Katholikus Néplap, 1852. január-június (5. évfolyam, 1-27. szám)

1852-05-05 / 19. szám

146 Máriát tiszteli; boldog a nép, melly az ő pártfogásá­ban bizakodik. Németországban a forradalom alatt egy bizonyos házhoz szokás szerint katonákat szállásoltak. Ezen ház ura egész nap hivatalban volt, leányai pedig a házi munkákat viselték, mindennap az ott szállásoló katonatiszteknek délre pontosan elkészíttették az ebé­det. Történt egyszer, hogy a katonatiszteknek már 11 órakor el kellett sietni dolgok után, szerettek volna tehát már most ebédelni, de az ebéd készen nem lé­vén, mint afféle katonák annyira dühbe jöttek, hogy az egyik berohanván a foglalatoskodó és szorgalmas nők teremébe, kardját kirántó , teljes szándéka lévén am­úgy jól m­egkardlapozni mind a kettőt; de midőn ha­ragjában ezen embertelen tettét akará tenni, vissza­­rántá kezét, látván a nő nyakán a Boldogságos Szűz arczképét réz pénzen lógni. „Nem bántlak, úgy mond, mert nagy pártfogód van, mert is szemlélem, hogy különös tiszteletben tartod szűz Máriát!“ A nő tehát egyedül a Bold. Szűz pártfogása által szabadult meg a nyers katona dühétől. A mit itt kicsiben látunk, az történik nagyobban is. Minden nemzet, melly ő benne bízik, veszedelemnek idején meg lesz mentve. Avvagy üssük fel a történet lapjait, és világosan kitűnik abból, hogy Magyarhon akkor virágzott legjobban, midőn a Bold. Szűznek legtöbb és legbuzgóbb tisztelői voltak; a harcz-edzett hősök, valahányszor zászlóikon a Bold. Szűz arczképe lobogott, és az ő pártfogásába helyezve bizalommal szálltak csatasikra, mindannyiszor boros­tyán koszoruztan tértek szeretett övéikhez. Ellenben midőn, megfelejtkezve hatalmas közbenjárásáról, vakon rohantak az ellenre, mindannyiszor végveszély, és ín­ség rabjaivá lettek. A világ zajong, és béke után óhaj­­tozik; kérdem : mi adhatja meg az óhajtott békét, ha nem a Bold. Szűzbe helyezett különös bizalom és sze­retet? Hívjuk őt segítségül, és boldog lesz a hon! Atyámfia! hogy tudjad a külföldiek szokását, és hogy egyszersmind lássad milly boldog a hon, melly szűz Máriába helyezi bizalmát, elmondom a jövő szám­ban Belgiumban mint illik meg a Május havi ünnepét. Mendlik Ágoston, veszedelemnek, tört végig a falun, fölkapván a ma­gasba a port, mi a láthatárt még inkább elsötétité. Nagy cseppekben kezdett az eső hullani. A szél még erősebb lett; háztetőket hordott el, fákat csavart ki tövéből; az ég egyre dörgölt úgy, hogy a föld reme­gett belé. A veszedelem fejeink fölött függött, min­denki hajlékába vonultan, Istenben vetett birodalom­mal várta a veszély elmúltát, így tartott ez mintegy negyedóráig, végre szűnni kezdett. Könnyebbült lé­lekkel futott ki mindenki körülnézni háza környékét, tett-e valami kárt a zivatar? Akadott elég, leginkább a fákban, és épületekben, de nagyobbaktól féltünk. Másnap jókor reggel a bíró köszönt be hozzám, jelentvén, hogy a tegnapi zivatar a szöllők közötti ke­resztet kitörte. Udvaromba rendelőm­ hozatni, s a­mint behozták körülnézegettem, igen korhadt volt már, nem csoda, hogy nem birt a tegnapi nagy széllel daczolni. A mint nézegettem, alsó vége felé egy tenyérnyi nagy­ságú négyszögletű üreget vettem észre, mellybe egy bepecsételt szájú palaczk volt helyezve, ebben pedig, egy tekercs sárgás papiros. Kiváncsi voltam tudni, mi van írva a palaczkba rejtett papirosra; összetörtem tehát, és a papirost kivettem belőle. Látszott az Írás­ról, hogy a ki valaha irá, nem igen forgatta a pennát, a betűk is egészen­­meg voltak már veresedve a régi­ségtől, de azért elolvastam. A palac­kba rejtett papi­rosra ez volt írva: Di­csértessék a Jézus Krisz­tus! Midőn e sorokat valaha olvasni fogják, én már akkor nem leszek az élők között. Érzem magamban, hogy közelget föloszlásom ideje, 65 évek terhe nyom­ja vállamat, és átélt élelemnek emlékei gyötrik lelkei­met. Jó Istenem kegyelme megtartott az életben, nem azért, hogy az életnek örömeiben részesüljek, hanem, hogy életem hibáit megsirassam, gonoszságaimért, a­mennyire lehet, eleget tegyek, és az általam okozott botrányokat helyre hozzam. Életem hátralevő napjait erre szentelem; lelkemnek egy titkos szózata ad ösz­tönt , hogy feltételemhez híven, mindig előbbre ha­ladjak. Életem azon napjaiban, mellyeket örömmel ki­törülnék múltamból, vajmi sokszor vétkeztem azon szent név ellen, mellyben van egyedül nyugalom, bol­dogság és n­dvesség, Jézus sz. neve ellen, és vajmi sokszor megvetettem, és vétkesen meglapodtam az Ő sz. törvényeit! E vétkeim némi helyrehozásául, állít­tatom föl e szent keresztet Isten dicsőségére, azon a helyen, hol egykor életem jobbra fordulása történt. Lel­ki örömmel és megnyugvással tekintek hitünk e szent jelére; mert hiszem, hogy megsiratott bűneim bocsá­natát a szent keresztnek érdemei által nyerem meg Istenemtől. Bűnbánatom jeléül, s az utódok tanúságául, leteszem életem történetét e sz. kereszt tövébe , hogy a kik azt egykoron olvasandják, megemlékezvén bű­nös lelkemről, tanuljanak belőle. A kidőlt kereszt. Tavai, sz. Lőrincz-napján sötét, terhes felhők boríték el az ég boltját, mellyek zúgva, morogva, vil­lám és dörgés között vonultak el határunk fölött; délután három óra volt, az egész környék mégis sötét volt. A gazdák aggodalmasan néztek a zivatar elébe, s Istenükhöz fohászkodtak : távoztassa el a csapást határjokról, mert jól látták , hogy ha az iszonyú felhő kiönti mérgét határjokon , minden reményeknek vége lesz. Egyszerre iszonyú szél, mint egy előpostája a

Next