Kassai Ujság, 1921. április-június (83. évfolyam, 74-145. szám)

1921-04-22 / 90. szám

M­assail DJaAfl 5 oídstí Napi problémák (Erotika és civilizáció) IV, írja Keller Imre. Az erotikának a civilizációhoz való viszo­nyában eljutottam a reneszánsz korig, ame­lyet igen sokan erotikus korszaknak szeret­nek feltüntetni, holott igen nagyot tévednek, mert ez a nagyjelentőségű kort erotikusnak nem lehet mondani. Erotikus ugyanis akkor valamely korszak, nép, társadalom, ha minden erkölcsi és szellemi ere­jét az erotika szolgálatába szegődted. Ilyen volt eddigi elmélkedésem során feltü­ntetett görög, római, bizánci és a XIII. század utolsó év­tizedei. De maga reneszánsz már csak azért sem lehetett erotikus, mert az ember életének legfőbb javául a műveltséget tar­tották. Taine mondja a renaiszanszról: „A régi műveltség bukása óta először akadunk oly társaságra, mely első helyre teszi a szel­lem elveit. " S hogy ezen kor milyen erkölcsi magas­latra és magasztosságra emelte a nőt, annak nagyszerű rajzát adja Acsay Antal, aki eze­ket írja: „Eszményibb és szenteltebb alapon nem nyugodhatik a nőkultusz, mint aminőn a középkor folyamán nyugodott. A nőnek tisztelete vallásos motívumokra támaszkodik, a keresztény nő tiszteletének Mária tisztelete képezi alapját. A dalt zengő trubadúrok, illetőleg a­­ ószkánai poéták szűzi tisztaságba helyezik a nőt; testi szépségét összekötik lelki szépségével és magas piedesztálon örö­kítik meg halhatatlan költeményeikben. A föld szennye nem érinti a tiszta szerelmet ; a nőt eszményi szépségében éneklik meg: a bűnnek mérge, a vétkezésnek gondolata távol van a költőktől. Ebben is Dante az elsők elseje. Ilyen az ő szerelme Beatrice iránt. Ez a szerelem nemcsak költészetét lel­kesíti, nemesitőleg táplálja, hatással van az újkor társadalmi életére, családi jellegére is!“ Igen, Danténak szerelme, a nőnek eszmé­­nyesítése, ezen eszményhez kötött ifjúkori álmoknak újból és újból való megrajzolása — mutatja leginkább, mennyire tisztelte a rene­szánszkori ember a nőt, a maga legneme­sebb, legmagasztosabb és legmagasabb tulaj­donságaiban. És Dante nem állt egyedül ebben a fel­fogásban. Pater Walter „A reneszánsz" cí­mű munkájában ezeket írja: „Michel Angelo költészetének értéke abban áll, hogy világo­san és tisztán megmutatja azt a küzdelmet, amelyet ez önmagát emésztő erős lélek foly­tatott, amely arra vágyott, hogy éppen ebben a küzdelemben oly édessé, széppé, lemon­­dóvá, elmélyedővé legyen, mint Dante.” És Michel Angelonak is megvolt a maga Bea­­tricese Vittoria Colonna személyében, akivel végre 70 éves korában ismerkedett meg, amikor már mindketten a fáradt emberek út­ján haladtak. S Michel Angelo maga be­vallja, hogy szerelmesének csak kezét cson­kolta meg, azt is csak­ halottas ágyán. Végül ott van harmadikul Petrarca, akinek Laurája iránt érzett szerelme annyira esz­ményi, hogy sokan még Laura létezését is kétségbe vonták Így gondolkodtak, éreztek, írtak e kor legnagyobbjai a szerelemről. Tagadhatatlan az­onban, hogy az erkölcsi érzésnek hiánya, az erotikának kisebb-na­­gyobb mértékben való behódolása tapasztal­ható a reneszánsz különböző társadalmi ré­tegeiben De másrészt, amint Jászi Oszkár is nagyon helyesen r­ámutat: „Az erő, egészség, szellemi és erkölcsi hatalom nagy jeleivel is találkozunk ezen korban. Az apró lirannusok vetélykedése, fényűzése, élvvágya kétségkívül óriási tényező volt a művészet fejlesztésében. De egészben véve a társada­lom nem egy