Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1961 (68. évfolyam, 1-74. szám)

1961-03-05 / 17. szám

4-ik oldal NAGYBÖJT 3. VASÁRNAPJA 1­1 . Szentlecke. Ef. 5, 1-9. Testvérek: Köves­sétek Isten példáját, mint kedves gyermekei. Él­jetek szeretetben, amint Krisztus is szeretett minket és jóillatu áldozati adományként aján­lotta föl magát értünk Istennek. Paráznaságról és más tisztátalanságról, vagy kapzsiságról szó se essék köztetek. Így illik a szentekhez. Ocs­­mány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez nem illik. Sokkal inkább illik a hálaadás. Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle paráz­nának, tisztátalannak, kapzsinak, vagyis bál­ványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. Senki se vezessen félre titeket üres beszéddel, mert miattuk éri Isten haragja a hitetlenség fiait. Ne legyen tehát velük semmi dolgotok. Valaha ugyan sötétség voltatok, most azonban világosság az­ok­ban. Úgy éljetek, mint a világosság fiai! A világosság gyümölcse csupa jóságban, igazságban és egyeneslelküség­­ben mu­tatkozik. Evangélium, Lk. 11, 14-18. Abban az idő­ben, Jézus kiűzött egy néma ördögöt. Amint az ördög kiment, a néma megszólalt, mire a nép csodálkozott. De néhányan megjegyezték: '‘Bel­zebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki "az ördögöket.’’ Mások próbára akarták tenni és égi jelet követeltek tőle. Ő azonban át­látva gondolataikon így szólt hozzájuk: “Min­den önmagában meghasonlott ország elpusztul és ház házra omlik. Ha tehát a sátán önmagában meghasonlanék, hogyan állhatna fönn országa? Azt mondjátok, hogy Belzebubbal űzök ördö­göt? Ha én Belzebubbal űzök ördögöt, fiaitok kinek a segítségével teszik? Ezért ők lesznek a ti biráitok. De ha én Isten ujjával űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa. Amíg az erős ember fegyveresen őrzi házát, biz­tonságban van vagyona. De ha egy erősebb megtámadja és legyőzi, elveszi fegyverzetét, amelyben bízott és a zsákmányt elosztja. Aki nincs velem, ellenem van, aki nem gyűjt velem, szétszór. Mikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, puszta helyen jár és nyugalmat keres. Ha nem talál, azt mondja: Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem. Amikor odaér, kisöpörve és földiszítve találja. Erre elmegy, hoz magával hét más lelket, magánál gonoszabbat. Bemennek és ott laknak. Annak az embernek sorsa pedig rosszabbra fordul, mint előbb volt.’ Még be­(Folytatása a negyedik hasábon.) Miért később? Irta: SZARKA GÉZA .— NO ÖREG IGNÁC, lassan eljön a te szólítá­­sod ideje is . . . Érezted azt a furcsa, öklelő görcsöt, amilyent eddig soha nem éreztél? . . . Mintha valami idegen erő fészkelte volna magát belé! . . . Szegény, beteg kutya vagy . . . Mégis csak jobb lett volna a ká­­té­eszbe beállnod. . . , akkor most nyugdíjas lehetnél. . . — Ejnye anyjuk, szóltál? — Én? — csodálkozott Orbánná, — egy szót se! Miért? Hallottál valamit? Az öreg mester kissé zavartan nézett fel a kap­tafa mellől: — Valamit hallottam . . . Azt mondta egy hang, miért nem­ álltam be a ká­té-eszbe? . . . Lehet, hogy itt hevül kotorász valami . . . A mellére mutatott. A halántékát kiverte a víz. — Rosszul vagy apja? Az asszony arca szint váltott, mint mindig, ha valami ismeretlen résztől fél. — A, nem. Semmi . . . Csak olyan furcsa, olyan szokatlan rándulás ... — Öregek vagyunk már, Nácikám, öregek . . . Én különben mindig mellette voltam, hogy állj be a ká­té-esztae! Igaz? De te? — Csönd! Én nem vagyok áruló! Nem vagyok Hárs Miska! Konok, kemény öreg! Hárs Miska nála szabadult föl majd harminc éve. Elleste az ortopédia sok finom mesterfogását, aztán mikor a szövetkezet megalakult, hátat fordított a maszek-világnak és beállt a ká­té­­eszbe, ahol vezető lett. Mert — Orbán Ignác — az ortopédcipész az a susztervilágban egyetemi tanár . . . — Bü­szke voltál, Orbán Ignác, büszke — doho­gott az asszony —. Büszke voltál a tudásodra, édes apuskám,­ valljuk be az igazat! — Ne rágalmazz, te örök vádlóm, te! Mindig én vagyok­­, hibás, úgyis tudom, mindenben, negyvenöt év óta megtanulhattam volna már! Büszke, büszke! A fene csinálta büszkeségből! De elárulhattam a kun­csaftokat? Hát elárulhattam? Orbán mester nem mondta meg, miért árulta volna el a kuncsaftokat, ha beáll. Ezt érteni kell, érzék kell ahhoz, hogy az ember megértse. Ehhez tudni kell, mi az ortopédia? HÁT MAGYARÁZZA MEG ENNEK A JÓ ASSZONYNAK negyvenöt évi házasság után, hogy az ortopédia az nem suszteráj, hanem művészet? Hogy a rendelő az inkább páciens, mint kuncsaft? Hogy ez bizalmi dolog, a mester a lelkét adja abba a cipőbe, aztán a páciens az vagy bízik ebben a lélekben, vagy nem?! Vagy kitapintja a megjavított lábán az Orbán Ignácot, vagy nem. Teszem itt van a Benkő ügyvéd úr. Negyven éve hosszabbítja neki a bal lábát a cipő­jével, és emeli a gránáttól lefaragott jobb rüsztjét. “Drága Orbán barátom, maga művész! Maga szárnya­kat ad az én szegény lábaimnak, úgy érzem magamat, mint Merkur . . . így senki se tudja egésszé va­rázsolni az embert, mint maga!“ Hát ez semmi? Aztán ott van nagy esete a Jakabffy-lánnyal. Addig mindig Pesten csináltatták neki az ortopéd-ci­pőt, mígnem egyszer ráfanyalodtak őreá. És akkor Orbán Ignác olyat remekelt, hogy Jakabbffyék elfe­lejtették Pestet ... Még a helyi lap is megírta a dicső­ségét vagy huszonöt éve. Hát lehet ilyen sikereket a szövetkezetbe dugni? Lehet azt mondani, ha jönnek a régi “hívek”, akik csak őbenne látják a megjavított lábukat, hogy: nem?! Nem vállalom?! . . . Majd meg­csinálja a szövetkezet?! Ki? Mi? Kik? Mik? A Hárs Mihály cipőfőszerkesztő úr, aki nem felel majd sem­miért, mert hiszen nem ő csinálja! Nahát! . . . Halántékán kidagadtak az erek ebben a belső ví­vódásban. Az asszony törte meg a hosszú csendet: — Megbecsültek volna a szövetkezetben is, apja... én mondom neked . . . Téged megbecsültek volna . . . Node hagyjuk ezt. Már késő! Élhetünk majd a gyere­keink nyakán. Kegyelemkenyéren . . . A levegő is megkeseredett a vén mester nézésétől ezekre­ a szavakra. Harsogni kéne most, de az erőből nem futja — így csak tompán puffanak le a szavak az erős metszésű szájról: — Nyakán? Kegyelemkenyéren? Micsoda buta beszéd ez már megint? Hát a hála, az kiskutya? Mit gürcöltem én értük? Mit dolgoztam? Ezt te tudod a legjobban, anyja! A dikics meg a csiriz rabszolgája voltam miattuk! Nahát! Ezt csak a nagytürelmű asszonynak meg talán annak a belső illetőnek meri így megmondani, a gye­rekeinek nem igen merne szólni. “Fiam, a mérnök”, a Berci, Pesten dolgozik, va­lami hajdani gyáros lányát vette feleségül, saját autója van — neki nem szólna. “Lányom, a pedagógus”, itt tanít, velünk lakik. Ő a család igavonója. Leány