű rubel megsemmisítésének okmányát, és azt haladéktalanul végre is hajtották. A pénzt elégették. Júliusban, a pénzreform után négy hónappal, a Szovjetunió Állami Bankja vezetőségi ülést tartott és a pénzmegsemmisítés ellenőrzése durva megsértésé­nek minősítette azerbajdzsán kollégáik tettét. Az elégett pénzösszeget tartozásnak tekin­tették, amivel az Azerbajdzsá­­ni Köztársasági Állami Bank tartozik a szövetségi állami banknak. Ezek után az anya­got átadták a Szovjetunió Ügyészségének. Az értesülést a Szovjetunió Állami Bankja is alátámasztot­ta. De bármennyire is furcsa, Sz. Ganyicsev, az ország fő bankja emissziós-pénztári mű­veletekkel foglalkozó főosztá­lyának vezetője, aki állítólag a történtek kinyomozásával foglalkozott, azt mondta, hogy semmi ilyesmiről nem hallott, és a vezetőséghez irányított bennünket... Mindazonáltal egyet s mást sikerült megtudnunk. Az álla­mi bank egyik munkatársának szavai szerint, aki arra kért, hogy neve maradjon titokban, a pénzt félreértés folytán éget­ték el... Azt mondta, hogy az azerbajdzsán bankárok ahe­lyett, hogy összeszámolták és átadták volna a régi bankje­gyeket a moszkvai pénzbesze­dőknek, úgymond, összetévesz­tették azokat a pénzmintákkal (413 milliót?), amelyek minden bankban megtalálhatók és ame­lyeknek megsemmisítése enge­délyezett. A megsemmisítés folyama­tát úgymond, felvették videóra (jó lenne megnézni!...). Eköz­ben, vajon nem vághatott zsebre valaki egy két­ezret? A magát megnevezni nem akaró beszélgetőpartnerem ezt igen kétli, bár a lehetőség nem ki­zárt. Egyelőre nem tudni, mi­lyen következtetésre jutott az ügyészség. De mivel az állami bank hallgat, folytatjuk a rész­letek tisztázását. Sz­tartnyikasz VÁLOGATÁS A HÍRÜGYNÖKSÉGEK. A KÖZPONTI ÉS A KÖZTÁRSASÁGI LAPOK ANYAGAIBÓL

Next