Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1960 (67. évfolyam, 10-103. szám)

1960-10-02 / 78. szám

4-ik oldal PÜNKÖSD UTÁNI 17. VASÁRNAP Szentlecke, Ef. 4,1-6. Testvérek: Kérlek titeket én, aki fogoly vagyok az Urban, hogy méltóan éljetek ahhoz a hivatáshoz, amelynek részesei lettetek, igaz alázatosságban, szelídség­ben és türelemben. Viseljétek el egymást szere­tettel. Törekedjetek arra, hogy a béke köteléké­ben fönntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a ke­­resztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent átjár és mindenben benne van. Áldott ő mindörökkön -örökké. Ámen, Evangélium, Mt. 22, 34-46. Abban az idő­ben Jézus köré gyűltek a farizeusok s közülük egy törvénytudó, hogy próbára tegye, a követ­kező kérdéssel fordult hozzá: “Mester, melyik a legfőbb parancs a Törvényben?’’ Jézus így fe­lelt: “Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancson függ az egész törvény és a próféták.” Mivel a farizeusok együtt voltak, Jézus ezt a k kérdést vetette föl nekik: “Mit tarttok ti a Mes­siásról? Kinek a fia?” “Dávidé”, felelték. Ő to­vábbkérdezte: “Hogyan hívhatja akkor Dávid a Lélek sugallatára Urának őt, hiszen igy szól: Mondá az Úr az én Uramnak: Jobbom felől fog­lalj helyet, míg lábad alá zsámolyul alázom va­lamennyi ellenségedet? Ha tehát Dávid maga hívja őt urának, hogyan lehet az ő fia?” Senki sem akadt, aki egy szót is tudott volna erre felel­ni, s attól a naptól fogva senki sem merte többé kérdéseivel zaklatni őt. A “VILÁGI REND” P. Georg Gemeinder SVD misszionárius 31 évi szaka­datlan missziós munka után első ízben most tért vissza hazájába Ausztriába. A Japánból szabadságra visszatérő misszionárius megalapítója az úgynevezett “világi rend­nek”, amelynek tagjai fogadalmat tesznek, de megmarad­nak világi foglalkozásuk mellett és apostolkodással hirde­tik az evangéliumot. A KATOLIKUS JÓTÉKONYSÁG NEMZETKÖZI SZERVEZETE Castel Gandolfóban a CARITAS INTERNATIONALIS ötödik konferenciájának 120 képviselőjét, akik 43 országból jöttek Rómába, XXIII. János pápa kihallgatáson fogadta. A Szentatya beszédében vázolta a karitász terén fennálló feladatokat. ! Az űrforma túl intelligensnek látszott Irta: S­­ZALAI JÓZSEF MÉG A SZTÁLINI ÉRÁBAN történt. Nagy állomás volt, sokáig állt a személyvonat. A hosszú üléstől elzsibbadt lábú utasoknak jól esett ki­csit sétálni a vonat mellett. Az utasok jöttek-mentek, vonatról le- és felszálltak, némelyek a pályaudvari büffébe mentek, mert ott sört is lehetett kapni, de so­kan csalódottan jöttek vissza, mert nagy volt a tolon­gás, kevés a pohár és csak egy kiszolgáló. Az utasok féltek, hogy elszalasztják a vonatindu­lást. Végre a kalauzok hangosan elkezdték: — Beszállni! És a vonat megindult. Egyesek már a mozgó vonatra kapaszkodtak fel és a szakaszok lassan újra megteltek. FAPADOS SZAKASZ VOLT nyolc ülőhellyel, mindegyiknek volt gazdája. Az ablak mellett két hi­vatalnokforma ült egymással szemben, akik néha vál­tottak egy-két szót. Az egyik mellett egy öregasszony bóbiskált, a másik mellett meg egy