még, nem is törekszik fő­kötő alá a szülei miatt. Ahogyan az áldozati tűz nem beszél, csak ég, úgy Vera sem szól, csak dolgozik. Ennek miért is szólna az öreg? ‘Fiam, a könyvelő” eleven szemrehányás velük szemben. — Tőlem sajnálták az egyetemet, ugye? Csak minden Berci, a mérnök úr! Én vakarhatom a koszos érettségimet! ÉPPEN TEGNAP VOLT JELENET EMIATT. Pedig nincs igaza, de ez a gyerek mindig ilyen volt. Sértődötten jött a világra. Csak magára vethet sorsa miatt. Beiratkozott az orvosira, azt mondja, biológus lesz, rákkutató — aztán az első év után megfogta a rákkutatót egy kis halacska, és nem engedte el. Már négyen vannak — egy liliputi kis udvari lakásban. Szimpla kettős könyvelő lett a nagyálmú biológusból, — de az álmok azért megmaradtak. Falja a rák titkát bogozó könyveket és tanulmányokat, kotyvaszt, fü­veket gyűjt. Az ősszel egész tarisznyára való őszi ki­kerics-gumót szedett a Bakonyban, aztán magyarázta Verának, hogy neki a mérge miatt kell a gumó, a kolchicin miatt, ami bénítja a sejtmagot, tehát a rák­sejtek burjánzását is. Persze érzi, hogy ő csak ama­tőr, lemarad az igazi kutatók, a diplomás szerencsefiak mögött, akik laborban dolgozhatnak — de ki tudja? Hátha?! A könyvelőség lelki elégtelenségét ezzel a ku­tatási lázzal, a groteszk reménykedés lelki orthopédiá­­jával próbálja kiegészíteni . . . Hogy várhat az elhasznált, beteges apa ettől a zátonyra futott élettől támogatást? — Valami bujkál apádban — húzta meg a vész­harangot Orbánné, mikor egyedül volt Döncivel, a “biológussal”. — Ugyan ne képzelődjenek, anyuka. Apa, aki sosem volt beteg?! Kis izgalom és szemrehányás volt a hangjában. Mindenki egy kicsit a saját élete főpróbájának nézi a szülője életét. Milyen betegséget csillogtat felém? Mi ellen kell résen lennem, hogy ne utánozzam az én elő­képemet?! . . . Nem kellett sokáig bizonytalanságban lenniök. Egy este mentők vitték be a kórházba Ignác mestert óriási görcsökkel, és azonnal megoperálták hasnyál­mirigy-gyulladással. Ez volt a fedőnév. A szövettani vizsgálat nem hagyott kétséget afelől, hogy rákos daganatról van szó. Persze a vaskaptafa! Művi irritáció és a végén kitör egy sejtforradalom, “és tudjátok,­­a szteránvázas hormonokból lehasad a ne­gyedik gyűrű, és előáll a háromgyűrű­s fenantrén-váz, ami erélyes rákképző vegyület . . .“ — Hagyd ezt a nagyképű tudományos halandzsát! — fakadt ki Vera a biológus ellen. — Mit érdekel engem, hogyan lesz. Az érdekel, és az fáj, hogy van! Sírásba lazultak a szavai. — No­ha áttétel nincs, akkor van még remény! — állapította meg csendesen a rák-lexikon biológus. — Én hiszem, hogy van még segítség. Megegyeztek abban, hogy még egymás közt sem ejtik ki többé azt a szót, ami magát a kérlelhetetlen, leküzdhetetlen halált jelenti. A beteggel szemben, pe­dig felveszik a legártalmasabb optimizmus álarcát. Neki sejtenie sem szabad a kórt. MIKOR IGNÁC MESTER A NEGYEDIK HÉ­TEN AZ OPERÁCIÓ UTÁN lábra állt és sétálni kezdett, “fiam a mérnök” leruccant Pestről vadonatúj Skodájával, feleségével együtt, és valósággal beleimád­­koztak az autóba. Két órás sétára vitték ,fiatalodni Betértek egy velencei-tavi eszpresszóba is. Berci kü­lönleges narancskrémet és tripla feketét hozatott az apjának. Ó ezek a gyerekek! Vera csupa derű és optimizmus volt az apja előtt. Anyját is felszárnyalta. Hermin mama még a moziba