Kassai Ujság, 1933. november (95. évfolyam, 269-272. szám)

1933-11-26 / 269. szám

95-ik évi. 269. szám Vasárnap, 1933. november 26. ­ü&L&eßuu&p­o­o­o­o üzerkesztirség és kiadóhivatal: o­o­e­o , Előfizetési díjak helyben és vidéken: Egy egész évre 240 Kosice-Massa, Stefánich­ utca 96. szám Főszerkesztő: DR. KÖVES ILLÉS korona, félévre 120 korona, negyedévre 60 korona, egy o­o­o­o­o­o Telefon 2427 o­o­o­o­o­o hónapra 22 korona — Egyes szám­ára 1 korona 96. szám O O O O O ■ §m Nemei demars AZ EISODORI RÁKÓCZI írta: dr. Köves Illés Elolvastuk egyszer, százszor, de mindig csak ugyanazon eredményre jutottunk, — a városi tanács tényleg azt véleményezte, hogy „felesleges“ a Rákóczi-Emlékmű­ felállítása Kassán és minthogy „nem is i­d­ő­s­z­e­rű" ilyen ideával foglalkozni, az Emlékmű felállítására még a magyar éra alatt összegyűlt százezreket a Dóm res­taurálására ajánlják fordítani. A Rákóczi-Emlékmű­ ügye tehát beleke­rült a benzinkutasok és trafikbódésok fo­lyamodványainak sodrába és olyan som­másan is intézték azt el. S talán igazuk is van. Tényleg vakmerőség volt ilyesmi­vel előrukkolni most, amikor városunk nyakig úszik adósságban, világhíres Dó­munk pedig repedezik és amikor csak a Rákóczi-alapítvány áll még csengő ara­nyaival ilyen jótékonyáém­ restaurálások rendelkezésére. Koncedálunk tehát min­dent, de mindent a világon, csak egyet nem értünk: ha már az Emlékmű is szóba került, nem lehetett volna ezt a gyönyö­rűséges mesét — melyet Rákóczi élete a mai generáció számára jelent — több ta­pintattal és bölcsebb lojalitással kezelni? Éppen Rákóczi városától érdemel olyan sztereotip frázisokat a Szabadság mártírja, mint „felesleges“ és „nem időszerű“? Hogy ezen fájó kérdésekre érdemleges választ adhassunk, pólyáljuk ki emlékét a múniasorból és nézzük közelebbről, mit köszönhet a mai Szlovenszkó és a mai Podkarp.­Rus, de különösen a mi váro­sunk a kuruc világnak? ★ Mindenekelőtt tudnunk kell azt, — amit különben a csehszlovák lapok állandóan „szemünkre vetnek“ — hogy egykori kró­nikák szerint a Rákóczi-család cseh szár­mazású. Ez a körülmény — még ha igaz is — semmit sem jelent. Budapest neve például tisztára szláv szó. Buda őrhelyet, Pest pedig meleg, hévizes vidéket jelent. Nyilvánvaló azonban, hogy Budapest ép­pen úgy nem szláv alapítás, mint ahogy a besszarábiai Őrhely (Őrhely­­ sem ma­gyar. Ami most már egyes családok nemzeti hovatartozását illeti, azt sem a vérségi kötelék dönti el, hanem az érzelem. A Rákóczi-családdal ugyanaz történt magyar földön, mint a többi nagy asszimáltunk­­kal- mondjuk a Hunyadiakkal, vagy Má­tyás királlyal. De minek megyünk olyan messzire, itt áll előttünk Herczeg Ferenc, a már életében halhatatlanná lett nagy magyar regényíró. Versecen, ma már szerb területen született és bizony első nagysi­kerű regényében, a Fenn és lenn-ben még erősen viaskodott nyelvünk szellemével, de ez a géniusz később lángra lobbant benne és összeforrasztotta a magyarság­gal. Nos, Rákóczin—Petőfin—Herczeg Fe­­renczen keresztül pregnánsul bizonyíthat­juk, hogy a nemzeti hovatartozás alapja nem a névvegyelemzés, sem a származás, hanem tisztára az érzelem. Az aradi vér­tanúk közül gróf Leiningen, Pöltenberg és Auffenberg Norbert ezredes magyarul sem tudtak, mégis mártírhalálukkal pecsétel­ték meg a magyar szabadságharcot. Kell jobb, igazabb és nemesebb magyar ezek­nél? A Rákóczi-családdal is egyszerűen az történt magyar földön, mint Ankerschmidt lovaggal, az uj földesurral Jókai regényé­ben. Rájöttek az elnyomó osztrák uralom hazugságaira és erkölcsi defektusaira, egyek lettek e néppel, e levegővel, e szel­lemmel és lassanként ugyanazon ritmus atomjává váltak, mely végül is örökös szabadságharcokban robbant ki. Hozzájárult a Rákócziak ellenállóságá­hoz és zászlóbontásához az a körülmény is, hogy a törökök leverése és kiűzése után Bécs úgy kezelte Magyarországot, mint valami hódított tartományt. A „rebellisek“ ellen minden fegyver jó volt. A leopoldi politika az erőszak, a vérpad és lélek­­vásárlás eszközeivel