korhadó, pusztuló, hanem egy életerős és fejlődő benyomást teszi." Ugyanez a véleménye Burckhardtnak is, aki szerint „A jó és rossz sajátos keverék­ben hever össze-vissza a XV. század olasz államaiban." S hogy erotika szempontjából mégis olyan rossz híte támadt a renaiszánsz­­nak, annak az a magyarázata, hogy az epi­­gonok, a törpék, a kicsiny majmosok feltű­nési vágyukban alkotóképtelenségüket az ero­tikának dús köpenyegébe takarták. Ezek azok az egyéni és hivatásukra hiv állrók, álköltők és áltudósok, akiket Battista Mantovano a halálos bűnök lajstromában említ, mint a gőg legfeltűnőbb példáit. Ezeket jellemzi Symonds a következő­ éles, de találó sza­vakkal : „Egy dicső műlt fölélesztőinek, uj műveltség alapítóinak tekintették magukat s igy nem elégedtek meg azzal, hogy valódi érdemeiket a tudomány mezején hangoztas­sák. Odébb mentek, követelték, hogy böl­cseknek, politikai filozófusoknak, örökhitű történetek szerzőinek és halhatatlan költők­nek ismerjék el őket. A legsilányabb vers­­faragókat babérral koszorúzták ; a legközna­pibb eszű emberek ítéletet mondtak a kor­mányzásról. A puszta műveltséget lángész­nek vélték és azt képzelték, hogy mivel el­olvasták az ókor íróit és tisztességes távol­ból utánozták Osidiust, hírnevök késő utó­korra fog eljutni!" Ezek a hiúságukban pöf­­feszkedő, létsikereikre kevélykedők tartottak minden alacsony dolgot jónak arra, hogy iroda­lomban és művészetben helyet találjon. Ezek­nek révén és segítségével vonult be az iro­dalomba és művészetbe az erotika. S a­k­­­kor az erotika egész nagyságával meghó­dította az irodalmat és művészetet, akkor már el is kezdte a maga romboló munkáját. Ezért volt olyan rövidéletű a reneszánsz, alig 50 éves. A XV. század utolsó két évtizedére és a XVI. század első harminc évére terjed vi­rágzásának kora Ami ez után jött, az már a hervadás, a lekonyulás, az elvonulás és az eltűnés minden jelét magán viseli, amint tény­leg el is múlt, elpusztult nagyon hamar. Ha tehát a nagyon erősködőknek és bi­­zonyítgatóknak annyit engedek is, hogy a reneszánsz az erotikának talán tágabb kaput nyitott is, mint amennyit az irodalom, a mű­vészet ápolására, fenmaradására és előreha­ladására okvetlenül szükség volt, azt minden­kinek el kell ismernie, mihelyt a kor az ero­tika előtt a kapui teljes szabadjára kitárta, az irodalom és művészet összehúzódott, be­­gubódzott és elsorvadt Van még egy ilyen kora az európai mű­veltségnek, amely kimondottan erotikus, a tizennyolcadik századé. Az ancien regime erotikus láza annyira uralkodott az embere­ken, hogy még egy Bouchert, még egy Fragonard-t, még egy Diderot-t, még egy Mirabeaut is igájába tudott hajtani. Ennek az erotikus korszaknak következményét, a francia forradalmat minden művelt ember ismeri. Az emberiség művelődéstörténetéből elő­vett ez a néhány példa kell, hogy minden elfogulatlan gondolkodót arra a meggyőző­désre bírjon, hogy abban a pillanatban, ami­kor az erotika fellép s mind több hívőre, követőre akad, abban a pillárban — ismét­lem — elszakad az emberi fonala. Megáll az előrehaladás, civilizációnak Visszasiklik az európai kultúra, Belekerül valami piszkos ingoványba, amelyben a legrutabb halállal pusztul el. Ezért ijedezem, rémüldüzöm, valahányszor erotikus költemény kerül a kezembe, valahány­szor az erotikus művészetnek valamely haj­tása kerül a szemem elé. De félelmen, ijedel­mem, remegésem akkor a legnagyobb, ha az erotikát tudomány s tudományos elmélkedé­sek külszínében