is elcsábította beteg párját. — Ó Nácikám, de nagy bolondok voltunk mink, hogy mindig csak dolgoztunk, gürcöltünk, mint az ál­latok! Elfelejtettünk élni. Hát most meg kell köszön­nünk a jó Istennek, hogy ezt a te gyulladásodat küldte, mert végre ráeszüdtünk, hogy más is van az életben, mint robot! Hősies, hitető mosolygással mondta ezt, de maga is csupa hit volt, csupa csakazért is remény, hátha téved­nek a doktorok, hiszen emberek azok is! Aztán meg az ő imádságos lelke tudván tudja, hogy ‘ Istennél semmi sem lehetetlen!" . . . Mintha a mesék manóit is mozgósította volna egy láthatatlan erő: az operáció előtt megkezdett, félig kész ortopédcipő — régi páciense — egyszerűen készre­­csi­­nálódott , amíg ő a kórházban volt. Az asszonyok tréfásan a manókra fogták a dolgot, akik éjjel dolgoz­tak, mint az egyszeri csizmadiánál — de végül is meg kellett vallani, hogy — Hárs Mihály, a szövetkezed vezérkolompos, az áruló volt az éjjeli manó . . . Ez sok volt Orbán Ignácnak. Szinte jobban sze­rette volna, ha a Miska “abban a méretben­ maradt volna, ahogyan ő keserűségében,­ csalódásaiban ‘ ki­szabta” magának . . . Mi van itt, hogy őt mindenki úgy dédelgeti? Hogy őhozzá most mindenki olyan jó?! Dönci, a biológus, nyugodt derűvel nézett a sze­mébe: — Tudja mit, édesapám? Fütyüljön maga azokra a besugárzásokra! A Koltay csak nagyképüsködik. Be­lebolondul abba a nagy büdös kontrollba . . . Kinek kell az ilyen besugárzás? — kérdem én. Akinél rosszindu­latú volt a daganat. De magánál szó sincs erről. Azt én tudom. Inkább ezeket a cseppeket veszi be majd, háromszor naponta két csepp egy pohár vízbe . . . Ignác mester megcsókolta a ‘‘tékozló” fiát. Mennyi jóság szorult bele ebbe is! Biztosan az anyjából. De azért ellenmondott a besugárzásokra vonatkozóan. Ő nem akarja megbántani a Koltayt. Olyan finom em­ber! Este tízkor operálta. Ő különben nem akar senkit se megbántani ezentúl. Inkább sugározza csak tovább a röntgen! De a cseppeket is beszedi, “mert te, Döncim, te zsebre vágsz a tudásoddal három orvosprofesz­­szort” . .. (Folytatás az ötödik oldalon.) KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA VASÁRNAPI SZENTBESZÉD Father György NINCS MÉG EGY DOLOG, melynek ábrázolásával, jelével annyiszor találkoz­nánk mindennapi életünkben, mint a Ke­reszt. Utcák, utak kereszt formában szegik egymást; látjuk azt tornyok tetején, temp­lomokban, sírok fölött, termekben, ágyak fölött, hősök mellén, haldoklók kezében. Kereszt formában röpül a madár és ha kar­jainkat kiterjesztjük, keresztet formál tes­tünk. Hajók árboca, ökrök járma, kézmű­ves kalapácsa kereszt formájú és nincs az a munka, iparág, ahol a kereszt jelével ne találkoznánk. Mi mást jelenthet mindez testvérek, mint kihangsúlyozását ama fon­tos szerepnek, melyet a kereszt földi éltünk folyamán üdvösségünk megszerzésében hi­vatva van betölteni? ÉVEZREDEKEN ÁT VOLT A KE­RESZT A GYALÁZAT FAJA és csak jött­­ment gyilkosokat, rablókat végeztek ki ke­reszthalállal, úgy hogy római polgárt nem is volt szabad megfeszíteni. A megvetés, gyalázat keresztjét Krisztus Urunk kereszt­fája magasztalta föl és tette oly dicsőséges­sé, hogy Szent Pál áhítattal kiált föl: “Én tőlem pedig távol legyen másban dicseked­nem, mint a mi Urunk Jézus Krisztus meg­váltó keresztjében” Krisztus Urunk által lett a Kereszt a tisztelet jele, üdvösségünk