Kárpáti Igaz Szó, 1992. január-március (73. évfolyam, 1-46. szám)
1992-03-17 / 36. szám
II. ÉSZTORSZÁG HAT HÓNAPJA AZ ÖNÁLLÓ Egyre nehezebben boldogul az észt átlagember, mindennapi gondokkal küzd. A több mint négy éve tartó feszültségtől és a gazdasági nehézségektől elfáradt nép nem vonult ki az utcákra, hogy üdvözölje az Egyesült Államok alelnökét, amikor Dan Quayle nemrég Tallinnban járt. Vilniusban néhány nappal később, amikor odalátogatott az alelnök, tele voltak az utcák. Észtország még mindig az úgynevezett rubelországok közé tartozik. Ebből kifolyólag a volt Szovjetunió gazdasági nehézségeit itt sem küszöbölhetik ki. A határokon a vámrendszer még nagyon messze van a tökéletestől, s még mindig állomásoznak Észtországban szovjet katonák. Az árak már több mint egy éve elszabadultak, tehát az a tény, hogy drágább lett az élet, már nem sokkal. Úgy tűnik, Oroszországhoz képest Észtországban lassúbb az infláció üteme. Az Észt Bank elnöke, Siim Kallas szerint, az észt korona bevezetése április elejére várható. Bár újabb időpontok is felmerültek. Az Észt Bankból kiszivárogtatott hírek szerint inkább június eleje a megfelelőbb dátum. A gazdasági helyzetet tovább rontják a véleménykülönbségek Oroszországgal az export—import kérdésekben, Oroszország egyre újabb — megállapodásokon felüli — élelmiszer-szállítmányokat követel Észtországtól, közben nem tesz eleget saját kötelezettségeinek, s így az energiahordozók és a nyersanyagok nem jutnak el Észtországba. Az energiahiány miatt akadozik a közlekedés, bár a menetjegyek megdrágultak. A központi fűtéses épületek meglehetősen hidegek. A felnőttek munkahelyükön több pulóverben dolgoznak, a kamaszok kénytelenek a farmernadrág alá meleg alsót húzni. Egyelőre még járhatnak iskolába, de ki tudja meddig, hiszen a tanárok sztrájkkal fenyegetőznek, ha nem emelik a fizetésüket. A nyersanyag hiánya miatt több gyár leállt, emiatt komoly munkanélküliséggel kell számolnunk. Észtországban a nagyipart is a bevált szovjet elvek alapján fejlesztették: a nyersanyagot és munkaerőt beszállították, a termékeket ki. Jellemzőek a tallinni élelmiszerüzletek hentesáru-osztályai, ahol általában napokig szárad néhány darab hús. A vásárlók ugyanazt a darabot már tegnap is, tegnapelőtt is ott látták. Időnként gyanús színű darált hús kerül a helyükre, majd később sült fasírt , amiben a vásárló a korábban látott elszáradt húsdarabok evolúciójának újabb eredményét gyanítja. A fővárosban magasabbak az árak, mint vidéken. Miután felszabadították a kenyér és a tejtermékek árát (új év körül ezeknek a termékeknek a hiánya pánikot keltett), már nem kell félni az éhségtől, persze, ha győzi pénzzel az ember. Egy liter tej 11 rubelbe kerül, 1 kiló tejföl 50 rubelbe, a legolcsóbb felvágott 55—70 rubelbe, a füstölt kolbász 125 rubelbe, 10 darab tojás 17—26 rubelbe, 1 kiló krumpli 15 rubelbe, a sertéshús kilója 75—88 rubel, 1 kiló kenyér 5—7 rubel. Csak jegyre kapható liszt, csőtészta, cukor, fehér kenyér, alkohol. Vaj és sajt hol jegyre, hol anélkül. Az észt átlagembernek viszont már kevés pénz jut az élelmiszerekre. A többi szükséges áruról nem is beszélve. »Fehér embernek es csak a valutatulajdonosok érezhetik magukat. Maris Makko tallinni tudósítónk RÉSZEI TÖRTÉNELMÜNKNEK, KULTÚRÁNKNAK templomot is, melyben sporttermet rendeztek be. Beszélhetnék a biológiai tanszék melletti templomról is, mely jelenleg előadóterem. Egyszerűen rémes, amit a pártállam idején a templomokkal műveltek. Pozitívumként említhetem, hogy a Tisztek Házával átellenben álló templom ma már újra egyházi használatba került. Folyik