adják be. Méreg ezüstpapir­­ba burkolva. Mert amíg a görögök erotikus élete csak Görögország nyakára hozta a szolgaságot, amig Róma erkölcstelensége csak római birodalom alapjait ingatta meg, amig a reneszánsz kikapásai csak amolyan durva férfimulatságok voltak, amelyhez a nőnek, a tisztességes nőnek semmi köze sem volt, amig a XVIII. század erotikus tüze csak az arisztokrácia tagjait égette meg és hamvasztotta teljesen, addig a mostan fellépő erotománia egész Európában dúl, az összes­­ társadalmi osztályokat lógva tartja és korra, nemre való tekintet nélkül mindenkit behódít az erotiká­nak. S ezt az erotikát előrehaladásában meg­akadályozni annál kevésbbé lehet, m­ert a gonoszság megfogta az embereket hiúságok­ban. Azt hirdetik ugyanis úton-útfélen, hogy a modern művelt embernek mindent kell tudnia és a modern művelt embernek olyan túlfinomult, kicsiszolódott az érzéke, hogy bátran hozzányúlhat minden dologhoz, soha sem lesz szagos tőle. Ezt a ma dívó minden tudást nem úgy értik azonban a félműveltek, a félig kulturáltak, hogy a történelemtudo­mányban legyenek járatosak, a filozófia téte­leit ismerjék, a természettudomány kutatásai után érdeklődjenek, vagy a szociológia ered­ményeit tegyék kritikájuk tárgyává, hanem úgy, hogy az tisztába jöjjenek. erotikának minden oldalával És a magántudósok egész tábora küzködik. vért izzad, hogy mint orvos, pszichológus, történetbúvár, szociológus, et­nográfus, antropológus, esztétikus és művé­­szettörténelem kutató lepje meg az újabb és újabb felfedezésekkel az emberiségnek állító­lagos túlm­űvelt rétegeit. S éppen azért, mert az erotika a tudományosság külszíne, a mű­veltség örve alatt férkőzik a n­agyközönség­­hez, ezért vagyunk tehetetlenek Krafft-Ebingék­­kel, Iwan Blochokkal és a többi értéktelen erotomaniákusokkal szemben. Mit jelent ez ? Sem­ többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy az emberiség szellemi életének fejlő­désében, kultúrájának művelésében, civilizá­ciójának ápolásában legalább egy félszá­zadra, de lehet, hogy még továbbra is meg fog akadni, meg fog állani. Pont. Ezen le­het keseregni, ezt lehet sajnálni, ezt lehet elkeseredett erővel hátráltatni akarni, de megállítani egyenesen képtelenség. Mint minden átmeneti korban, most is­vannak még nagyszerű költőink, kiváló író­ink, zseniális tudósaink, elsőrangú felfede­zőink, de mire a mai fiatalság vezető pozi­­cióba jut és helyükbe a­ma kisdedei és gyermekei lépnek, akiknek első háziolvas­mányuk a Szent Skarabaeus s borzadalma­­san lenézik azt, aki nem olvasta Eugen Dühren (Iwan Bloch álneve) Marquis de Saderói írt munkáját és nem esküszik Artur Rim­bandra, Paul Verlainere, Wall Whit­­m­anra, Richard Dehmerre, Pierre Louysra és a többi piciny és apró erotikus szentekre, mondom, ha ezek veszik át a társadalom vezetését, akkor végleg megakad az emberi gondolkodás, progresszivitás Ekkor köszönt megint reánk az igaz középkor sötétsége, amelyet pedig olyan szívesen emlegetnek ijesztő példaként épen azok, akik rövidlátá­sukban, áltudományosságukban, félkulturált­ságukban az emberiséget éppen a civilizáció ellen akarják vezetni. Sajnálom szegényeket, de nem tehetnek róla. Nem ők a hibásak, hanem a kor — .Madách szerint­­— amely szülte őket. Tisza István grófról írta :­­Marczali Henrik. Schilten írja egy epigrammjában, hogy az asszony ne ítélje meg a férfi eszes tettét, de az egész ember fölött ő mondja ki a döntő szót. Talán ez a mondás tartott engem mindig