Kassai Hirlap, 1911. július-december (8. évfolyam, 149-295. szám)
1911-07-07 / 149. szám
VIII. évfolyam, Kassa, 1911. július 7. (Péntek) Kassai Hírlap FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP. RÁKÓC Előfizetési őrák: Helyben egész évre 14 K, félévre 7 K, negyedévre 3’50 K. Vidékre egész évre 20 K, félévre 10 K, negyedévre 5 K, Jegrye« számára 4 fillér. Felelős szerkesztő LÁSZLÓ BÉLA. 149. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kassi, Fő utca 60. szám alatt. Telefonszám 198. Megjelenik minden délután 5 órakor. Krónika. Azt már a legtisztább választások korában is megszoktuk, hogy a választók nagy része kap valamit a voksáért. Ki pénzt, ki protekciót, ki kölcsönt, ki pálinkát, már aszerint, milyen igényű a voks tulajdonosa. Arra azonban még aligha volt példa, hogy valaki a voksáért, az őt jogosan megillető voksáért kapjon hét napot. Nos, ez is megtörtént. A június 14-én megtartott szegedi képviselőválasztás alkalmával ugyanis Eötvös Károlyra leszavaztak Balassa József szerkesztő és Donáth Jenő magánhivatalnok, akik ebben az időben fegyvergyakorlatot teljesítettek a 46. gy.e.-nél. Az 1874. XXXIII. t.-c. 11. §-a értelmében a tartalékosoknak joguk van szavazni. A szavazásról tudomást szerzett Sertic ezredes, ezredrapportra vitte Balassát és Donauluis 7—7 napi szobafogsággal büntette őket. Az ítéletet az ezredes azzal indokolja, hogy a Dienstreglement nem engedi meg katonáknak azt, hogy politikai jogokat gyakoroljanak. Pedig az ezredes ezzel szembe helyezte a magyar állam szentesített törvényét a katonai szolgálati szabályzattal. De hát úgy látszik, így is jó. ❖ A tegnap esti lapok éjjeli párbajról, verekedésekről, tüzesetekről szóló hírekkel voltak tele és még mondja valaki, hogy Kassa nem kulturváros, Kassának nincsenek szenzációi. Ha jól emlékszünk, e hét elején a képzőművészeti kiállítás is bezárult, erről annál kevesebbet írtak a kassai lapok, mert ez — úgy látszik — nem volt kulturesemény , míg gazdász és katonatiszt éjjeli verekedése felette érdekes eseménye Kassa városának, amelyről 3—4 alcímes cikket írtak a helyi lapok — Ilyen Kassa . . . Apropos, valami iparművészeti kiállítást is akarnak rendezni nálunk; — kinek, minek ? * Boldog az ellenzék, meg van a 8 napos vakáció és most van idő a véderőreform vitára készülődniük. Ez a hirtelen fordulat az ország közvéleményét meglepetésszerűen érte, amelyről nem tudjuk, nem jelent-e többet, mint amennyinek az első pillanatban látszik. Talán csak nem szerelte le a kormány ezzel az ellenzék nagy harciasságát, amellyel a katonai javaslatok ellen készült? Ez nem volna konzekvencia. Mentegeffidzik az öreg. A beteg Kossuth külföldről is cikkeket küld. A múlt héten obstrukciót hirdetett, ezen héten pedig a függetlenségi párt a koalícióbeli működését mentegette. Még beteg embertől is beteg mentség. A párt — úgymond — nem csinálhatott negyvennyolcas politikát, mert igaz ugyan, hogy a parlament töbsége negyvennyolcas volt, de a kormányban a hatvanhetesek voltak többségben. Az egészséges Kossuthtól nagyon rossz néven kellene venni az ilyen alkotmányelméletet. Hát a kormány diktál a parlamentnek és nem a parlament a kormányra? Ha a kormány összetétele nem felelt meg a parlament összetételének, meg kellett volna buktatni, nem pedig a parlamenti többség elveit elejteni. Vajjon mi kényszerítette a negyvennyolcas többséget az utóbbira? A felelet világos és egyszerű. Ha a negyvennyolcas többség, amint később bebizonyult, meg akarta volna buktatni hatvanhetes minisztereket, ezekkel együtt megbuktak volna, aminthogy később meg is buktak a negyvennyolcas miniszterek is. A negyvennyolcas többség vezérei azonban annyira ragaszkodtak a hatalomhoz, hogy inkább majorizáltatták magukat a hatvanhetes kisebbség által, minthogy megbukjanak. A koalíció utolsó válsága is éppen azt illusztrálja, hogy Kossuth és Apponyi milyen kényszereszközökkel bírták rá pártjukat arra, hogy a három negyvennyolcas tárca érdekében a hatvanhetes politikának deferáljon. A mentség tehát rossz. De az obstrukciós taktika még rosszabb Akár Kossuthékról, akár Justhékról van szó, az obstrukcióval mindegyik csak kárt