Katholikus Néplap, 1852. január-június (5. évfolyam, 1-27. szám)
1852-05-05 / 19. szám
146 Máriát tiszteli; boldog a nép, melly az ő pártfogásában bizakodik. Németországban a forradalom alatt egy bizonyos házhoz szokás szerint katonákat szállásoltak. Ezen ház ura egész nap hivatalban volt, leányai pedig a házi munkákat viselték, mindennap az ott szállásoló katonatiszteknek délre pontosan elkészíttették az ebédet. Történt egyszer, hogy a katonatiszteknek már 11 órakor el kellett sietni dolgok után, szerettek volna tehát már most ebédelni, de az ebéd készen nem lévén, mint afféle katonák annyira dühbe jöttek, hogy az egyik berohanván a foglalatoskodó és szorgalmas nők teremébe, kardját kirántó , teljes szándéka lévén amúgy jól megkardlapozni mind a kettőt; de midőn haragjában ezen embertelen tettét akará tenni, visszarántá kezét, látván a nő nyakán a Boldogságos Szűz arczképét réz pénzen lógni. „Nem bántlak, úgy mond, mert nagy pártfogód van, mert is szemlélem, hogy különös tiszteletben tartod szűz Máriát!“ A nő tehát egyedül a Bold. Szűz pártfogása által szabadult meg a nyers katona dühétől. A mit itt kicsiben látunk, az történik nagyobban is. Minden nemzet, melly ő benne bízik, veszedelemnek idején meg lesz mentve. Avvagy üssük fel a történet lapjait, és világosan kitűnik abból, hogy Magyarhon akkor virágzott legjobban, midőn a Bold. Szűznek legtöbb és legbuzgóbb tisztelői voltak; a harcz-edzett hősök, valahányszor zászlóikon a Bold. Szűz arczképe lobogott, és az ő pártfogásába helyezve bizalommal szálltak csatasikra, mindannyiszor borostyán koszoruztan tértek szeretett övéikhez. Ellenben midőn, megfelejtkezve hatalmas közbenjárásáról, vakon rohantak az ellenre, mindannyiszor végveszély, és ínség rabjaivá lettek. A világ zajong, és béke után óhajtozik; kérdem : mi adhatja meg az óhajtott békét, ha nem a Bold. Szűzbe helyezett különös bizalom és szeretet? Hívjuk őt segítségül, és boldog lesz a hon! Atyámfia! hogy tudjad a külföldiek szokását, és hogy egyszersmind lássad milly boldog a hon, melly szűz Máriába helyezi bizalmát, elmondom a jövő számban Belgiumban mint illik meg a Május havi ünnepét. Mendlik Ágoston, veszedelemnek, tört végig a falun, fölkapván a magasba a port, mi a láthatárt még inkább elsötétité. Nagy cseppekben kezdett az eső hullani. A szél még erősebb lett; háztetőket hordott el, fákat csavart ki tövéből; az ég egyre dörgölt úgy, hogy a föld remegett belé. A veszedelem fejeink fölött függött, mindenki hajlékába vonultan, Istenben vetett birodalommal várta a veszély elmúltát, így tartott ez mintegy negyedóráig, végre szűnni kezdett. Könnyebbült lélekkel futott ki mindenki körülnézni háza környékét, tett-e valami kárt a zivatar? Akadott elég, leginkább a fákban, és épületekben, de nagyobbaktól féltünk. Másnap jókor reggel a bíró köszönt be hozzám, jelentvén, hogy a tegnapi zivatar a szöllők közötti keresztet kitörte. Udvaromba rendelőm hozatni, s amint behozták körülnézegettem, igen korhadt volt már, nem csoda, hogy nem birt a tegnapi nagy széllel daczolni. A mint nézegettem, alsó vége felé egy tenyérnyi nagyságú négyszögletű üreget vettem észre, mellybe egy bepecsételt szájú palaczk volt helyezve, ebben pedig, egy tekercs sárgás papiros. Kiváncsi voltam tudni, mi van írva a palaczkba rejtett papirosra; összetörtem tehát, és a papirost kivettem belőle. Látszott az Írásról, hogy a ki valaha irá, nem igen forgatta a pennát, a betűk is egészenmeg voltak már veresedve a régiségtől, de azért elolvastam. A palackba rejtett papirosra ez volt írva: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Midőn e sorokat valaha olvasni fogják, én már akkor nem leszek az élők között. Érzem magamban, hogy közelget föloszlásom ideje, 65 évek terhe nyomja vállamat, és átélt élelemnek emlékei gyötrik lelkeimet. Jó Istenem kegyelme megtartott az életben, nem azért, hogy az életnek örömeiben részesüljek, hanem, hogy életem hibáit megsirassam, gonoszságaimért, amennyire lehet, eleget tegyek, és az általam okozott botrányokat helyre hozzam. Életem hátralevő napjait erre szentelem; lelkemnek egy titkos szózata ad ösztönt , hogy feltételemhez híven, mindig előbbre haladjak. Életem azon napjaiban, mellyeket örömmel kitörülnék múltamból, vajmi sokszor vétkeztem azon szent név ellen, mellyben van egyedül nyugalom, boldogság és ndvesség, Jézus sz. neve ellen, és vajmi sokszor megvetettem, és vétkesen meglapodtam az Ő sz. törvényeit! E vétkeim némi helyrehozásául, állíttatom föl e szent keresztet Isten dicsőségére, azon a helyen, hol egykor életem jobbra fordulása történt. Lelki örömmel és megnyugvással tekintek hitünk e szent jelére; mert hiszem, hogy megsiratott bűneim bocsánatát a szent keresztnek érdemei által nyerem meg Istenemtől. Bűnbánatom jeléül, s az utódok tanúságául, leteszem életem történetét e sz. kereszt tövébe , hogy a kik azt egykoron olvasandják, megemlékezvén bűnös lelkemről, tanuljanak belőle. A kidőlt kereszt. Tavai, sz. Lőrincz-napján sötét, terhes felhők boríték el az ég boltját, mellyek zúgva, morogva, villám és dörgés között vonultak el határunk fölött; délután három óra volt, az egész környék mégis sötét volt. A gazdák aggodalmasan néztek a zivatar elébe, s Istenükhöz fohászkodtak : távoztassa el a csapást határjokról, mert jól látták , hogy ha az iszonyú felhő kiönti mérgét határjokon , minden reményeknek vége lesz. Egyszerre iszonyú szél, mint egy előpostája a