Katholikus Néplap, 1857. január-június (10. évfolyam, 2-25. szám)
1857-06-10 / 23. szám
"-v"ATi202 JUVw a gyümölcsöket, hogy a tél a hónak leple alatt kipihenteti a fáradt természetet, és abba új erőt szivárogtat a további termelésre? A puszta véletlennek tulajdonítható-e, hogy a tengerek medrükből soha ki nem ontanak ? Bizonyára mindezen tüneményekben csak is az örökkévaló Isten bölcs gondviselését kell, hogy imádjuk, ki valamint szerzője, úgy egyszersmind Ura is az úgy nevezett természet-törvényeknek, melyek szerint mindenek fönállnak, és rendeltetésüket betöltik. „A te parancsodra Uram! úgymond Dávid — napra nap következik, mert neked hódolnak minden teremtmények.“ Isten látja a világ határit, — igy szól az imádandó gondviselés látogató kezét is önmegadással fogadó Jób — és mindenekre néz, melyek az ég alatt vannak. Ő a szeleknek mértéket szabott, és a vizeket fontba vetette. Az esőknek törvényt ad vala, és utat a csattogó szélvészeknek/1 Jób 25. És ime, ép azért, mivel Isten ura a természetnek, ugyan azon szabadsággal, melylyel az érzéki világ folyását vezérlő törvényeket megállapitá, ezeket tetszése szerint föl is függesztheti, a minthogy föl is függeszti, ha folyamodásunkat meghallgatni jónak látja. Ugyan azért ha járvány nyaralák, éhség, vizardások, szárazság fenyegetnek vagy érnek bennünket, mindannyiszor könyörgéseinkkel a jó mennyei Atyához fordulunk, hogy azon csapásokat tőlünk távoztassa, és illetőleg megszüntesse. Az imádság által t. i. azt fejezzük ki, hogy mi a természet Urát a természettől megválasztjuk ugyan, de azért a természetet, az ő mindenható kezéből, hatalma alól ki nem vesszük. Mi megismerjük, hogy Isten az ő müvének Ura ; ezt kezében tartja, mikor neki tetszik, összezúzza — Szabó Imreként — mint a fazekas a bögrét, melyet sárból gyúrt és kiégetett. „Isten a földre pillant, és ez reng. Ő megilleti a hegyeket, és ezek füstölögnek. Ő elveszi a lélekzetet, és minden eleven a porba sülyed le; lehel és teremt/1 (Zsolt, 103.) Isten ö sz, felsége az eszes teremtmények elé is bizonyos, csak hogy nem kényszerű, hanem erkölcsi törvényeket szabott; azok megtartására jutalmakkal, ígéretekkel, és büntetésekkel, fenyegetőzéssel ösztönözi őket; de erőszakot nem tesz rajtuk; ők szabad akarattal bírván, áthághatják és meg is tarthatják azokat. A magasságbelinek úgy tetszett, hogy ők szabadon hódoljanak legfőbb Uraságának. Csak is az ember e földön, azon gyönyörű alkotványu tükör, melyben a Teremtő végtelen hatalma, jósága, és bölcsesége legragyogóbban tündöklik S valóban, ha a lelketlen valókról sem feledkezik meg az alkotó és föntartó Isten, miként hagyhatná magára legnemesebb teremtményét, az ő szent képére alkotott embert, kinek javára minden egyebeket teremtett és föntart ?! Igen Isten gondját viseli valamint az egész emberiségnek, úgy egyes országok, népek és nemzeteknek is, sőt külön külön minden egyes fölött is atyailag őrködik. Ezen nagy igazság, csak is úgy válnék szembetűnővé előttünk, ha minden nemzetnek, családnak, sőt egyes embernek élettörténetet tudnók. Annyi igaz, hogy minden népnek, nemzetnek története ezen négy szóban foglaltatik: Erkölcs és jutalom, bűn és büntetés; azaz: az isteni törvények iránti hűséges engedelmességnek jólét, a hűtlen engedetlenségnek pedig közönségesen szerencsétlenség jár nyomában. Az irás eme szavai még mindig teljesedésbe mentek: „Az igazság fölemeli e nemzeteket, nyomoruakká teszi pedig a népeket a bűn. (Pldab. 14. 34.) Közel ezer éve, hogy a magyar nemzet ez Árpád szerzette földön úgy áll, mint a tenger csapkodó hullámai közepett, egy rendíthetetlen sziklaszál. Mintha a népek Istene kiirthatatlan életerőt lehelt volna belé, midőn ősatyái bölcsőjéből, világrendeltetése helyére, a magyar Kánaánba elvezette. Meglehetne-e különben magyarázni azon csodálatos tüneményt, hogy e maroknyi és merőben rokontalan népektől körülvett nemzet, majdnem ezer év alatt három nagyszerű, az emberi nemet elpusztító vízözönéhez aránylag hasonló, halálos csapás alatt mindekkoráig el nem enyészett; oly három csapás alatt, minek valának : a tatárjárás, a mohácsi veszedelem, és azon saját szemeink előtt lezugott, európai inkább, mit sem magyar forradalom? Bizonyára, „az az irgalmassága, hogy meg nem emésztettünk!11 (Jeremiás Siral. 3, 22 ) Nemzetünk története, az isteni gondviselés bizonyságlevele. Sorsa szintúgy mindenkor megfelelt hit erkölcsi állapotának. Ha a sz. István első dicső királyunk plántálta szent hithezi buzgó ragaszkodás mellett, ez erkölcsiség lelke eleveníté az egész nemzettestet, általános jólét terült el szép hazánk viruló térein, ellenkező esetben pedig mindenkor szomorú fürt termett a hon, busán eregetve le csüggeteg lombjait ..........Legyen valamely nemzet bármi gazdag és független, ha isteni félelem, lelkismeretesség, önmegtagadás, és önmagát föláldozó szellem, szóval, ha a valódi vallásosság hiányzik, anyi jóléte által nem boldogságra, hanem legvégtére is végromlásra jut. Azért monda isteni üdvözitönk : „Keressétek legelőbb az Isten országát. A többi majd mint hozzá fog adatni nektek/1 (Mát. 6, 55.) És ez Isten országa e földön min anyaszentegyházunk, a k. katholikus egyház. A 19 századok vérzivatarain keresztül országokat elenyészni,koronákat porba hullani, több mint 110 tőle elpártolt felekezetet elpusztulni, nagy nemzeteket eltűnni látott, és annyi kül és belellenségek — saját hűtlen fiai és leányai — agyarkodása ellenére még maiglan is fönáll, és növekedik széles e föld kerekségen mindenütt. Nem maradandó emléke - e Isten sz. gondviselésének anyaszentegyházunk ? képzelhették volna-e a világ fölfuvalkodott bölcsei, hogy 12 tanulatlan apostol a világot, egy a test és vér ösztöneivel annyira ellenkező, törvénynek, Jézus evangéliumának elfogadására bírhassa, és oly országot — anyaszentegyházat — alapítsanak, mely e pokol kapuin is győzedelmeskedendik, és a világot újjá teremtendi ? Devics József. (Vége következik.) A puzták Apja Gyamaka Antaltól c sak igaz marad az, hogy gyermekkorban megszokott rosszat, az érettebb kor éveiben nem könynyű már elhagyni. A bűn, ha a gyermeki szívben gyökeret vert, erős fává növi ki magát, mit kiátani III.