idősebb em­ber nézett szótlanul maga elé. Az ajtó mellett egy öregúr vette elő az olvasnivalóját, vele szemben most ült le utolsónak egy századosi egyenruhás katona, aki a szakasz ajtajában beszélgetett eddig egy túlságosan fiatal,­­kék egyenruhás rendőrhadnaggyal. Ez most tovább ment, mert a szakaszban már nem volt üres hely, a százados, egy jóképű, idősebb parasztfiú, szét­vetette a lábait és láthatólag szundikálni készült. Mel­lette egy fiatal lány kis ponyvaregényt olvasott, a lánnyal szemben, az öregúr mellett meg egy iparos külsejű legény éppen rágyújtott a cigarettájára. Csendes és meleg volt a szakaszban. Nyárutólja volt, a vonat lassan döcögött a poros síkságon. Néha egy-egy légy zümmögött a levegőben s a kissé nyitott ablakon kevés füst és korom szállt be. A FŐVÁROS ELŐTTI ÁLLOMÁSON felléle­gezve gondoltak az utasok arra, hogy pár perc múlva végre elhagyhatják ezt a fülledt és piszkos fülkét. Ek­kor jelent meg az ajtóban a rendőrhadnagy és beszólt a szakaszba: ■— A két elvtárs az ablaknál, a mellette levő és maga öreg, a pályaudvaron csomagjaikkal együtt ve­lem jönnek. — Miért? — kérdezték mind a hegyen. — Azt majd megtudják. — Mégis, hová megyünk? — kérdezte az egyik. — Csak igazolni kell magukat. — És meddig tart az? — kérdezte az öregúr, akit vártak az állomáson. — Tíz percig. Befutott a vonat, este kilenc óra. — Jöjjenek utánam! — mondta a hadnagy és előre ment. Négyen utána. A menetet a százados elv­társ zárta be, aki mindig az "öreg” mellett ment. Csak ennek voltak csomagjai, amelyeket a ráváróknak kel­lett volna átadnia. Szívességből vállalta, most nehezen vitte azokat. Sok volt az utas, senki sem törődött ve­lük, senki sem vett észre semmi különöset. A hadnagy megkerülte a perronokat, az öregúr néha letette a csomagjait egy percre, vagy cserélte azokat. Ilyenkor a százados elvtárs megállt mellette és megvárta, amíg elindul. Egyszer azt kérdezte: — Mióta ismeri azt a két elvtársat akik az ablak­nál ültek? — Sohasem láttam őket, fogalmam sincs róla ki­csodák. Több szó nem esett. Mikor már a jegypénztárak­nál utolérték a többieket, azok ott álltak, a hadnagy meg tanácstalanul nézett körül. Az egyik megkérdezte­— Hová akar vezetni? — A rendőrőrszobára? — Az ott van, ahol leszálltunk a vonatról. A menet megfordult. A százados meg a hadnagy elvtárs is keveset járhatott a fővárosban, mert a ren­dőrőrszobát olyan feltűnő, nehéz volt eltéveszteni. A SZOBÁBAN KÉT FIATAL KÖZRENDŐR VOLT, láthatólag már az elvtársi világból, meg egy idősebb rendőrőrmester még a régi időkből. A négy delikvenst egy padra ültették, ők meg valamennyien összebújtak a szoba másik végében és halkan beszél­tek. Aztán a két közrendőr, a százados meg a had­nagy elvtársak a hátulsó ajtón felmentek az emeletre. Az őrmester egyedül maradt a néggyel. Az egyik ci­garettára gyújtott, kettő halkan diskurálni kezdett, az öregúr meg­figyelte a többieket, így telt egy negyedóra feszült izgalomban. Min­denki végig gondolta az összes, valaha a rendszer el­len elkövetett vétkeit és próbálta kitalálni, hogy melyi­kért