Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1971 (78. évfolyam, 1-50. szám)
1971-09-19 / 36. szám
Amerika egyetlen katolikus magyar hetilapja Catholic Hungarians9 Sunday Egyes szám ára: 20 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: 517 South Belle Vista Ave-, Youngstown, Ohio - 44509. USA. — 1971. — VOt. 71. ÉVF. SZERT. 19. — VASAIN A? — 36 SZ. Telefon 799-1885 AUG 1-73 LOUIS SZATHMARY 633 w WELLINGTON CHICAGO ILL 60657 The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the United States Price of one copy: 20 cent 'mtmsssssusmmumamm ki erőszak szenvedést és vért "igényel" Európában is Az egyoldalú gyakorlat politikus lehet, de erkölcsös nem Az Egyházak Világtanácsa, amely a protestáns és ortodox egyházak képviseleti szerve, még 1970-ben összehívta végrehajtó bizottságát a nyugatnémetországi Arnoldshainban. A végrehajtó bizottság ott határozatot hozott, amelyben kimondotta, hogy az Egyházak Világtanácsa 200.000 dollár támogatásban részesíti azokat a szervezeteket, amelyek a fajgyűlölet ellen harcolnak. A felsorolt 19 szervezet között 9 volt olyan felszabadító mozgalom, amely Mozambikban, Angolában, Portugál- Guineában, Dél-Afrikában, Délnyugat-Afrikában és Rhodéziában harcol. A 19 szervezet között voltak olyanok is, amelyek kifejezetten katonai célkitűzéseket valósítanak meg, amit az is mutatott, hogy az Egyházak Világtanácsa ezektől azt kérte, jelentsék ki, az Egyházak Világtanácsától kapott támogatást nem fogják katonai működésükben felhasználni. ★ A határozat szélsőséges ellentéteket robbantott ki. Voltak ujjongó hangok, voltak hevesen ellenkező hangok. A FRANKFURTER ALLGEMEINE ZEITUNG például ilyen cím alatt foglalkozott a határozattal: „Semmiféle német egyházi segélyt az afrikai gerilláknak”. Egészen különleges volt az Egyházak Világtanácsa délafrikai tagjainak a helyzete. Nem tudtak mást tenni, kinyilatkoztatták, hogy ha fent is tartják tagságukat, az arnoldshaini határozatot nem fogadják el. A kommunista sajtó természetesen helyeselte az arnoldshaini határozatot. A kommunista befolyástól független sajtóban megjelenő bírálat szerint a határozat azt jelenti, hogy a határozatokért felelős egyházak ha közvetve is, de támogatják a gerillákat. Hogyan lehet az egyházi célra gyűjtött pénzből — kérdezték — olyan szervezeteknek is adni, amelyek fegyveres harcot hirdetnek és vezetnek. A Hamburgban megjelenő DIE WELT írta: „a forradalom teológusainak a kereszténység nem más, mint biblikus Internacionálé, amely egyaránt akarja hirdetni a fegyveres harcot és a megbékélést...” Még nyersebb volt a nagytekintélyű svájci lap, a NEUE ZÜRCHER ZEITUNG, amely megállapította, hogy az Egyházak Világtanácsának határozata nem volt keresztényi, mert olyanoknak adtak pénzt, akik nem tudnak mást, csak ölni ... A londoni TIMES állásfoglalása igen érzékenyen érintette az Egyházak Világtanácsát, mert az angol protestánsok igen jelentős támogatói a Világtanácsnak. A TIMES megállapította: ezzel a lépésével a Világtanács azt bizonyította, képes merényletet elkövetni a saját erkölcsi presztízse ellen. Nyugat-Németországból Dietzfelbinger püspök, az evangélikus egyházi tanács elnöke levélben figyelmeztette dr. Carson Blaket, az Egyházak Világtanácsa elnökét, hogy a határozat „nagy nyugtalanságot” váltott ki a hívők között. Miután a