Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1875-10-14 / 41. szám
emberiséghez és családhoz, hogy ezek utján törekedjünk megvalósítani egyedi czélunkat. És feltámadtak a szentek, a vértanuk, kik e tant teljes világításban tünteték elő, eldobták maguktól mindazt, mi egyediségüknek kedves és kellemes lehetett, el a kincseket, s az uralkodók kegyét, sőt életöket is, csak hogy egyemetemes czéljukat, viszonyukat az Istennel kivívhassák. Az erkölcsi újjászületés kora igy kezdődött. Azóta sok század folyt le az emberiség fölött s a régi romlott állapot ismét visszatért. Mily eszközt fog választani most az Úr népe megtérítésére, nem tudjuk, mert végtelen az ő bölcsesége; de hogy ennek elérésére, az embernek egyetemes czélját kell előtérbe hoznia, az bizonyos. Bárcsak felismerné az emberiség, fölismerné nemzetünk erkölcsi helyzetét, s az állam úgy mint egyesek tisztelnék az egyedi és egyetemes czélokat s a törvényhozás utján azok együttes megvalósítására törekednének mindenkor. Mindszenti Gedeonhoz. 1863. Ég és a föld között repülsz, Istent, hazát zengő dalod. S mi elmerengünk édes hangodon. De ah te fönn, ah fönn lebegsz nagyon, S az ég minékünk szárnyat nem adott. De igy van ez jól, csak repülj, Kép ülj magasra mint az ég; S csak zengj nekünk mint eddig édesen. A legszebb ének is még szebb leszen, Ha messziről hangzik felénk! Szülik József. A harmadik kompánistíl. Elbeszélés. Szépfaludi Ö. Ferencztel. (Vege.) VII. Ugyancsak csodálkoztak a kis városban, midőn hire járt, hogy Cseber Herkules elszánta magát és nyakába veszi Hymen jármát. Először találgatták, hogy ki lehet az a boldog halandó? De talán sohsem tudtak volna rálőni a nő nevére, ha egyik barátja magától Herkules úrtól nem hallotta volna a hallatlan eseményt. Kádár Pista, a somberki puszták bérlője, egy falka juhot vett a csehi vásáron s haza felé indult. — Útja ép a község mellett vitte el, hol Herkules ur a szokatlan mulatságra , az ábrándozásra adta magát. Mikor Kádár Pista elhaladt az ablak alatt s meglátta Herkulest, nem állhatta meg, hogy szóba ne álljon vele és meg ne kérdezze : mi az oka, hogy itt tölti a drága időt : »Szerelmes vagyok Pista!« — kiáltott Herkules. »Kibe a mennykőbe? kérdezé Pista , csak nem ebbe az ócska kerítésbe?« — »Sem ebbe, sem más kerítésbe, hanem egy angyali teremtésbe, milyet még eddig nem hordott tenyerén a világ!« — »No már szeretném ismerni azt az angyalt, ki téged hálójába keríthetett!« »Nem kerített az pajtás; magam rohantam belé, mint a cserebogár a falnak. Ismered-e Bokros Mariskát?« — »Hogy ne ismerném! Csak nem ő?« — »De besz ő! Hát ki is lenne képes más ily csodálatos cselekvésre?« — »Isten áldjon meg Herkules, te a legjobb részt választottad !« Csodálkoztak ezen a dolgon mindenfelé, hanem legjobban csodálkozott mégis Cseber Bendegúz és Bokros uram. Mikor Bendegúz úr Bokros uramhoz ellátogatott és értésére adta Herkules úr üzenetét, mely nem állott egyébből, minthogy annak rendi és módja szerént megkéri leánya, a szép kis Mariska kezét. Bokros uram annyira elbámult, hogy hamarjában úgy összevissza csókolgatta a kérő öreg urat, mintha élte megmentője lett volna. A jó hir annyira talpra állította az öreg urat, hogy betegsége alatt elvesztett piros színét is úgy viszszakapta, mint milyen azelőtt sem volt; sőt — mint mondák — az a csoda is megtörtént vele, hogy arczáról a ránczok tünedeztek, akár a mesebeli vén anyóka mesés története ismétlődött volna urambátyámon. Egy részakarója még azt is állította, hogy feje búbján három csomó hajfürt, mely olyan fehér volt, mint a ma leesett hó, úgy megfeketedett örömében vagy a fekete festéktől, mint a hollószárny. Herkules egy pár hétre meghosszabbította mulatását. Most már, hogy az öreg jobban és jobban javult, sőt már egészen kiépült bajából, rá sem kellett vigyázni. A szerelmes pár akár egész napra ellopózhatott volna, ha Cseber Herkules urnak az ilyen komédiákban kedve telik. Herkules úr azonban nem olyan ember volt, ki sokáig szeretett volna akár Mariska kisasszonynyal is együtt lenni. Egy tekintettel igen sokat ki tudott fejezni, de ha több tekintet állott rendelkezésére vagy hosszabban kellett beszélnie választottjával, úgy elsötétedett, mint a mécses, melynek olaja elfogyott. Ő is nagyot lobbant egyszer, csak azt nem kellett tőle kívánni, hogy sokat lobbanjon. Az öreg Bokros betegsége alatt, míg közös figyelmük az öreg uron volt, olyan jól érezte magát, ha a fiatal leányon hosszasan, merőn elnyugtathatta szemét. Tudta, hogy nem figyel reá senki. Olykor meg is szorongatta a kis kisasszony kacsóit, mikor az orvosságos üveget átnyújtotta; sőt — mint már láttuk — annyira is fokozódott bátorsága, hogy az elájult leánykát karjaiba fogta és nem a földre, hanem a pamlagra fektette le és ott őgyelgett, sóhajtozott mellette, mig egészen magához tért. . Ezek mind csekély dolgok voltak, mert tudta, hogy a nagy betegség elvonja onnan a figyelmet, most azonban, midőn egészen magára volt hagyatva s édes szóra, mint tolmácsra, lett volna szükség, hogy a boldogságot részletezze, mely szivében helyet foglal, most reszketett, félt s úgy érezte magát a fiatal leánynyal szemben, mintha a legszigorúbb bírák ítélőszéke előtt állana. 342