Katholikus Néplap, 1872. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1872-05-16 / 20. szám
15- ban fölépülvén a kapitolium, kiküldettek a Sibylla verseinek egybegyűjtésére Gabinius, Octaeilius és Valerius, akik össze is szedtek mintegy ezeret: Ázsiából, Afrikából meg Európából s letették azokat a kapitoliumba (Tacit, kb. 6. Annal). Augusztus császár utóbb leiratta azokat a pogány papok által, nehogy elavuljanak; azok közöl pedig, melyek a népnél találtattak, két ezernél is többet elégettetett. (Sveton, in Octav. cap. 31.) Tiberius császár azonban, ki Krisztus születése után a 37-dik évben halt meg, több sibyllai verseket bevett ama gyűjteményébe , hol az erythreai Sibyllának is ezen verse áll : „Őt ismerd Istenednek, a ki az Isten fia!“ Celsus pogány tehát nagyon tévedett, midőn azzal vádolá a keresztényeket, hogy a sibyllai versek közé becsúsztatásokat is tettek a második két században. Mert hogy tehették volna azt Tiberius császár haláláig? Akkor a kereszténység még alig volt négy éves, a Sibyllák iratait pedig a pogányok őrzötték a római kapitóliumban, tizenötnek figyelete alatt, hogy senki se férhessen hozzájuk. S voltak-e keresztények Krisztus születése előtt, a pogány Ciceró korában? S hogy követhették volna el e csínt a még meg sem született keresztények? Képtelenség! Vagy tán Virgilius kézirata, mielőtt világra jöttek volna a keresztények, már általuk ferdíttetett meg ? Dőreség! Amit a pogány írók , Kr. születése előtt, átvettek könyveikbe a Sibylláktól, azt keresztény még meg nem ronthatta Ez rendíthetlenül áll a pogány gyűjteményekre nézve is. A keresztény gyűjtemények csakis később keletkeztek, hogy a hitlenkedőket, vagy a pogányokat megtérítsék általuk, de nem csalási szándékkal, mert őszintén bevallják azt ők, a VIII sibyllai gyűjteménykönyvben, ezen szavakkal: „Nos igitur sancta Christi de stirpe creati Coelestis nomen retinemus proximitatis.“ (Mi Krisztus szent nemzedékéből származván, az isteni rokonság nevét megtartjuk.) De végezzük azzal, a mivel kezdettük, és halljuk Ovidius sibyllai verseit, aki szintén Krisztus előtt született negyvenhárom évvel : „Eljö majd az idő, a sors könyvében igy áll az. Hogy föld és tenger, s fölséges boltja az égnek Lángba borulva elég, s mestermüve romdísledék lesz. E. L. Szeretném tudni... Vagy legyen nyughelyem árnyas kerek, Itt is békében szendereghetek. Megtörik itt a szél vad zúgása. Lágy sóhajtássá vált mormolása, S tudva azt, hogy ez talán értem van, Hogy ne pihenhetnék én nyugodtan? S ha tavaszkor hül ki égő keblem . Nyugalmam künn a zöld mezőn leljem. Hol porom jelző virágos dombra, Először esik a nap sugára. S ezért érni vágyó vándor sóhajtva, Fáradságát pihenje ki rajta. De még se’ igy ! ... igy nem lesz halálom, Nem lesz túlvilági édes álom. Jót teszek ... igy tudom az emberek, Legszebb helyre, szivökbe temetnek. S ha nem is lesz éltemnek más bére, Elmondják majd : „áldás emlékére!“ Moldoványi János. De szeretném tudni azt az egyet: Hol fognak eltemetni engemet. Szomorú fűznek kesergő ága, Hol fog ráborulni keresztfámra. Hol fogja e szív földi kínjait, ,S e porhüvely aludni álmait? Oh bárcsak ottan nyugodhatnánk én . Hol senki sem jár : a mély völgy ölén. Hová a liget zengő lakója, Jár el néha, akkor is megóvja Csendjét e helynek, nem zengi dalát. A sírdombot látva bi hatja át. Egy vaklövés hatása. A 49-iki eseménydús napok egyikén, midőn a hadi szerencse a magyar fegyverekkel szövetségre lépni látszott, a visszavonuló had egy csapata ... helységben ütött tanyát, hogy amig csak lehetséges, födözze a törzssereg biztos visszavonulását. A helység már két nap óta folyton ki volt téve az átvonuló csapatok pusztításainak. A lakosok legnagyobb részt a hegyek közt fekvő szomszéd helységekbe vonultak; egyedül a jegyző állt helyt családjával a községházánál, melynek udvara valóságos csataként nézett ki. A kihasított párnák tollai szerte repültek az udvaron, s a verebek, e kétlábú tolvajok, szépen megralták velök fészkeiket. A porczelán-edények cserepei élénken tanúskodtak az átvonult csapatok izgatott kedélyállapotáról. A jegyzőnő épen szemlét tartott szerzeménye romjai közt, s majd egy, majd más csészét vett