dolgozott. Magyaror­szágot „előbb rabbá, aztán koldussá“ akar­­ták gyúrni. A szó szoros értelmében tűz­­zel-vassal „gleichschaltolták“ a népeket. Hobbes állami egységelmélete diadal­kort ült. Aki nem hajolt, betörték. Persze Ma­gyarországot is ilyen drasztikus kúra alá fogták, de a török vészt kiállott nemzet keményebb diónak bizonyult, mint gondol­ták, ami­ kizárólag Rákóczi érdeme. Első­sorban azonban örök hála és hódolat illeti a mi országrészünk részéről, mert a mai Szlovenszket ő mentette meg a biztos pusz­tulástól és rémuralomtól. Kassa ugyanis már fekvésénél fogva a mindenkori hatalom végvára volt. Aki városunkat — mely már akkor is a leg­ékesebb vidéki empórium volt — elfoglal­ta, annak ölébe hullott az egész környék. De a hadászati szempontoktól el is tekint­ve, nagy kereskedelmi gócpont hírében is állott akkor ez a város, mert a Lengyelor­szágból és Sziléziából szállított árukat itt raktározták be és innen irányították to­vább. Nem csoda tehát, hogy Bocskay, Bethlen és I. Rákóczi György idejében a mi környékünkön viharzottak a legveszet­­tebb csaták. Jól tudták ezt a császári ve­zérek is, mert mikor Erdély elveszett és a nagyszombati béketárgyalások elposvá­nyosodtak, a fölfuvalkodott bécsi kama­­rilla teljes gőzzel feküdt a magyar — első­sorban a Kassa környéki — szabadságmoz­galmak letörésébe. Starhemberg és Rabu­­tin császári tábornokok vették ki a dicste­len munkából az oroszlánrészt. Az akkor még töretlen kuruc hadak azonban Star­hemberg katonáit úgy elpáholták, hogy futva menkültek Bécs felé, mire Rabutin szörnyű felháborodásában egyenesen Kas­sának tartott. Útjában mindent elpusztí­tott és felégetett. Miskolc és Szikszó a tűz­vész martalékává lesznek és ez a sors várt a mi világunkra is. A mi városunk után aztán Eperjest és a szepességi városokat is tűzlángok falták volna fel, ha a kuruc csapatok nem sietnek az itteni védőrség segítségére és felszabadítására. Aki elemi csapások idején életet, va­gyont, értéket ment meg, az dicséretet ér­demel. Még azt is ki szokták tüntetni, aki önfeláldozásával a tűzvész terjedését loka­lizálja, hát még milyen rendjelhez és ze­nés fáklyásmenethez jut az a tűzoltó, aki egész utcákat ment meg! Aki tehát Rákó­cziban nem tekinti a szabadsághőst, lássa benne legalább a tűzoltót és tűzze fel mel­léje a legragyogóbb medaillont, mert hi­szen ő lokalizálta országrészünkön a vészt, amivel módot és alkalmat adott, hogy vá­rosaink megtollasodjanak és szorgalmuk­kal, tehetségükkel rendezett kulturcentru­mokat varázsoljanak vizeink mentén, völ­gyeink mélyébe és hegyeink hátára. Hiszen nem mondom, ha Kassát is — Miskolc és Szikszó után — hamuvá per­zselik, talán újraépítik, talán újra felcico­­mázzák, de az a sok szép értékes alkotás, melyre ma oly büszkék vagyunk és amely kőben, szellemben szabadságot, nemzeti­ségi békét, kölcsönös munkakészséget le­hel ki magából, az talán mind elhamvadt volna a nérói kéjvágyak tobzódásában. Rákóczinak köszönhetjük így, hogy Euró­pának ebben a piciny sarkában folytonos népi küzdelmek és különleges életnehéz­ségek között kulturvárosokat építettünk ki s e centrumok falai között olyan szelle­met honosítottunk meg és mentettünk át az új impériumba, melyek között ma is készséggel keressük az együttműködést a többségi nemzetekkel, sorstestvére­inkkel városházán, közéletben, társadalmi élet­ben kommunális életünk további fejlesz­tése és boldogulása érdekében. De nemcsak Etappenraumként kezelte és szerette Rákóczi speciálisan Kassát, ha­nem olyan otthonosan is érezte itt magát, hogy Munkács után legkedvesebb városá­nak tekintette. Kitüntetésekkel, jutalmak­kal halmozta el állandóan hős hajdúit és a falak polgári védőit. A nép között pedig az a hit járta, hogy „ő az, aki a sót fel­szabadítja és a porciót kiűzi.