nyugatnémet sajtóban és más hírközlő szervekben is jelentkezett a „nagy nyugtalanság”, Münchenben az evangélikusok és az Egyházak Világtanácsának vezetői találkoztak, de a német evangélikusokat nem tudták dr. Blake és munkatársai megnyugtatni. Pedig a gyűlésen az afrikai felszabadító mozgalmak képviselőjét is felvonultatták. A nyugatnémet kritika azért is volt ilyen éles, mert igen bőkezűen vettek részt az Egyházak Világtanácsa támogatásában, egyedül a hessen-nassaui evangélikus egyház 100,000 márka támogatást szavazott meg dr. Blakenek. * * Nem maradt más, a helyzet tisztázására össze kellett hívni az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságát, amely össze is ült és pedig olyan környezetben, amely a felmerülő kérdésnek volt kedvező: Afrikában, Etiópiában, Addisz-Abebában, az afrikai egységszervezet székházában, az Afrika Hallban. A hozott határozat visszakozást jelentett, habár ebben az afrikai környezetben ki kellett mondani azt is, hogy az Egyházak Világtanácsának nincs joga ítélkezni az elnyomottak fölött, ha azoknak az a meggyőződésük, hogy csak az erőszak teheti jóvá a jogtalanságot és hozhat egy új társadalmi rendet. Mégis, másrészről, valószínűleg az aggodalmaskodók megnyugtatására, elhatározták azt is, hogy tanulmányokat dolgoznak majd ki, amelyek megmutatják, hogyan lehet erőszakmentes akciókat szervezni. Mellékesen közölték azt is, hogy dr. Blake, aki az arnoldshami programért felelős, 1972-ben visszavonul és nem vállalja újból az elnökséget. Az Egyházak Világtanácsa ezenkívül elhatározta azt is, hogy minden tagegyházhoz külön levelet intéz, amelyben biztosítja azokat az egyházakat, amelyek tagjai a Világtanácsnak, hogy a szándék: támogatni a szabadság ügyét, de nem az erőszak ügyét. A kijelentés után viszont a körlevél megjegyezte azt is, hogy az elnyomó államok az erőszak ügyét képviselik, mert az elnyomatás maga is erőszak. * * * A vitába belekapcsolódott a magyarországi evangélikus püspök, Káldy Zoltán is, aki részt vett az addisz-abebai központi bizottsági ülésen.. A THEOLOGIAI SZEMLÉ ben (amely a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának a folyóirata) többek között ezt mondja: . . . azonban az Egyházak Világtanácsának és így Központi Bizottságának is még ennél is tovább kellene lépnie. Meggyőződésünk szerint nem elég megállni ott, hogy nem ítéli el az Egyházak Világtanácsa azokat, akik végső eszközként az erőszak útjára lépnek, hanem el kellene fogadnia az Egyházak Világtanácsának azt a szempontot is, hogy az igazságtalan társadalmi rendek megváltoztatásának nemcsak abékés fejlődés az egyetlen útja, hanem bizonyos esetekben forradalmi változásokra van szükség és ezekben a forradalmi változásokat célzó akciókban a keresztény emberek is részt vehetnek. Hiszen az igazságtalan társadalmi rend sok esetben több szenvedést és vért igényel, mint egy igazságosabb társadalmi rendet hozó forradalmi változás.” * * * * És itt szeretnék az egész kérdéshez a magunk, magyar szemszögéből ezt hozzáfűzni. grAz igaságtalan társadalmi rend... több szenvedést és vért igényel” a magyaroktól a pártdiktatúra alatt, mint bárhol másutt Európában. A háború utáni örjöngő bosszúállás idejében a csonka hazában és az elszakított területeken, a magyar ember, ha hűségesnek bizonyult magyarságához szabad zsákmánya lett a