fogják felelősségre vonni. Végre nyílt az ajtó és bejött a két közrendőr. Az egyik mindjárt rárivalt a cigarettázóra: — Maga mit képzel, hogy ez kávéház? Dobja el azonnal a cigarettáját, mert kiütöm a szájából. A cigarettázó meglepetve nézett az őrmesterre, akinek eddig semmi kifogása sem volt a dohányzása ellen, aztán lassan szó nélkül eloltotta a cigarettáját és zsebre tette. Erről derült ki később, hogy őrnagyi rangban levő katonaorvos polgári ruhában. Aztán ösz­szeszedték az igazolványainkat és megint felmentek. Az őrmester megszólalt: — Most egyenként ellenőrzik az igazolványaikat, aztán elmehetnek. — Meddig tart ez? —­ Azt nem lehet tudni. A KATONAORVOS KÜLÖN ÜLT és látszott, hogy senkivel sem akar beszélni. Ketten, akik az ablak­nál, a szakaszban szemben ültek, tovább diskuráltak. Az öregúr oda ment hozzájuk és megtudta, hogy ál­lami tisztviselők, akik hivatalos kiküldetésből utaztak hazafelé, ők már a pályaudvaron való mászkálásban megtudták, hogy a másik katonaorvos, így telt el egy félóra. Akkor bejött két civil, meg az egyik rendőr és a katonaorvost elvitték. Az őrmes­ter mondta később, hogy a városparancsnokságtól voltak, mert ott fogják majd igazolni. Megint eltelt közel egy óra, nem történt semmi, az őrmester egy könyvben írogatott, az állami tiszt­viselők néha egy-egy szót váltottak, az öregúr meg magában mérgelődött, éhes is, fáradt is volt és aggasz­totta a sok idegen csomag sorsa, amikben azt sem tudta, hogy mi van. Végre lejött az egyik rendőr, átadta a tisztvise­lőknek az igazolványaikat: — Haza mehetnek! Azzal újra felment. A tisztviselők fellélegzettek és most már hango­sabban megkérdezték az őrmestert, hogy mi volt ez? — A százados elvtárs politikai tiszt, akinek joga Van bárkit igazoltatni és nekünk engedelmeskedni kell. — És ki ez a százados? — Azt nem mondhatjuk meg, de a hivataluk po­litikai megbízottja majd megmondhatja. Kérdezzék azt. Elmentek. Az ÖREGÚR MARADT az őrmesterrel. Csend­ben üldögéltek. Egyszer az őrmester megszólalt. — Egyiknek sem volt csomagja, maga meg mit cipekedik a sok csomaggal? Mi van azokban? — Itt vannak, nézze meg, mert én nem tudom. Szívességből vállaltam, hogy átadom azoknak, akik vártak a vonatnál. Most nem tudom, mit fogok csi­nálni velük. — Hát mi a fenének vállalta el? Beleturkált felületesen, de csak ruhaneműek vol­tak. Belenézett az aktatáskába is, amiben egy kis angol regényen kívül alig volt valami. — Micsoda könyv ez? — Egy angol detektív regény. — Maga tud angolul? — Most tanulok. — Ilyen öregember mi a fenének tanul még? Kis idő múlva az öregúr. — Nem tudná megmondani, hogy a százados elvtárs miért igazoltat bennünket? — Mert túlságosan intelligenseknek nézte magu­kat. Dehát maguk az okai, mert maguk urformák­­mindjárt berezelnek és hagyják magukat hurcolni. — Hát­­ mit kellett volna csinálnunk? — Ki kellett volna nyitni a szájukat és kikérni maguknak. — És akkor a százados és hadnagy elvtárs meg­ijedtek és bocsánatot kértek volna? Nem hiszem ... MIELŐTT AZ ŐRMESTER FELELHETETT VOLNA, hozta a rendőr az ‘‘urforma" igazolványát. "Haza mehet." Az öregúr egy pillanatra arra gondolt, hogy most ki kellene nyitni a száját. De inkább nyelt egyet. Összeszedte a csomagjait és szó nélkül távozott. De már benne motoszkált a nyugtalanító érzés, hogy en­nek még folytatása is lehet. A pályaudvar üres volt, az óra éppen éjfélt mu­tatott. Pár hét múlva elterjedt a híre, hogy egy muní­­cióraktárat az állomás környékén szabotőrök felrob­bantottak és két heti hajsza után a tetteseket elfogták és kivégezték. Más nem történt. Csak az, hogy az­ űrformát túl intelligensnek néz­ték ... vxxxxxxvxxvxxxxvxvxxxvxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx KATOLIKUS MA&AROK VASÁRNAPJA VASÁRNAPI SZENTBESZÉD Fither Györfy 1897 SZEPTEMBER 30-ÁT IRTÁK. Esős, őszi keddi nap volt. És mikor a Idős karmelita zárda kis harangja hármas len­­dulással jelezte a délutáni három óát, kezdetét vette Teréz nővér haláltusba. Karjait két nővére Pauline és Celine ál­­laira tette, mert mint mondotta, ism­i jegyeséhez hasonlóan, ő is kereszt torná­ban akar meghalni. Egész valóját ementő kinok gyötrik. Állandó kinos erőltetései véreset köhög fel. Fejét szédület, gyönge testét lázas verejték árasztja el. Két nővére édes, vigasztaló szavakat suttog fülébe és hideg borogatással igyekszenek feje tüzes­­ségét enyhíteni. Révedező tekintete olykor az ablak felé fordul a kert felé, ahol any­­nyi boldog órát töltött fiatal növendékei körében és ahonnan most a hulló falevelek suttogják feléje a halál köszöntését .. . KÖZBEN KESERŰ SZAVAKKAL PA­NASZKODIK PAULINE NŐVÉRÉNEK, hogy testi szenvedését nagyban fokozza lelki gyötrelme, amennyiben a sátán min­den erőfeszítéssel igyekszik őt hitében megingatni. Nem kell ezen meglepődni testvérek, mert több szent haldoklásában olvasunk ehhez hasonlót. Az Úristen ugyan­is megengedi, hogy az ő kedves szentjei mégegyszer megpróbáltassanak a gonosz által, hogy aztán annál fényesebben ra­gyogjanak az örökhaza egén. Eme lelki­testi gyötrelmeiben kéri a főnöknőt, hogy mutassa őt be a Boldogságos Szűznek, ki­nek szobra ott állt szekrényén, kék, fehér virágokkal díszítve, de ha tudnák az em­­berek-suttogta , hogy mennyit szenvedett a Szent Szűz, éhségtől, hidegtől, melegtől, félelemtől, mikor Egyptomba kellett me­nekülnie a kis Jézussal . . A HALDOKLÓK KÜLÖNÖS SAJÁTSÁ­GA SZERINT, ő előtte is elvonulnak letűnt élete emlékei. Eszébe jut édesanyja, akit négy éves korában veszített el és akivel pár órán belül ismét találkozni fog örökre . . . Felájulnak lelkében boldog gyermekkora emlékei ... a játékok, a kis kutyus, az ara­nyos kanári madárka, az arany halacska mellyel nővérei kedveskedtek neki. . . Majd drága apukáját látja, kinek kebelén oly sokszor imádkozott és kis királynőjének nevezte őt . . . Azután elvonulnak előtte azok az üdítő esti, családi séták ... a má­jusi virágillatos vecsernyék... az első szentáldozás boldog napja . . . KÖZBEN LESZÁLLT AZ EST . . . Úgy látszik a szenvedések kelyhét neki­­k egé­szen ki kellett üríteni, mint isteni jegye­sének, az Úr Jézusnak . . . “Sohasem hit­tem — rebegte