záloga, Egyházunk dicsősége, életünk oltal­ma, hűségünk bélyege és az ördögök félel­me. Üdvös dolog atyámfiai napjában minél többször megjelölni, megáldani magunkat a szentkereszt jelével, különösen ha autóval indulunk valahová. KONSTANTIN CSÁSZÁR Krisztus U­­runk utáni 326 esztendőben rendelte el a Kereszt tiszteletét és tiltotta meg a ke­resztre feszítést. A pénteket pedig, mely a pogányoknál Venus ünnepe volt, üdvözí­tőnk halálának emlékére a Keresztnek szenteltette. Ez időtől kezdve lett a kereszt a jótékonyság, hősies bátorság, önzetlen áldozatkészség szimbóluma, valamint az egyházi és világi kitüntetések jelképe. Mily gyarló emberi vonás, hogy m­íg oly sokan futnak lihegve “mell­keresztek” után, addig senki sem fut “vállkeresztek” után. A NAGYBÖJT KOMOR HÁTTERÉ­BEN megrázó fönséggel mered felénk a Ko­ponyák hegyéről megváltásunk eszköze, szimbóluma, a KERESZT! Alatta, körülötte népek végtelen óceánja hullámzik... És ebben a hullámzó óceánban, mint vízcsöp­­pek, megszámlálhatatlan ember milliók so­kasága nyüzsög, tülekszik, kavarog, egyet­len vágytól hevítve: HOGY BOLDOG LE­GYEN . . . Milliók rideg közönnyel, ijedt ré­mülettel, vagy káromló gyűlölettel futnak a kereszt közelségétől, mint boldogságuk, szabad életük egyetlen akadályától. Mil­liók azonban szent kitartással, szilvük hevü­letével sietnek feléje, hogy alatta megpi­hentessék fáradt lelküket és megtalálják boldogságuk egyedüli eszközét. A kereszten függő Istenember pedig izgalmas várako­zással nézi . . . nézi ezt a vajúdó ember­­óceánt és kiterjesztett karjaival hív magá­hoz téged, engem, MINDENKIT . . . Halódó bágyadt szemeiben nincs szemrehányás . . . néma alakai nem vádolnak, csak vizet kér, mert szörnyű szomjúság gyötri. Haldoklá­sában is édesanyjáról gondoskodik és bo­csánatot osztogat . . . Szentséges arcát az emberi hálátlanság és bántalmazások kese­rűsége árnyékozza ugyan, de azt is átra­gyogja megbocsájtó szeretetének fénye: “Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tud­ják mit cselekesznek . . .” . AZ ELSŐ NAGYPÉNTEK ISTENI TRAGÉDIÁJÁNAK eme jelenete így foly­tatódik: Atyámfiai, a világ végéig. Kereszt­re szegezett Megváltónk irgalmat, megbo­­csájtást hirdet mindenkinek, aki esdve kéri és üdvösséget mindenkinek, aki akarja. Az utolsó napon aztán lezáródik minden. Nem lesz többé irgalom, megbocsájtás, csak ÜD­VÖSSÉG vagy KÁRHOZAT! És ama ször­nyű napon, a káromlott, meggyalázott,­­ és oly sokszor megtaposott Kereszt káprá­zatos dicsőségben ragyog föl az egek fel­hőiben, hogy hirdesse megfeszített üdvözí­tőnk végső diadalát és örök jutalmát azOK­­nak, kik a Kereszt útján keresték boldog­ságukat. TESTVÉR, vedd szívedre az elmondot­takat, őszinte, érdeknélküli szavak szólnak hozzád Krisztus szavaival. Végezzél egy igazi jó szentgyónást. Hogy hány éve gyón­tál, az ne késleltessen, hanem siettessen. Drága Megváltónk ott a kereszten vár té­ged. Hidd el uj ember leszel és az Úr békére száll lelkedbe. Istennek gyónsz a pap által, aki éppen olyan bűnös ember, mint te. Em­ber hallgatja gyónásodat, de Isten hallja azt. Pap mondja a feloldozás szavait, de Isten adja azt. Gyermek­korunkban tanult gyónás előtti és utáni ama nem fontos. A bűnök őszinte elmondása, szívünk bánata és a pap által feladott penitencia elvégzé­se fontos. Hát csak menj testvér és végezzél igaz, őszinte