a restaurálása. Külön szólnék az I. világháborús katonai temetőkről. Ungváron egykor három is létezett, ma már csak egy van. — Igen. Mint egyik olvasónktól megtudtam, a régi Zöld (ma: Artyillerijszkaja) utcában is volt egy katonai temető, melyet a csehszlovák nagyszőlősi megyeház elé. Szeretnénk újra felállítani Ungváron Masaryk, illetve Dobranszkij szobrát is. Azeredeti szobrok, sajnos, eltűntek, úgyhogy most újakat kell készíteni. Ugyancsak fel akarjuk állítani Ungváron a sztálini terror áldozatainak emlékművét is. A KMKSZ az idén lovas szobrot állíttat Beregszászban II. Rákóczi Ferencnek. A szobor tervét már láttam. Felállításával egyetértek, hiszen Rákóczi fejedelem sokat tett Kárpátaljáért, az itt élő népekért, szabadságukért. Ugyancsak ebben az évben kap szobrot Ivan Olbracht, akinek, az idén méltatjuk születése 100. évfordulóját. A kő »Elsősorban akaratra van szükség« Ödön várak, kastélyok, melyek falai közt egykor a történelem íródott. Templomok, melyeket évszázadok hosszú során át mindig felkerestek a lelki békére vágyó hívek. Szobrok és emléktáblák, miket nemzeti nagyjaink tiszteletére állítottak az itt élő népek. Műemlékek, emlékművek... Részei történelmünknek, kultúránknak, nemzettudatunknak. Meglétük növelheti nemzeti önbecsülésünket. De hogyan is állunk műemlékeinkkel? Hogy információkat szerezzek a kérdésben, felkerestem a Műemlékvédelmi Társaság konzultánsát, IVÁN LAT KÖT. — Hány műemlék, illetve emlékmű található jelenleg Kárpátalja területén? — Mintegy 2 000 szerepel az állami nyilvántartásban. — A II. világháború előtt viszont voltak olyan szobrok, különböző műemlékek vidékünk városaiban, falvaiban, melyeket a 40—50-es években leromboltak, illetve amelyeket a későbbi évtizedek során katasztrofálisan elhanyagoltak, vagy kiforgattak eredeti mivoltukból... — Igen. Kezdjük talán a szobrokkal, Ungváron például szobra állt Masaryknak, Dobranszkijnak, Munkácson szobrot kapott Mitrak, Nagyláz és Daróc között az 50-es évekig állt Edmund Egon szobra. Az ír származású Egon a múlt század második felében kormánymegbízásból érkezett Kárpátaljára, hogy az ún. verhovinai akció keretében előmozdítsa a térség gazdasági fejlődését. Sorsa tragikusan alakult, ismeretlen tettesek megyilkolták... A világháború előtt Kárpátalján sok szép emléke volt a faépítészetnek. Több fatemplomot később leromboltak vagy átépítettek. De átalakították például az ungvári Tiszek Házával szemben álló egykori evangélikus és a magyar érában egyaránt szép rendben tartottak. 1944- ben viszont a bevonuló szovjet csapatok páncélosai szétrombolták. — És sajnos, tegyem hozzá, e szépen gondozott egykori temető helyét már be is építették. Nagydobronyban ugyanakkor szépen helyreállították az I. világháborús emlékművet. — Kanyarodjunk vissza a szobrokhoz. A II. világháború előtt több magyar vonatkozású szobor is díszítette városainkat. Vegyük például Dayka Gábor szobrát... — Ezt 1945-ben távolították el eredeti helyéről, az egyetem kémiai tanszéke előtt álló talapzatáról. A KMKSZ- hez és a szlovák szövetséghez hasonlóan mi is szorgalmazzuk, hogy helyezzék vissza eredeti helyére. Léteznek azonban még bizonyos erők itt, Ungváron, akik nem akarják megérteni, hogy minden népnek joga van méltóképpen kifejezni tiszteletét nemzeti nagyjai iránt. — Az elkövetkező időszakban mely szobrokat tervezik visszaállítani, illetve milyen új szobrokat akarnak felállítani? — Perényi Zsigmond szobra immár szerencsésen visszakerült eredeti helyére, a régi rösmezei járási Kolocsaván élt író a ruszinok mindennapjait örökítette meg. Terveinkben szerepel