Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-14 / 41. szám

emberiséghez és családhoz, hogy ezek utján töreked­jünk megvalósítani egyedi czélunkat. És feltámadtak a szentek, a vértanuk, kik e tant teljes világításban tünteték elő, eldobták maguktól mindazt, mi egyediségüknek kedves és kellemes lehe­tett, el a kincseket, s az uralkodók kegyét, sőt életöket is, csak hogy egyemetemes czéljukat, viszonyukat az Istennel kivívhassák. Az erkölcsi újjászületés kora igy kezdődött. Azóta sok század folyt le az emberiség fölött s a régi romlott állapot ismét visszatért. Mily eszközt fog választani most az Úr népe megtérítésére, nem tudjuk, mert végtelen az ő bölcsesége; de hogy ennek elérésére, az embernek egyetemes czélját kell előtérbe hoznia, az bizonyos. Bárcsak felismerné az emberiség, fölismerné nemzetünk erkölcsi helyzetét, s az állam úgy mint egyesek tisztelnék az egyedi és egyetemes czélokat s a törvényhozás utján azok együttes megvalósítására törekednének mindenkor. Mindszenti Gedeonhoz. 1863. Ég és a föld között repülsz, Istent, hazát zeng­­ő dalod. S mi elmerengünk édes hangodon. De ah te fönn, ah fönn lebegsz nagyon, S az ég minékünk szárnyat nem adott. De igy van ez jól, csak repülj, Kép ülj magasra mint az ég; S csak zengj nekünk mint eddig édesen. A legszebb ének is még szebb leszen, Ha messziről hangzik felénk! Szülik József. A harmadik kompánistíl. Elbeszélés. Szépfaludi Ö. Ferencztel. (Vege.) VII. Ugyancsak csodálkoztak a kis városban, midőn hire járt, hogy Cseber Herkules elszánta magát és nyakába veszi Hymen jármát. Először találgatták, hogy ki lehet az a boldog halandó? De talán sohsem tudtak volna rálőni a nő nevére, ha egyik barátja magától Herkules úrtól nem hallotta volna a hallatlan eseményt. Kádár Pista, a somberki puszták bérlője, egy falka juhot vett a csehi vásáron s haza felé indult. — Útja ép a község mellett vitte el, hol Herkules ur a szokat­lan mulatságra , az ábrándozásra adta magát. Mikor Kádár Pista elhaladt az ablak alatt s meglátta Herku­lest, nem állhatta meg, hogy szóba ne álljon vele és meg ne kérdezze : mi az oka, hogy itt tölti a drága időt : »Szerelmes vagyok Pista!« — kiáltott Herkules. »Kibe a mennykőbe? kérdezé Pista , csak nem ebbe az ócska kerítésbe?« — »Sem ebbe, sem más kerítésbe, hanem­ egy angyali teremtésbe, milyet még eddig nem hordott tenyerén a világ!« — »No már szeretném ismerni azt az angyalt, ki téged hálójába keríthetett!« »Nem kerített az pajtás; magam rohantam belé, mint a cserebogár a falnak. Ismered-e Bokros Mariskát?« — »Hogy ne ismerném! Csak nem ő?« — »De besz ő! Hát ki is lenne képes más ily csodálatos cselekvésre?« — »Isten áldjon meg Herkules, te a legjobb részt válasz­tottad !« Csodálkoztak ezen a dolgon mindenfelé, hanem legjobban csodálkozott mégis Cseber Bendegúz és Bok­ros uram. Mikor Bendegúz úr Bokros uramhoz elláto­gatott és értésére adta Herkules úr üzenetét, mely nem állott egyébből, minthogy annak rendi és módja sze­rént megkéri leánya, a szép kis Mariska kezét. Bokros uram annyira elbámult, hogy hamarjában úgy össze­vissza csókolgatta a kérő öreg urat, mintha élte meg­­mentője lett volna. A jó hir annyira talpra állította az öreg urat, hogy betegsége alatt elvesztett piros színét is úgy visz­­szakapta, mint milyen azelőtt sem volt; sőt — mint mondák — az a csoda is megtörtént vele, hogy arczá­ról a ránczok tünedeztek, akár a mesebeli vén anyóka mesés története ismétlődött volna urambátyámon. Egy részakarója még azt is állította, hogy feje búbján há­rom csomó hajfürt, mely olyan fehér volt, mint a ma leesett hó, úgy megfeketedett örömében vagy a fekete festéktől, mint a hollószárny. Herkules egy pár hétre meghosszabbította mula­­tását. Most már, hogy az öreg jobban és jobban javult, sőt már egészen kiépült bajából, rá sem kellett vigyázni. A szerelmes pár akár egész napra ellopózhatott volna, ha Cseber Her­kules urnak az ilyen komédiákban kedve telik. Herkules úr azonban nem olyan ember volt, ki sokáig szeretett volna akár Mariska kisasszonynyal is együtt lenni. Egy tekintettel igen sokat ki tudott fejezni, de ha több tekintet állott rendelkezésére vagy hosszabban kellett beszélnie választottjával, úgy elsöté­tedett, mint a mécses, melynek olaja elfogyott. Ő is nagyot lobbant­­ egyszer, csak azt nem kellett tőle kívánni, hogy sokat lobbanjon. Az öreg Bokros betegsége alatt, míg közös figyel­mük az öreg uron volt, olyan jól érezte magát, ha a fiatal leányon hosszasan, merőn elnyugtathatta szemét. Tudta, hogy nem figyel reá senki. Olykor meg is szo­rongatta a kis kisasszony kacsóit, mikor az orvosságos üveget átnyújtotta; sőt — mint már láttuk — annyira is fokozódott bátorsága, hogy az elájult leánykát kar­jaiba fogta és nem a földre, hanem a pamlagra fektette le és ott őgyelgett, sóhajtozott mellette, mig egészen magához tért. . Ezek mind csekély dolgok voltak, mert tudta, hogy a nagy betegség elvonja onnan a figyelmet, most azonban, midőn egészen magára volt hagyatva s édes szóra, mint tolmácsra, lett volna szükség, hogy a bol­dogságot részletezze, mely szivében helyet foglal, most reszketett, félt s úgy érezte magát a fiatal leánynyal szemben, mintha a legszigorúbb bírák ítélőszéke előtt állana. 342

Next