“ Ide kötötte őt a fiúi kegyelet is, mert az egykori jezsuita (ma premontrei) templom sírboltjában örök álmát alussza atyja, I. Rákóczi Ferenc és nagyanyja, Báthory Zsófia, aki a templomot is emelte. Rákóczi neve itt, a mi körünkben tehát nem csupán egyszerű emléket, vagy szürke élményt jelent, hanem szimbólumot. Első­sorban szimbolizálja azt a forradalmi len­dületet, mellyel megkísérelte az előjogai­hoz és kisistenségéhez csökönyösen ragasz­kodó rendi magyar államban a legkirí­vóbb szociális egyenlőtlenségeket parali­zálni. Ezt írja vallomásában: „ a jobbágy (magyar, szlovák, ruszin) úgy el van nyomva és megfosztva emberségétől, hogy már csak a lelkét vallhatja magában ma­gáénak.“ ő volt tehát az első fejedelem, aki a köznépet is — nemzetiségi különbség nélkül! — észrevette, a főrendek frontját pedig kegyetlenül áttörte, amikor tábor­nokait nemcsak közülök, hanem a közne­mesek soraiból is válogatta. Sejtése — saj­nos — később valóra is vált. Fővezérei csaknem mind elárulták a szerencsétlen trencséni csata után, a köznemesek és a nép ellenben halálig kitartottak mellette. Rákóczi nacionalizmusa így felszaba­dító gondolatként jelentkezett, nem pe­dig elnyomó gondolatként, összefoglaló gondolatként, nem pedig szétbontó gondo­latként. Egyesítő gondolatként, nem pedig bosszúálló gondolatként, amivel például a mai horogkeresztes és fasiszta nacionaliz­musok dicsekedhetnek. Merjük állítani, hogy Rákóczi a rendi Magyarország első demokrata uralkodója volt. Mert mi a demokrácia? A humánum érvényesítése a közélet legelrejtettebb zu­gában is. És ő alkalmazta is e humánu­mot ott és ahol csak mód kínálkozott rá. Amit legszebben bizonyít, hogy amíg kö­rülötte a bécsi önkényuralom maga ellen vadította az egész világot, az ő méltósága, fenkölt hagyománya és népszeretete világ közvéleményeket hódított meg a magyar ügy számára. Igenis hódított, mert meg tudta találni azt a szintézist, melynek alapján a gyakorlat emberévé és mégis olyan eszmények hitvallójává lehetett, me­lyekből rendeltetésének sorsszerű tudata sugárzott. Különös fátum üldözte azonban a ma­gyar szabadságharcokat. Városunk falai között például éppen akkor tör ki a pestis, a „gugahalál“, mikor a császári hadak ostrom alá fogták. Azután meg a 48-as sza­badságharcot sem Bécs, hanem az orosz cár katonái tiporták halálra. Mohácsi pár­toskodás, dögvész, muszka cár... íme ezek szabadságharcaink unhappy-endjei... ... S mikor aztán elesett Kassa vára, majd Huszt és Munkács, összeomlott a szí­nes kártyavár. Ami történt a csehekkel a fehérhegyi csata után, ugyanaz a sors várt a magyarokra. Jött a háború nélkül an­­nexió és Magyarországot is beskatulyázták Ausztria örökös tartományai sorába. Rá­kóczit pedig szörnyű csalódás érte. Amíg ő külföldön fűhöz-fához kapkodott, hogy a magyar korona felajánlásával hazájának legalább eszmei integritását mentse meg, ugyanazok a főnemesek, akik felesküdtek rá, hazaárulónak proklamálták és mérhe­tetlen vagyonát egymás között felosztot­ták... Egyedül, nagyon árván bolyongott a nagyvilágban, sehol nem talált fészket a megsebzett turulmadár, akinek egyetlen tragikuma, hogy népiesebb és szabadabb atmoszférát teremtett maga körül, mint amennyit az ő lusta korszelleme elbírt — és feszíteni merészelte egy kiélt, düledező rendi világ bordázatát. Mikor a kegyetlenségeiről hírhedt Nar­vaez Ramon Mária spanyol altábornagy, Valencia hercege halálát érezte, gyónta­tó­ja felszólította, bocsásson meg minden ellenségének. A herceg tiltakozott: — Nincs ellenségem, mindegyiket agyon­lövettem! Rákóczi nyugodtan rebeghette halálos ágyán: — Mindenki ellenségem, mert minden­kinek megbocsátottam! ★ ic A „KORZÓ“ jelenti: Régen nem tapasztalt siker jegyében folyt le tegnapi premierünk! A távozó közönség arca a legnagyobb megelégedést fejezte ki LENGYEL MENYHÉRT halhatatlan drámájának, a TÁJFUN Jön! Jön! Az operettek operettje: Mámorkeringő Eggerth Mártha, Willi Eichberg, Paul Hörbiger, Szőke Szakáll, Hansi Niese filmváltozatának megtekintése után. E nagyfokú megelégedettségre valóban okot is ad: INKISINOV, LIANE HAID, VIKTOR de KOWA, BERNHARD GOETZKE és a többi szzreplő mesteri játéka, ROBERT WIENE elsőrangú rendezése! VASÁRNAP délelőtt 10 és 11 órakor GYERMEKELŐADÁSI Minden jegy ára 1 korona! 7 r

Next