gyónást Krisztus szeretetéért, a lelked üdvéért. Hidd el megéri a kis fá­radtságot. Tartsd eszedbe, hogy Jézus U­­runk nem az autónkért, nem a házunkért, vagy bankkönyvünkért halt meg, hanem a te és az én lelkemért. Hidd el testvér, a végén, mindennek végén csak két dolog szá­mít: Isten és a lelkem. Ezt mentsd meg, hogy Istené lehess örökre. EVANGÉLIUM (Folytatás az első hasábról.) szólt, amikor egy asszony igy kiáltott a nép kö­zül: Boldog a méh, mely téged hordozott és az emlő, melyet szoptál." Ő azonban hozzáfűzte: "Boldogabb, aki hallgatja és megőrzi Isten igéjét.’’ FATHER GYÖRGY: Magyar Fogadalmi Kálvária Fatimában Üdvözítőnk elfogatásának éjjelén mondotta: "Ez a sö­tétség órája . . Sajnos korunkról is bízvást el lehet mon­dani ezt a keserű megállapítást. Kongó dzsungeljében meggyilkoltak egy Lumumba nevű­ feketét, Moszkva ügy­­­­nökét, aki száz és száz fehér férfi legyilkolásának és száz­­ és száz fehér nő meggyalázásának volt okozója. Nos és mi történik? A világsajtó — már­mint a Moszkvának hajlongó világsajtó — felhördülve kiáltoz: mii szörnyűség! a mii szörnyűség . . . ! Az Egyesült Nemzetek egyik gyűlést a másik után tartja. Hammarskjöld kabóca módján izgultan ugrásik. Stevenson csöpög a béke jelszavától. Mindenki ide­gesen tárgyal, konferenciázik, nyilatkozik jobbra-balra. Ezeket szemlélve fordítsunk egy lapot visszafelé az ese­mények sorában. Hol van a tibeti mészárlás? Néma hall­gatás. Mi van a budapesti vérfürdővel, ártatlan hősi gyer­mek ifjak akasztásával? Halálos csönd . . . Hogy áll Paul Bang Jensen, a magyar nép hősi vértanúja kegyetlen legyil­kolásának ügye?! Ugyan kérem, szóra sem érdemes. Száz milliónyi keresztény kulturnép rabszolga gyötrelme talán mégis bírna némi súllyal a NN tanácsa előtt? Ó, kérem, hagyjuk ezt most. Mert most semmi sem számít, csak Lu­mumba. Lumumba...! Ez az ügy máma a világesemények központja, az emberiség sorsa, a te sorsod, az én sorsom az ő sorsa, mert így diktálja ezt Lumumba Moszkvája. Való­ban, Testvérek, korunk a sötétség démonjainak órája, mely gonosz hipnózisban tartja vezetőink lelkét, testét, szivét, értelmét. És a gonosz szellemeknek — üdvözitőnk szava szerint-ettől a hadától nem lehet másképpen megszaba­dulni, mint IMÁDSÁGGAL ÉS BÖJTÖLÉSSEL. Azért test­vérek napjainkban s főleg a nagyböjt idején kétszeres buz­­gósággal imádkozzunk és lemondással böjtöljünk, hogy az Úr kegyelme eltávolítsa vezetőink lelkéből ezt a tragikus sötétséget, vakságot és drága Fatimás Miasszonyunk segít­ségével minél előbb megvalósuljon az elnyomott népek szabadsága és igaz békéje. HETVENEDIK KIMUTATÁS Mrs. Michael Kish, East Chicago, Ind. autó szerencsét­lenségben meghalt kedves fia William emlékére $50.00, és a család szándékára $30.00 összesen $80.00. Drága Máriánk a Fájdalmas Anya vigasztalja önt kedves Mrs. Kish és a gyászoló családot. Mr. Mrs. Paul Kati, Meskanaw, Canada $5.00. William Ardy, Mckeesport, Pa. $5.00. Mrs. Mathild László, Bloomfield Hills, Mich. $10.00. Mrs. Steve Hurak, Sandusky, O. $5.00. Jelen kimutatás összege $105.00. Eddig befolyt adományok összege: $31.929.50. Hálás köszönet a nemes szirti adakozóknak. Szép Szűz Máriánk áldása és az Ur békéje kisérje életüket. Adományokat pontosan olvasható címmel a következő címre kérek: Rév. Albert G. György, 209 Jacobs Ave., Fort Wayne, Ind. 1961 márc­ius 5.

Next