tehet önmagában, az ország érdekében és a saját esetleges helyes törekvéseiben. A véderőreform elhárítását semmiféle obstrukcióval sem érhetik el. Ez annyira szükséges dolog, hogy alakulás nem is képzelhető, mely ezt a reformot meg ne csinálná. De nem is törekszenek a véderőreformot megakadályozni. Nem is lehet erre törekedniök, mert hiszen a paktum mindkét negyvennyolcas frakció lelkiismeretét egyformán terheli. A paktum pedig kötelességévé avatta a létszámemelést. A két függetlenségi párt tehát nem is a véderőreform ellen, hanem ellenértékért dolgozik. A Kossuth-párt ellenértékei nemzeti vívmányok, a Justh-párté az általános választójog. Ez az ellenértékpolitika pedig először rossz, másodszor fölösleges, harmadszor szédelgés. Rossz, mert a múlt tapasztalatai szerint abszolúte nem vált be, hanem csak vereségről vereségre vezetett. Fölösleges, mert a nemzeti vívmányokat is, az általános szavazati jogot is vállalta, részben már meg is hozta, részben hozni ígéri és fogja a Hédervárykormány is. Szédelgés pedig azért, mert amikor a negyvennyolcasok a koalícióban hatalmat kaptak, vállalták a létszámemelést és kikapcsolták a nemzeti vívmányokat, a választójogot pedig négy esztendeig nem csinálták sőt a Justh-párt még a négy esztendő után is, amikor Lukáccsal megcsinálhatta volna, a bankkérdést tolta elébe, hogy ne kelljen megcsinálnia. Ezek után se fönn se lenn, senki se fogja komolyan venni a két függetlenségi csoport állítólagos törekvéseit. Ezek a törekvések az esetleges véderőellenes akcióval csak halogatást és kárt szenvednek. És mindenki meg van győződve arról, hogy az ellenérték, melyet a volt koalíciós pártok a véderőreformért követelnek, nem úgy fest, amint a jelszavak mondják, hanem ez az ellenérték a paktumbeli lemondások ellenértékével, a hatalommal azonos. A két függetlenségi csoport minden akciója előtt emlékezzék a régiekről, főleg arról a négy koalíciós esztendőről és ne tartson senkit se olyan naivnak, hogy ilyen négy év kalandjai után valaki még hinni talál az ő szűzi tisztaságuk érintetlenségében. '' Nemcsak gr.Tisza Istvánnak rendelik vissza a vonatot. Az a féktelen düh és keserűség, amellyel a bukott koalíció gyászvitézei Tisza István gróf ellen el vannak telve, fel-fellobban minden legcsekélyebb alkalommal, valahányszor úgy vélik, bosszút állhatnak, hogy bukásukért vagy legalább kellemetlenséget szerezhetnek a nemzeti munkapártot életre hívó államférfinak, így fújták fel és kürtölték világgá sajtójuk utján súlyos gravamennek a szalontai ismeretes esetet. Tisza István ugyan az ő egyéniségét jellemző nyíltsággal és őszinteséggel felelt mheg a parlament színe előtt az ellene emelt vádakra, bebizonyítva, hogy ő idejekorán érkezett az állomásra, de a vasúti közegek hibájából a sorompó le volt eresztve. Amikor az állomásra kiért, a vonat még meg lett volna állítható, de nem volt jelen egyetlen vasúti hivatalnok sem, aki intézkedett volna. Amikor aztán előkerült egy vasúti tiszt, az belátta a hibát, visszarendelte a vonatot az első állomásról, amit bizonyára megtett volna bármely más utasnak is. Hogy mennyire igaz Tisza István grófnak ez a felfogása nemcsak vele szemben tettek és hogy kivételt, hanem más alkalmakkor is megtörtént, hogy a vasúti közegek hibája folytán elindított vonatot visszaterelték útjáról az utasoknak, arra nézve két érdekes megtörtént eset jutott most tudomásunkra. Az első hasonló esetnek Incze Lipót nagyváradi mérnök volt szereplő szemtanúja és részese. Miskolcon történt ez év elején, hogy a vasúti étteremben Incze Lipót több utitársával várakozott a Sátoraljaújhely felé induló vonatra. A portás tudvalevőleg be szokott szólni és jelezni, hogy be lehet szállni. Ezúttal is bekiáltott a portás: — Sátoraljaújhely felé tessék beszállni ! Ebben a pillanatban Incze Lipót és társai felugrottak, de mire a perronra kiértek, a vonat már indulóban volt. Panaszra siettek az állomásfőnökhöz, aki miután a portást kihallgatta és konstatálta, hogy a vonat előbb indult el és az utasok jogosan méltatlankodnak, azonnal távirt a második őrállomáshoz és visszarendelte a vonatot, hogy a saját hibájukon kivül lemaradt utasok