vissza attól, hogy azokról, kikhez az életben közel állottam, összefoglaló képet alkossak. És ha most megemlékezem arról az állam­férfiról, kinek alakja körül oly élesen csapnak össze a pártok, csak egyes vonásait emelem ki politikai meggyőződésének és tevékeny­ségének. Alikot írok, tőle hallottam, vagy tőle származó aktákban és levelekben olvastam. Ha rész szerint való is ez a rövid rajz, tán lesz benne tanulni és megszívlelni való. Két kérdést intézek csak: a nemzetiségit és a külpolitikait, különösen a délszláv terü­leten való terjeszkedésre vonatkozó nézetét . Számolnunk kell, így szólt, a reális tényezőkkel. Hazánkban más nyelvűek is lak­nak nagy számban. Ezért mindent meg kell tennünk, hogy azok közülök, kik őszintén csatlakoznak hozzánk, itt lehetőleg jól érezzék magukat. Nemzetiségi politikámnak ez volt az alapja. Ez a meggyőződés vezetett arra, hogy 2014 elején a hazai románokkal való megegyezés érdekében fellépjek. Ez a meggyőződése és becsületes szán­déka minden honpolgárnak megadni a tör­vényes oltalmat, a háború idején tettekben is megnyilvánult. Ismeretes, hogy a háború kitörése előtt milyen izgatott volt Bécsben a hangulat a szerbek ellen. A „Neue Freie­ Presse“ élesen megtámadta Tisza engedé­keny magatartásét és az emberiség érdeké­ A hold se nézi Jaj, veres farsang rossz, tékozló átka szakadt le égre, földre, csillagokra, ablak kilincsen holtan lóg a mátka, a gyermekek az úton tétováznak, hol genny és szenny, hólé csordás patakba, szép homlokokon csókja már a­láznak, a szelek bomlott szalmazsákot ráznak, a cédák összebújnak s szólnak: ámen, a részeg őrszemek harmonikáznak, téboly táncol a néma zongorában, rongyos zsebekben nyílnak ósdi kések, mákony fapár a csapléros boréban, mozdonyok zugainak veszett b­amba, veres szem­ek a kunyhókba világít, a kunyhóiba, ott felriad a bamba, mogorva balter,lámpását kutatja, ásít és nézi, mint rohan el messze a gyorsvonat zord, fekete utakra, hosszú sorba, mini­tabasztag a réten, feküsznek a holtak — a hold se nézi — s véres szivük ott bűzlik a szeméten A bolondok Irta: Szánthó László, VOZÁRI DEZSŐ A kócos, fekete haja libegett a szélben. A barna csuháját fázósan végigsműtotta a testén és összehúzott homályos szemeivel nézett a nagy hegyek feje a bolond barát Az omladozó, régi várfalak alatt megindult és gyerekesen, játszni nézte a bolond eszé­vel a mohos falakat. Virágokat tépett és a ruhájára tűzte. Csendesen, nevetve a madarak után szaladgált. Azután a törékeny, vékony testével odatámaszkodott egy magas fához, csudásan elnézett e völgyek felé és a bolond, elborult lelkéből feltört valami siró, régi nóta Énekel­ e bolond barát­­ok Lent a domb aljában dolgoztak a parasz­ts mellettük csendesen botorkált egy másik barnacsuhés barát. A parasztok meg­hallották az éneke? És az egyik odaszólt durván e barátnak : — Hallod-e bolond barát, menj, ott éne­kel a pajtásod. Most rajta van megint az órája No te bolond, menj már. Lesztek együtt két bolondok És fölröhögött butón. A báréi hallgatózott ez arcát széthúzta mosolygón, bárgyún és elfutott Féltest szaladt a dombnak. E­gy kis paraszt­­gyerek bámulva nézett utána, amint rohant a regi­vér felé, ahol, tudta, hogy két bolond barát lakik Ahonnan hallotta az elnyújtott «iró éneket. A bolond fenn a dombon meglátta köze­legni a társa! Elébe szaladt, összetalálkoz­tak és imbolygó mozdulatokkal beszéltek egy­másnak. Azután mentek ketten a két bolond barát. Tépték a vad virágokat, simogatták