Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1875-04-22 / 16. szám
Azonban már ezen oldalon is közel vagyunk a szélsőségek véghatárához, hol a szemnek föl kell tárulni; épen a szembetűnő, és naponkint tapasztalt hibák fogják előidézni a föleszmélést. A materializmus óriási haladása, a lélek létének egyetemes megtámadása végre eszébe hozza az embereknek, hogy ideje visszatérni régi meggyőződésökhöz s elkerülve az akkori idő bohóságait, a lelket mint önálló lényt, mely örök életre van hivatva, folyton élénk öntudatukban fogják tartani. A lelket az emberben nemesebb résznek ismerik majd el, s e nemesebb rész őrének megadják a társadalomban is az elsőséget. Első álmom a katonaágyon. Nagy mester vagyok fáradság ! A kis utat mérföldekké változtatod, És az embert kemény ágyán Jó dajkaként édes-lágyan Elaltatod. Mikor katonává lettem Bábolnáig gyalog mentem, Gyalog bizony egy hujjába. Két csikómnak nincsen párja A menésben, De ha őket soká járja Az ember,— biz’ ki nem állja Egy csikó sem. Mentünk pedig tizenketten, Valamennyen hús legények ; Utánunk meg jött egy káplár S tekintélye fegyverének. .. Déli napnak hő sugára, Nagy csapás volt a subámra ; S minthogy őt én emelgettem, Ez okból a lélekzetem Alig jára... »Káplár uram ! szépen kérem, Megállt bennem minden vérem, Nyugodjunk meg! Vagy küldjön két embert, Hogy nekem sirt ásson , Kettőt meg, hogy szegény Lelkemért tartasson Requiemet...........« »Elküldök két embert, Hogy készítsen börtönt, Melybe ha nem siet, Majd eltemetjük önt, Diák uram! S a felébredt étvágy Majd tart requiemet Azon menázsinak, Mit mások ettek meg. .. Biz’ az úgy van!...« Semmi vágy sem készt, és Mégis kell sietnem, Nem volt ez életben, No, de ne is legyen Több ily utam.... 136 Midőn megérkeztem, Biztatást sem várva, Ráfekvém azonnal A katonaágyra, Nem vetették lágyan Gondviselő kezek, Altatódalt mondni Senki sem érkezett, Mégis elaludtam. S mivel a koldus is Trónon ül álmában : Én is ott voltam a Kedves iskolában. Volt szörnyű lapítás *) Egész Izraelben, A tanár kémkedve Néz át a tömegen... És engem szólít fel. .. Hunyady csatáját A pogány törökkel Elmondtam nagybátran S a »kitűnőt« vártam Mert tudtam a leckét. .. Kaptam is, midőn a Nap az égre hágott, Nem »eminentiát« — — De veres nadrágot S hozzá kardot, mentét........ Vadász Polykárp. A coloradói aranybánya. Életkép. Lilla Felixtől. (Folytatás és vége.) — Való! Mindazonáltal én annyira vágyom kincsekre és gazdagságra, mint bárki más a világon. Hogy igazat szóljak, megvallom, mikép már jól laktam e kutya élettel, melyet mint úttörő, majd mint határőr, aztán mint indián ügynök, végre mint kalandot folytattam. Szeretnék már amoda keleten, valamelyik csinosabb városban, egy kis vagyonkával megvonulni és nyugalomban élni le sokat zaklatott életem még hátralevő napjait. Ha adataid nem túlzottak és agyrémből származottak, úgy akkor még kilátásom lehet ez életre, Esteván. Veled együtt osztozom a megtorlásban szintúgy, mint a pénzben. Tehát államit fogadtunk és magyarázd meg nekem még egyszer egész mivolta szerént a gazdag aranybánya viszonylatait. — Tehát — kezdé Esteván, miután egy kissé gondolkodott volna. — Antonio öcsém, egyike volt a legügyesebb kincskeresőknek egész Santa Fében, honnan többen költöznek ki évenkint Sonora vad pusztaságaira és Mexikóba, hogy ezer veszély között aranyat hajhászszanak, mit aztán ép oly könnyű módon megint elvernek, vagy elfecsérelnek. Öcsém is ily szerencsétlen szenvedélyeknek volt rabja és verejtékkel szerzett ara b) Győri diák műszóka a druckolás« helyett.