Duhnovics ungvári szobrának felállítása. Ezt követi Sevcsenko emlékművének felavatása. Munkácson, sajnos, vita robbant ki afölött, hogy Munkácsy Mihály vagy Mitrak kapjon-e szobrot. Szerintem az ilyen vita felesleges, mindketten érdemesek arra, hogy emlékművük álljon a városban. Munkásságával Konsztantyin Matezonszkij, az egykor élt görög katolikus lelkész, az ismert kulturális tényező, a filharmónia első énekkarának megalapítója is kiérdemelte, hogy szobrot kapjon Ungváron. Lehetséges egy Árpád-emlékmű felállítása is. — Mire van szükség egy szobor felállításához? — Elsősorban akaratra, továbbá pénzre és tervrajzra. A pénzzel problémák vannak gazdaságunk általános helyzetéből kifolyólag. De ha van elég akarat és kitartás az emberekben, akkor össze lehet gyűjteni a szükséges összeget. Ha a szoborfelállítási tervek sikerülnek, ha restaurálni tudnánk kallódó műemlékeinket, azzal nagyon sokat nyerne Kárpátalja, az itt élő valamennyi nép. Ezáltal is szebbé tudnánk varázsolni vidékünket. Szülőföldünket, melynek minden adottsága megvan ahhoz, hogy egy kis Svájc legyen. — Reméljük, egyszer az is lesz. Köszönöm a beszélgetést. Lajos Mihály 1992. MÁRCIUS 17., KEDD ÍGÉRETES EGYÜTTMŰKÖDÉS A napokban Budapestre utazott a Kárpátaljai Állami Levéltár Vaszil Griga igazgató vezette küldöttsége, hogy együttműködési szerződést írjon alá a Magyar Országos Levéltárral. A két levéltár eddig elég laza kapcsolatban állt egymással, közös kutatásaink rendszertelenek voltak. Dr. Buzásy János, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, aki szívélyes vendégszeretettel fogadta küldöttségünket, kifejtette, hogy levéltárainkban sok olyan okmány található, amelyek kölcsönös érdeklődésre tartanak számot a kutatók részéről. Szükség van tehát arra, hogy a levéltárosok kölcsönösen feltárhassák, másolhassák, tanulmányozhassák, feldolgozhassák, majd tudományos igényű publikációkban közölhessék azokat. Megegyezés született arról, hogy évente 60—60 munkanapot tölthetnek kölcsönösen tudományos dolgozóink a másik fél levéltárában. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy 22 levéltáros egy-egy hónapot dolgozhat vendégként Budapesten, illetve Beregszászon. Együttműködésünk első szakaszán a Magyar Országos Levéltár a mohácsi vészig, tehát az 1526-ig terjedő időszak levéltári okmányainak másolatait kéri tőlünk. Ez körülbelül 32 ezer levéltári egységet tesz ki. Természetesen ennyi okmányt átfényképezni, lemásolni évekig tartó munkát jelentene. Ezért a Magyar Országos Levéltár úgy döntött, hogy egy nagy teljesítményű, több mint 300 ezer forint értékű fénymásológépet ajándékoz a Kárpátaljai Állami Levéltárnak. Természetesen a budapestiek biztosítják az ehhez szükséges anyagokat (papírt, festéket stb.-t) is. Milyen okmányok iránt fogunk érdeklődni mi, kárpátaljai levéltárosok? Elsősorban azok iránt, amelyek kapcsolatban állnak vidékünk múltjával, történelmével. Célunk az, hogy segítséget nyújtsunk Kárpátalja tudományos igényű történelmének megírásában. Az elmúlt 40 év során született ilyen tárgyú művek zöme ugyanis egyoldalú, tendenciózus volt, azokban főleg sztrájkokról, tüntetésekről, a kommunista párt által szervezett különböző akciókról esett szó. Kárpátalja történelme nemcsak ebből állt! Nagy érdeklődésre tartanak számot részünkről az 1938— 1944-es évek dokumentumai. E korszak okmányai levéltárunkban bizonyos mértékben hiányosak. Nem zárható ki az, hogy a magyar hatóságok azok zömét 1944-ben elszállították Kárpátaljáról, és esetleg éppen a Magyar Országos Levéltárban tárolták. Bővülnek egyébként kapcsolataink a kassai