Katholikus Néplap, 1849. október-december 2. évfolyam, 1-13. szám)
1849-11-22 / 8. szám
én nevem; dicsőségemet másnak nem adom.“ (Is. 42, 8.) „Az Úr mint az erős kimégyen, mint a’ hadakozó férfiú fölvidítja haragját; üvölt és kiált; az ő ellenségén erőt veszen.“ (Ugyanott 13.) „Szent és rettenetes az ő neve!“mellynek becstelenitését annyira nem engedi, hogy még annak szükségtelen említését is kemény büntetéssel fenyegeti mondván: „Ne vedd hiába a’ te urad Istened’ nevét, mert nem lészen büntetlen, ki hiúságos dologra veszi az ő nevét.“ (Mog. 5. h. 5. 11.) Noha nevének hiában vételét is igy fenyegeti, ugyan mint fogja fenyíteni annak olly iszonyatos káromlását, mint közöttünk történik ?! A’ káromkodni megszokott hadak’ jelen évi megszégyenülése figyelmeztessen bennünket keresztény katholikusok! hogy a’ történteket, úgymint a’ polgári háborúnak iszonyatosságait, és minden következéseit ne csupán vak esetnek, ne csupán emberek keze’ munkájának, hanem inkább vallásos lélekkel az ő szent nevének becstelenitését, méltó keménységgel sújtó igaz Isten’ Ítéletének is tekintsük, és az Istennek szörnyű káromlását ezután ezért is kiki tehetségünk szerint akadályozzuk. Akár hogy ’s miként történt a’ szomorú eseményeknek folyamata és vége? ne kutassuk. De hogy Istennek újjá szélesztette el, és szégyenítette meg a’kevélyeket akkor, mikor talán legnagyobb volt a’ hatalmuk, e’ felett ne kételkedjünk. Mert ki, mint az Isten?! Ki áll az ö Fölsége felett, hogy szent nevének káromlását még tovább is eltűrjük? vagy talán valaki azt büntetlenül káromolhatónak vélje?! Ég és föld meghajolnak az ő színe előtt, és még a’ szentek’ egyességében élő keresztények között legyenek, kik a’ gondolható leggyalázatosabb tiszteletlenséggel illessék őt?! Távol legyen ez tőlünk! Kiki tehetségünk szerint rajta legyünk, hogy a’ legrémitebb csapásokat fejünkre hozó e’ szörnyű gonoszát magunk közül kiirtsuk, vagy legalább az illy gaz nyelvű embereknek társaságától, a’ kit csak lehet, jó módjával elvonjunk! Óvja azért az Istent káromlóknak társaságától minden atya gyermekét! óvja minden gazda cselédjét! óvja minden elöljáró alattvalóit! Én legalább, mikor cselédet fogadok, első feltételben mindig azt kötöm ki a’ felveendőnek, hogy az én házamban ne káromkodjék ! és ha káromkodni akar, velem meg se szerződjék; mert én félek az embertől, ki nem féli az Istent; mert én áldást nem várok annak munkája után, ki az Istent káromolja! Nem mondom, hogy hosszú évek során át épenséggel nem került volna mindemellett is pajkos cselédem. De azt mondhatom, hogy miután az ilyen többszöri atyai intésemnek nem engedelmeskedett, rajta kiadtam, és mikor vissza akart hozzám szegődni, vissza nem fogadtam; és Istennek legyen hála! mégis voltak ám időről időre tartós, és jóravaló cselédeim. És ha cselédváltozás történik nálam, nem kell felette búsulnom, hogy majd hol találok cselédet, ki Istent nem káromolja? mindig rendel az Isten többé kevésbbé alkalmatást. Miért nem tehetne igy minden más gazda is? és akkor melly könnyen meg lehetne ritkítani az istenkáromlóknak számát?! Atyák! gazdák ! elöljárók! higyjétek meg: ti fogtok nagy részben felelni Isten’ itélőszéke előtt e’ szörnyű gonosznak eláradásáért. Higyjétek meg: sok káromkodót meg lehetne jobbítani gondos utánanézéssel. Pedig ha egyszer valaki e’ részben engedett, mindjárt a’ többire is fejhajtóbb. Sajnáljátok azért atyák, gazdák és elöljárók magatokat! mert istenkáromlók között Isten’ áldását ne várjátok. De szánjátok még inkább csak imént vérfürdőben úszott szegény hazánkat! mert van okunk félni, hogy ki a’ káromlásért Sennakerib’ táborából angyala által egy éjjel száznyolczvanöt ezeret megöletett, nemzetünkben sem fogja ugyanazon gonoszságot büntetlen hagyni.