törvénytelen ujhatalmasoknak. Magyarországon Rákosi, Gerő, Péter Gábor, Farkasok és ki tudná megmondani kicsodák piszlicsár (Folytatása az ötödik oldalon.) A Szovjetunióban meghalt a fejlődés reménye ■ nem maradt csak a forradalom lehetősége Írta: VALERI TARSIS (száműzött orosz író) A nyugati ember tudomásul vette, hogy a Szovjet Kommunista Párt legutóbb megtartott pártgyűlése, amely élet és halál felett uralkodik a Szovjetunióban, az élet minden vonatkozásában elrendelte a következő öt esztendő teendőit— és semmi újat nem hozott, legalább is semmi újat, amely reményre okot adna. "Na, és?" — képezi vállvonogatva a nyugati ember. — a legjobb esetben. Azonban Keleten másiképpen van. A Szovjetunió népei legyenek úrrá A szovjet, ember is tudomásul vette az uralkodó párt megparancsolta terveit. Azonban nem minden szovjet ember elégedett meg azzal, hogy csak vállát vonogatta ,rezignáltam Egy demokratikus ember sem vonogathatja a vállát, amikor országában és országa által befolyásolt körzetben a resztalinizálás felé vették az útjukat ismét, mert ez esetben már minden embernek felelőssége van! Már az 1968 végén megalkotott program-analizáló tanulmány, amelynek szerzői Alexejev és Sorin voltak, a két leningrádi társadalompolitikus szerző, megállapította: "Nyílt polgári tiltakozásra van szükség, öntudat képzésre, mert sokkal többet tehetünk, mint hinnénk. A Szovjetunió népei urai lehetnek házuknak.” A haderő és a forradalmárok előkészítése Le kell szögezni, hogy ma a Szovjetunióban a helyzet nem forradalmi. De a hangulat forradalmi. Elégedetlenség sőt sok esetben felzúdulás nő minden társadalmi rétegben — persze kivéve az uralkodói csúcsot. Az is túlzó optimizmus lenne, ha azt állítanánk, hogy forradalmi helyzet alakul ki majd a közeljövőben. De a forradalom gondolata már nem hagyja el a haladó embert soha. Azonban számítással élnek, hiszen tudják, hogy a forradalomhoz a szovjet haderő csapatait és a forradalmárok harci csoportjait elő kell készíteni. Ami időbe tart. A szovjet rendszer ingadozik Mit tesznek ezek az emberek közben? Nem mondhatok neveket, hiszen ezek az emberek nem élnek jogállamban. Azonban százakat ismerek közülük személyesen .. . Sokan hangoztatják, hogy most érdemes várni, közvetve befolyásolni a politikai mozgolódást, mert — amint így látja a francia Garaudy is — a szovjet rendszer ingadozik, a rendszeren belül a vezetés csúcsán hatalmi harc alakult ki. Amire, számítani kell A következő lehetőségekkel számolna: meghasadás a pártban, a Brezsnyev-klikk bukása, polgárháború. Mindez lehetséges, egyik lehetőséget sem lehet kizárni. Mindehhez hozzá kell vetni azt a "Számos, megoldatlan nehézséget, amely kívülről-belülről jelentkezik. A fenyegetés és Kína felől politikai kiéleződéssel nőttön-nő; a mezőgazdasági helyzet már szinte katasztrófa: hatalmas területek, főként az új területek a rossz gazdálkodás következtében pusztává változnak; az ellenzék megnőtt a technikai értelmiség oldalán: a tudós. Sacharov-mozgalom egy millió embert ölelt már magához és pedig a legnélkülözhetetlenebbeket, a mérnökök, technikusok, agronomusok, közgazdászok közül. A szellem szabadsága és a technokraták Az establishment többé már nem negligálhatja a Sacharow-mozgalmat. Sokan már azt jósolják, hogy Sacharow nemsokára új kormányt alakíthat a