az erős fákat és énekeltek a madarakkal Mentek befelé az erdőben és­­ meglátták a leányt. Egy szép szőke leányt Szomorú szemei voltak és a karcsú derekét ölelte egy férfi. Csókolta a fehér arcát és a szép nya­két. A leány pedig visszacsókolta erővel, vágyon Nagyon szerették egymást. A két bolond bárói egyszerre hirtelen megállóit Elbámultak. A sovány, barna arcuk n­­yitva nézett és a homályos szemeik borongva kimeredtek. Olyan egyforma volt most a két szegény bolond. Rég nem láttak ilyet Az elborult lelkek lassan fogta fel az uj benyomást. Megindultak nesztelenül a férfi és a leány felé. És amikor már közelükben voltak, meg­­zörrent a levél a lábuk alatt. Ijedten szét­rebbent az ölelkező pár. És az egyik barna­­csuhás bolond barát hozzájuk szaladt és mosolygón nézett rájuk, a másik, az félőn elbújt a bokrok közé.­hez A szőke leány remegve húzódott a férfi­barátot mikor meglőtte a sovány, sápadt arcú Az pedig ott állt előttük és nézte őket Látta, hogy a szép szőke leány oda húzódott védelmet keresőn a magas férfihez. Látta a leány gyönyörű arcát és látta, hogy a férfi átkarolja a leányt erősen bátorítón Nagyon tetszett neki ez a kép. A két szép ember” Valamit érzett a bolond barát, hogy ez jó lehet mikor egy szép, szőke leány húzódik valakihez szeretőn, tetve ő is­­ szerette volna ezt. És odaugrott a leányhoz, megtámogatta a ruhájét és meg akartfi fogni a karját. A magas férfi csudálkozva nézett, azután ellökte a bolondok A bolond barát mégis vissza­ment és simogatta és szavakat mondott neki.­­A magas férfi dühös lett megragadta a barátot és ellökte egy fához A szegény bolond elesett . . De felugrott rögtön, e réveteg szeme csillogni kezdett, borz vigyorgásra húzta szét a szájét, dühös lett Nekiugrott a férfinek és a sovány öklé­vel belecsapott az arcába A szőke, szép leány ijedten felsíkol­ott A magas férfi fel­hördült Két kézre fogta az erős botját és rettentőn, nagyot ütt­ott a szegény bolond barát fejére. A bot­­ecsegve tört össze és a bolond barátot elöntötte a vér. Lezuhant a földre. A férfi átkarolta a sápadt remegő leányt, és elmentek le a völgy felé A másik, szegény bolond látta ezt mind a bokorból. Látta, hogy elterült a társa pirosan, véresen. És most előjött a bokrok közül Félőn, sunyin nézett a távozók után. Azután lehajolt a véres emberhez. Nézett rá és a homályos esze nem tudta, mit csinál­jon Nézett bámulóan, semmittevőn. És elin­dult botorkálva be az erdőbe. Elért egy kis patakhoz, levette a kámzsáját, belemártotta a hideg vízbe és visszaszaladt a társához. Le­hajolt hozzá és lemosta a vért az arcáról Azután az ölébe vette a sovány testet és elindult a régi vár felé Bevitte a mohos falak közé és letette piszkos szalmára. Azután mégegyszer végig­nézett e fáradt, seszinü szemeivel a sebes arcon és lefeküdt melléje Leszaladt az­ égről a nap és sötétség lett Bent a várban aludt az egyik bolond barát ét tt másik falon, csendesen nyöszörgött Reggel jel! és felébredt nagy fájdal­mára e sebzett barát Csodálkozva nézett maga köré­­ Okosan csillogott a két szeme a mély seb alatt, Úgy­­ érezte, hogy valami rossz álomból ébredt fel, ampelyik tartott Nem emlékezel! semmi másra, sokáig csak régen múlt dolgokra Amikor még ő „ember" volt, erős, nagy­­ságban és­ szeretett Amikor büszkén járt­a v­­egy asszonyt nagyon. Azután emlékezett homályosan reá, hogy valami­ borzasztó dolog történt vele. És em­lékezett hosszú, süni sötétségre Végignézett magén. a rongyos, barna

Next