és a nagymihályi levéltárosokkal is. Szlovák kollégáink már kiválasztották levéltárunkban az őket elsősorban érdeklő anyagokat (körülbelül mintegy ezer levéltári egységről van szó). Igyekszünk minél előbb elkészíteni és rendelkezésükre bocsátani azok másolatait. Cserébe természetesen sok értékes okmányt kapunk majd Kassáról és Nagymihályról. Úgy vélem, a kárpátaljai levéltárosok együttműködése magyarországi és kelet-szlovákiai kollégáikkal gyümölcsöző lesz, és új fejezetet nyit vidékünk tudományos igényű, mindennemű ideológiától mentes történelmének megismerésében és megírásában. Foltin Dezső, a Kárpátaljai Állami Levéltár igazgatóhelyettese Г TOLLHEGYEN ..................... ...........—---------: GÁZ VAN (?) — Na, mit gondolsz, hány egyezményt írtak alá Minszkben a független államok vezetői legutóbbi találkozójukon? — kérdezte nagy hangon egy értelmiséginek tűnő férfi társától a minap a buszon, de аипак tanácstalanságát látva, diadalmasan jelentette ki: húszat, barátom! Hát nem abszurdum? Majd kis hatásszünetet tartva, fejtegetni kezdte, bizony személy szerint semmi reményét nem látja annak, hogy a FÁK közötti viszony legalább valamelyest is megváltozott volna. Hiszen, ha nem az államfők diplomatikus mosolyából és derűlátó ígéreteiből indulunk ki, hanem a reális tényekből, bizony korántsem mondható felhőtlennek ez a kapcsolat. Véleménye szerint Oroszország még ma is jobban hisz az Egyesült Államoknak, mint Ukrajnának, ez utóbbi viszont inkább Németországnak és Kanadának, mint szomszédjának. Ennyi okmány elfogadása egy röpke találkozón szerinte nem más, mint porhintés, s kísértetiesen idézi a múltat. Bevallom, nem szeretem az alkalmi prókátorokat, az okoskodó, még inkább kioktató hangoskodókat, még ha politizálással próbálják is felhívni magukra a figyelmet. Ezúttal mégis azon kaptam rajta magam, hogy még akkor is az ismeretlen útitárs szentenciáin rágódtam, amikor ő már rég leszállt a buszról. A FÁK vezetőinek legutóbbi minszki találkozóján ugyanis valóban tömérdek egyezményt írtak alá, s ez tényleg a letűnt idők mechanizmusára emlékeztet. Hiszen hány rendelet, törvény született sebtében az egykori Szovjetunió parlamentjében és ugyan ki ne tudná, milyen eredménnyel? Nem beszélve arról, mennyi »sorsdöntő«, »történelmi jelentőségű« és hozsannázott párthatározat látott napvilágot? Vagyis ígértek — nem teljesítették, szavukat adták — nem tartották be. Végül aztán koldusbotra jutottunk. Félreértés ne essék: nem a minszki vagy a hozzá hasonló találkozók ellen van kifogásom. Ellenkezőleg. Meggyőződésem, hogy a végre önállóságukat elnyert államok súlyos gazdasági és társadalmi gondjait csakis a legfelsőbb szinten történő megbeszélések, érdekegyeztetések és megállapodások révén lehet és kell is megoldani. Hogy aztán az említett közel kéttucatnyi okmányban foglaltak hogyan realizálódnak majd, nem tudom, ez idővel mindenképpen kiderül. Arra viszont van precedens, hogy korántsem minden megállapodást tartanak be. Türkmenisztán ugyanis úgy döntött, hogy nem szállít földgázt Ukrajnának, holott úgy látszott, a kormányfőknek a komoly nézeteltérések ellenére is sikerült végül megegyezniük. A csapok elzárása, igaz, »csak« a köztársaság gazdaságát érinti súlyosan, bennünket, a lakosságot, legalábbis közvetlenül, nem. Gáz van. Egyelőre. De mit hoz a holnap, nem tudni. Márpedig a bizonytalanság kételyeket ébreszt. Bennem legalábbis. És mindenképpen megkérdőjelezi a megegyezésiek hitelességét. Márpedig ez igen komoly dolog. Mert hitegetni már nagyon sokat hitegettek bennünket. S lám, hova jutottunk... Kmetty Attila