elhaló hangon — hogy ennyit lehessen szenvedni . . .” De már csak pár pillanat ... A nővérek égő gyer­tyával kezükben mondják a haldoklók imá­ját ... A főnöknő, csókolásra nyújtja a fe­születet ... feje jobbra fordul .. . nagy­­szép kék szemei tágra nyílnak, majd pár pillanattal később örökre lecsukódnak . . . Az idő este 7 óra 15 percet mutat és pár perccel rá, amint a zárda története írja, a napos eső megállt, a felhők elszaladtak és az égbolton pazar ragyogásban gyúltak ki a csillagok. ÍGY HALT MEG A KARMELITA TE­RÉZ NŐVÉR, A MI DRÁGA KIS SZENT TERÉZÜNK 24 éves korában. Életében alig ismerte valaki és mama a Szent Családot kivéve, ő a legáltalánosabban tisztelt szent­je Egyházunknak. “Fiatal rövid életében nagy dologkat ért el.” Harminc évre halála után 1925 május 17-én Xl­ ik Pius pápa csodás ünnepség keretében avatta át a szentek sorába, ünnepét október 3-án tart­ja az Egyház. SOK EMBER MEGHAL, mielőtt meg­tanulna élni. Kis Szent Teréz megtanulta rövid földi életét ÚGY ÉLNI, hogy ÖRÖK­RE ÉLJEN. És hogy ezt elérje, megtanult MEGHALNI saját akaratának, hogy telje­sen AZ ISTEN AKARATÁNAK ÉLJEN. Megtanult egyszerű életével, tűrve alázat­tal szenvedni, hogy szenvedése virágjaiból rózsaesőt hullasson a szenvedő, csüggedő lelkek enyhítésére. Gyönge, törékeny test­ben mily lélek-óriás! Kis Szent Teréz éle­tével nagyszerű példát adott nekünk, hogy a jó Isten nem vár tőlünk világrengető dolgokat, csupán azt, hogy kiszabott hiva­tásunkat AZ Ő SZENT AKARATA SZERINT TÖLTSÜK BE és mindent Jézus Urunk ked­vére cselekedjünk. Hogy jó és bal sorsunk­ban örömeinkben és bánatainkban alázat­tal rebegjük: “Uram, legyen meg a Te szent akaratod . . .” Hogy az Urban rendü­letlenül bízzunk és jótéteményeit hálás szívvel fogadjuk. Ennyit vár el tölünk test­vérek a jó Isten és nem többet. SZERETÜNK, TISZTELÜNK TÉGED SZENT TERÉZ, kis virága az Úr Jézusnak, mert Isten utjának járására, könnyen kö­vethető földi ösvényt mutatsz nekünk éle­ted példájával. Azért is alázattal kérünk, hogy rózsaesődből, a bizodalom, kitartás, vigasz, pár szál virágját hullasd küzdelme­sen bánatos magyar szivünkre, hogy egy­kor veled örökre örvendhessünk Mennyei Atyánk országában. Amen. 1960 október 2. FATHER GYÖRGY: Magyar Fogadalmi Kálvária Fatimában özv. Olexó Imréné elhunyta alkalmából, mi is az őszin­te részvét és kegyelet érzelmeit fejezzük ki a nagyszámú családnak. Igaz magyar embernek nem lehetett gondolni Clevelandra az Olexó család nélkül. Imre bácsi, Piroska néni elmentetek egy jobb hazába, de emléketek, mint az önzetlen segítő szeretet jelképe sokáig fog élni minden igaz magyar kebelben és százan és ezren szórják sírotokra a hálás imádság nemes virágait amerikaszerte. Legyen­­ál­dott emléketek . .. A Vasárnapban és a Délamerikai Magyar Hírlapban örömmel olvastuk, hogy Tollas Tibort, a szabadságharcos költőt, június 21-én magánkihallgatáson fogadta XXIII-ik János pápa. Pápától nyerni magánkihallgatást nagy dolog ám, az csak püspökök és magas kiválóságok kiváltsága. Neki pedig még civil ember létére sem kellett