Községi Polgári Fiú és Leányiskola, Kassa, 1899
t Gasparik Géza. Még most is könyvezeg fájó szempillánkon, ha visszagondolunk ■arra a szívetrázó csapásra, mely a kassai áll. polg. iskolát a f. tanévben, márczius 22-én váratlanul érte. Mintha a Mindenható a legnagyobb megpróbáltatásul a legnagyobb csapást mérte volna ránk s kiengesztelésül a legnagyobb áldozatot követelte tőlünk. Márcz. 22-én villámcsapásként sújtott le bennünket a velőkig ható Hreb-hír, mely pár nap óta hollószárnyaival lebegett fölöttünk, hogy Gasparik Géza tanár váratlanul . . . elhunyt. Váratlanul sújtott le ránk a vérdermesztő katastropha egész nagyságával, jóllehet már napokkal azelőtt sejtettük, hogy valami rendkívüli elem dúl a zárkózott lélek bensejében, mely önmagával való meghasonlásba kergeti . . . Megtörtént. Ne kutassuk ennek mélyebben rejlő okait. A szorgalom, a kötelességérzet egész az önfeláldozásig kiváló példája, a lelkiismeretes munka mártyrja ő. Gyenge volt a hüvely, melyben a nagy lélek lakott, nem tudta elviselni az erős testszervezetet is hamar megőrlő iskolai munkát sokáig, kivált ha oly tépelődő lelkiismeret és önfeláldozás sarkalja, mint amilyen a megboldogultat hajtotta és lelkesítette. Közvetlen tapasztalásból mondjuk ki ezt az ítéletünket, hogy Gasparik Géza, a lelkiismeretes tanár, az önmagát nem kímélő kötelességteljesítés és a sértett önérzet áldozatja. Megtörött a nagy lélek a nehéz munkában és midőn sejteni kezdé a végfordulat közeledését, rettegett az „élőhalott“ borzasztó gondolatától, s a megbomlott testszervezet s az ezzel meghasonlott lélek . . . leszámolt az élettel. Még a katastropha napján is, reggel fél nyolckor, mint rendesen, ■megjelent az iskolában, látszólag még ép lélekkel; talán még búcsút akart venni attól a helytől, melyet annyira szeretett s amely felemésztette erejét. Azután — okut adván, hogy igen rosszul érzi magát — helyettesítését kérte, de csak arra az egy napra, mert — mint mondá