Katholikus Nevelés, 1924 (16. évfolyam, 1-10. szám)
1924-01-01 / 1. szám
A NEVELÉS MOSTOHÁIA legyen és ezek pontosan küldik inasaikat a hittanba ; de vannak bizony köztük, kik a közeli anyagi előnyért megfeledkeznek a távolabbi haszonról, magasabb javak eszükbe sem jutnak. No, de ezeket kényszeríti a törvény szigora. Ez a sok jóakarat azonban mind meddő, hiábavaló, kárbaveszett, ha nem járul hozzá a hitoktató jóakarata. Ezt senki és semmi nem pótolhatja. Megvan-e ez a jóakarat a hitoktatókban ? Természetes, hogy megvan. Föl nem tételezhetni, hogy egyetlen egynél is hiányzanék. Az Úr Jézus utolsó akarata: „Elmenvén... tanítsatok“ (Máté 28, 19.), nekünk is szól. A „minden nemzetekéből a többi között a tanoncok is jutottak nekünk, kiket tanítsunk „megtartani mind", amiket parancsolt az Úr. (Máté 28, 20.) Ők tehát tanítványaink, Jézustól ránk bízott lelki gyermekeink. Melyik atya vonhatná meg jóakaratát gyermekétől ? S nem egyszerűen gyermekeink, hanem közülük is azok, kik már most is annyi testi és lelki veszedelemnek vannak kitéve, mint senki más tanítványaink közül. A műhely légköre sokaknak nemcsak tüdejét sorvasztja, hanem még inkább lelkét megmételyezi. Előbb-utóbb pedig, ha kenyerét veszteni nem akarja, hite oly rendszeres támadásnak, oly tűzpróbának lesz kitéve, hogy magára hagyatva szinte csodaszámba menne, ha hitétől el nem tántorodnék. Ezektől a szegény, rongyos, halvány arcú, oly kevés szeretetet tapasztaló és az örök kárhozat oly közel veszedelmében forgó gyermekeinktől tudnák megtagadni a jóakaratot ?! Lehetetlen ! Hogy mindamellett mégis húzódozunk a tanoncoktatástól, az csak azért van, mert sohasem tudhatja az ember, nem éri-e nyílt vagy titkon előkészített kínos meglepetés, bizonyos lévén, hogy némely műhelyben folyton bujtogatják az inasokat a papok ellen. Vessünk azonban pillantást az apostolokra és a hithirdetőkre. Nemcsak apróbb kellemetlenségeket, inzultusokat szenvedtek el örömest, hanem Megváltónkat utánozva életüket adták, vérüket ontották embertársaik lelke üdvéért. Felbuzdulásunkan tán a mi lelkünket is elfogta már a vágy, a vadak közé menni, hogy nekik az Evangéliumot hirdessük. Hát itt az alkalom , nem kell Afrikába mennünk ... Bocsánatot kell kérnem a tanoncoktól ezért a hasonlatért, illetve az általánosításért. A legtöbb helyen u. i. még a kommün után is illendő tisztességgel fogadták a hitoktatót. Nagyon vadul csak 1—2 helyen. De ott is a hitoktató nyugodt, szelíd, szeretetteljes föllépése csakhamar elnémította a legszálasabbat is. Elszégyelték magukat, elhallgattak. Jó magaviselettel és figyelemmel iparkodtak elfeledtetni előbbi durvaságukat. Az igazság tudatában gyökeredző és Isten oltalmában bízó nyugodtság, elnéző szelídség, atyai szeretet legyenek ilyenkor fegyvereink s célt érünk. Nem új találmány ez, isteni Mesterünk ajánlotta: „íme én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé". (Máté 10, 16.) — Az. sz. sz. János ezt a gyönyörű fejtegetést fűzi e szavakhoz: „Amig juhok leszünk, győzünk; még ha ezer farkas áll is körül, diadalmaskodunk, győztesek leszünk. Hogyha farkasok leszünk, vesztettünk. Ekkor u. i. távozik tőlünk a Pásztor segítsége, aki nem a farkasokat, hanem a