Szovjetunióban . . . Azonban mindenki kételkedik abban, hogy akár még ebben az esetben is, a szovjet nép sokat nyerhetne. A kételkedők figyelmeztetnek arra, hogy a Sacharov-mozgalom a technokraták mozgalma, amely nem sokat törődik a lényeggel, a szellemi szabadsággal. Érdekes megemlíteni, hogy Michail Michailov legutóbb ezekről a félelmeiről írva ezt közli: „Mi a garancia arra vonatkozóan, hogy a tudomány technokratáit nem használják majd fel a szabadság elnyomására? Éppúgy, ahogyan a pártokratákat felhasználták. Erre nincs garancia." Exisztenciális-vallásos síkon Majd ezeket fűzi hozzá Michailov: „Van azonban egy másik lehető, fejlődési irányzat, amely általános emberi társuláshoz vezethet, és nem valamilyen mechanizmushoz. Mert nem a tudomány és a technika tudja megakadályozni a termonukleáris háborút, hanem a szabad emberiség. Ezt a fejlődést a szabadság kérdése teszi erőssé, nem a tudományos előrehaladás síkján, hanem az exisztenciális-vallásos síkon.” A liberalizálódás (enyhülés) már nem elég Az emberek milliói már nem hisznek a liberalizálódásban. És nem is kérnek belőle. Túl sok gyűlölködés halmozódott már fel. Még ma is — 1971-ben — egy évtizeddel azután, hogy az emberi jogok okmányát a Szovjetunió is aláírta — embereket, politikai foglyokat százezerszámra hurcolnak koncentrációs táborokba, börtönökbe és különleges elmegyógyintézetekbe, ahol kínozzák őket. Wladimir Bukovskijt ismét penbevonják, és aki tiszteli őt, és számos szovjet ember becsüli, tiszteli, fiatalok és öregek, a Brezsnyev establishmentet már csak ezért sem igenelheti. Ha az önök barátai... Konkréten szólva: ha az önök baráti és ismerősei, pontosan a legértékesebbek, a legkedvesebbek, a legközelibbek és a legfelelősségteljesebbek az elnyomatás áldozataivá válnak, ha szellemi világosságuk, sőt életük forog kockán, akkor önök — bizonyára — megvizsgálják társadalmi rendszerüket, amely ezt előidézi és következtetéseket vonnak le. Pontosan ez történik a Szovjetunióban és ezért van a népi forradalomnak nagy lehetősége. Dr. Csikós Zoltán: A berlini kérdés A "U. S. NEWS AND WORLD REPORT” néhány héttel ezelőtt egy érdekes jegyzőkönyv tartalmát hozta nyilvánosságra. Ezt a jegyzőkönyvet 1952-ben vették fel Eisenhower tábornok, akkori elnökjelöltnek a választást előkészítő tanácsadókkal folytatott megbeszéléséről. A jegyzőkönyv szószerint idézte Eisenhower nyilatkozatát. Eszerint ő 1944-ben, mint a szövetséges haderők főparancsnoka Roosevelt elnöknél tiltakozott az ellen a terv ellen, hogy Németországot úgy osszák fel, hogy Berlin izolálva a szovjet megszállási zónába essék és ezzel lehetővé tegyék a kommunizmusnak Nyugat-Európa felé való előretörését. Eisenhower szó szerint idézte Roosevelt nevetve mondott válaszát: „Én ki fogok tudni jönni Uncle Joe-val (Sztálinnál)!" Majd azt is hozzáfűzte Eisenhower — ami egyébként köztudomású, hogy a Kelet-Németországban előnyomult csapatait 150 mérföldnyire kellett visszavonnia, hogy a közben megkötött egyezmények szerint Sztálin megkaphassa azt a részt Németországból, amit kívánt. Roosevelt (és utódai) úgy kijöttek Uncle Joeval, hogy negyedszázaddal a háború után a helyzet változatlanul az, hogy Berlin a szovjet megszállási zónából az Ulbricht-kreatúra Kelet-Német államává avanzsált DDR-re van beékelve, két részre osztva, 170 kilométerre