bíborosok kegye után futkosni, hanem mindjárt megnyílt előtte az ajtó, mert a Szentatya eme kegye a magyar népet akarta kitüntetni. Krisztus helytartója sugárzó arccal fogadta Tollas Tibort. “— Magyarország! Magyarország . . . ! — szólt hangos szóval a Szentatya. — Ha csak rágondolok is összeszorul a szivem . . . Kétszer is láthattam. Angelo Rot­ta jó barátommal felmentünk a Gellért hegyre és onnan ■ néztük a csodaszép Budapestet. Akkor még a béke király­■ nője volt a város . . . Nem lehet nem szeretni ezt a népet, mely annyit szenvedett a történelem során és máma is ’ annyit szenved . . . NEM LEH­ET ELFELEJTENI MÁRIA ORSZÁGÁT . . . ! És mondják meg minden magyarnak —­­ szólt tovább a Szentatya — hogy három és fél éve nincs egyetlen nap, amikor ne gondolnék hazájukra és imáimban ne emlékeznék meg külön Magyarországról . ..” Majd ál­dását adta s távozóban ismét igy szólt “Ungheria... Unghe­­ria . . . ! üzenem a magyaroknak, hogy mindennap imád­kozom SZABADSÁGUKÉRT ... !” Testvérek! Máriás ma­gyarok! Fatimás Kálváriát építő magyarok, ne csügged­jünk! Krisztus helytartója imádkozik mindennap árva faj­tánkért és drága Máriánk nem hagyja el az ő hű gyer­mekeit ... NEGYVENKILENCEDIK KIMUTATÁS: Elizabeth Rozsai, New York, N.Y. $25.00. Mrs. Julia Blaho, Chicago, 111. $25.00. Szoboszlay Aladár, Bend, Oregon $20.00 (ossz. $30.00). Emile Nucho, Beiruth-Lebanon, Canada $5.00 (ossz. $10.00). Mr. Mrs. John Katona, Niagara Falls, Ont. Canada $5.00 (össz. $10.00). Szőcs Emőke, Ernő, Márta, Atilla gyermekek, Lorain, O. $5.00. Gross Károlyné, Detroit, Mich. $5.00. Dr. J. Kohári, Toronto, Ont. Canada $1.00. N.N., Maplewood, N.J. $1.00. Jelen kimutatás összege $92.00. Az eddig befolyt teljes összeg: 26,958.50. A második stációra adakoztak Canadából: Kucha István és családja $60.00. Özv. Szabó Mihályné $60.00. Mrs. Foris Katherin $60.00. Hálás köszönet a nemes szivü adakozóknak. Drága Máriánk legyen jutalmuk és az az ő áldása kisérje életüket. Nagyon kérek pontos és olvasható címet és akik már elő­zőleg adtak, kérem jelezzék azt pár szóval. Adományokat a következő címre kérek: Rév. Albert G. György, 209 Jacobs Ave., Fort Wayne, Ind. A GYÖNGYÖSI MOGYORÓFA ÜZENETE Az egyik gyöngyösi kertben, igen ritka termé­szeti érdekesség, mogyorófa áll. A hatalmas fává nőtt egykori mogyoróbokor törzse csaknem egy méter átmérőjű, magassága mintegy tíz méter, koronája pedig tizenkét méteres. A mogyorófa zöldje ma is töretlen és ez idén is dúsan adja íz­letes termését, írják hazulról, pedig a szakemberek megállapítása szerint kora mintegy 500 évre tehető. Ez a mogyorófa látta a pogány rabság hatal­mát. És látta elmúlását. Vegyetek példát a mo­gyorófától. A pogányok elmúlnak és mi megmara­dunk. M­H. A KATOLIKUS IFJÚSÁG TÁVOLMARADT KUBÁTÓL. A latinamerikai ifjúsági találkozón való részvételüket a közép- és délamerikai kát. if­júsági csoportok lemondották, azzal az indok­lással, hogy a Havannában (Kuba) tervezett gyűlés kommunista befolyás alatt áll, s a szov­jetbarát Castro kormány ideológiai fedezékéül szolgál.

Next