a nyugat-német határtól. Annakidején a négy győztes nagyhatalom kötelezettséget és felelősséget vállalt egy megkötendő békeszerződésben Németországnak, mint egésznek, valamint Berlin státusának rendezésére. Sem a Konrad Adenauer által létrehozott Nyugat-Német Állam (BRD) sem a nyugati szövetségesek sohasem ismerték el nemzetközi jogilag a DDR-t önálló államnak. Az alkotmány szerint pedig Nyugat-Berlin a BRD szerves része, aminek a demonstálására a parlament és annak bizottságai időnként ott üléseztek — a DDR és a Szovjet minden tiltakozása ellenére. Nyugatnémet polgároknak elvileg megvolt a lehetőségük Nyugat-Berlinbe utazni, azonban a DDR hatóságok időnként leállították a forgalmat. Kelet-Berlinbe és a DDR-be azonban nem mehettek. .\-j. ‘v ? , -• r › * A NYUGATI SZÖVETSÉGESEK ott követték el a végzetes hibát, hogy egy negyedszázad alatt semmi hatásos kísérletet nem tettek a Szovjetet arra szorítani, hogy a béketárgyalásokat megtartsák, amire pedig kötelezettséget vállaltak. Az Adenauer, majd az Eberhard és a Kiesinger kormánykitért minden, a diplomácia különböző csatormázstire keresztül hozzájuk juttatott tanácsok elől, hogy a DDR kormánnyal közvetlen tárgyalásokba kezdjenek, mert egy ilyen akció a DDR-nek, ha nem is „de jure , azonban „de facto” való elismerését jelentette volna, egyben a bonni alkotmány egyik tartó pillérének a kidöntését, azonkívül a Szovjetet közelebb juttatta volna az általa annyira óhajtott „európai biztonsághoz”, a mind inkább fenyegetővé váló kínai veszély ellensúlyozására. LETAGADHATATLAN, történelmi tény, hogy Willy Brandt volt az, aki alig két hónappal a kancellári hivatal átvétele után, 1970. januárjában megtette a javaslatot Willi Stoph kelet-német miniszterelnöknek közvetlen tárgyalások felvételére azzal, hogy hajlandó Kelet-Berlinbe utazni. Stoph természetesen elfogadta a javaslatot és meghívta Brandtot, azonban így már nyeregben érezve magát (nyilván a Kremlin és Ulbricht utasítására) kikötötte, hogy Brandt ne utazzék Nyugat-Berlinen keresztül. És Brandt ezúttal is kapitulált. A találkozó Erfurtban történt meg, ahova nem kellett Berlinen keresztülutazni. Willi Steph viszontlátogatása a határhoz közel eső Kasselben történt. Hogy miben állapodtak meg Erfurtban és Kasselben, ezt nem hozták nyilvánosságra, de a jég megtört. 1970. augusztus 12-én Leonyid Brezsnyev szovjet pártvezér tüntető jelenlétében Brandt moszkvai kollégájával, Kosziginnel aláírta a moszkvai szerződést, amely Németországnak a békeszerződésig ideiglenesnek tekintett határait véglegesnek és érint■hetetlennek nyilvánította, azonkívül minden pontjában teljesítette a Szovjet kívánságait. Minthogy azonban már az előkészítő tárgyalások alatt úgy a kereszténypárti ellenzék, mint a Kelet-Németországból kiüldözöttek részéről súlyos kritikák hangzottak el — Willy Brandt kényszerítve érezte magát egy, a saját népe felé való gesztusra. Egy külön iratban a szovjet kormány tudomására hozta, hogy a szerződés parlamenti ratifikációját a berlini kérdés rendezésétől teszi függővé. A BERLINI KÉRDÉS tárgyalása tizenhét hónapja folyt a U. S. A., Anglia, Franciaország és a Szovjet berlini követei között, anélkül,hogy bármi eredményt értek volna el. A nyugati szövetségeseknek a feladata az volt, hogy Nyugat-Berlint Nyit! (Folytatása az ötödik oldalon)